MERÍTŐ EDÉNYED SINCS, A KÚT IS MÉLY – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Samárián kellett pedig átmennie (Jézusnak), 5és így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. 6Ott volt Jákób forrása. Jézus az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő délfelé járt. 7Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: Adj innom! 8Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. 9A samáriai asszony ezt mondta: Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok? Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. 10Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet 11Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet? 12Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is? 13Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, 14de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Jn 4, 4-14
Kedves Testvérek! Szeretett Gyülekezet!
Mennyi kérés, mennyi sóhaj, mennyi imádság elhangzott már emberi szívből az Isten felé, mióta világ a világ, mióta csak a földön ember él. Ha csak Jézus imádság gyűjteményének, a zsoltárok könyvének a kéréseit összeszámolnánk, már akkor is egy nagyon szép számot kapnánk eredményül. De az egész Ószövetségben mennyi történet van, amelyben az ember kér, mert segítségre, könyörületre szorul. Már ez önmagában is bizonyítja az Isten létét, hiszen nem létezőtől kérni, az üres eget ostromolni, a semmibe kiáltani, a gyarló ember az évezredek során réges-rég feladta volna. De sejtjeinkbe van írva az ősi tudás, amit Jézus igyekezett feleleveníteni, hogy kérjetek és adatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik (Mt 7,7).
Az evangéliumi elbeszélések, a csodatörténetek is mind azzal indulnak, hogy valaki kér az Úrtól. Pedig a mi drága Megváltónk nem a nagyurak pompázatos gazdagságával járta Palesztina poros útjait, hogy a szegények az ő lábainál alamizsnáért esdekelhettek volna, hanem szegénnyé lett érettünk. A rókáknak volt barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, de neki nem volt hova fejét lehajtani (Mt 8,20). Egyszer az Iskariótes Júdás, akinek talán így indult a tanítványsága is, az egyetlen értelmiségi a tizenkettő között, azzal a kéréssel állt elő, hogy Mester, hol laksz? A kérdés ma úgy hangoznék: Én úgy megnézném azt a szállodaláncot, amely egyikének luxus lakosztályában nekem is lehetne egy tengerre néző szobám – csak míg a tanítványod vagyok –, csak míg előkészítjük népünk ellenállási mozgalmát. De nem volt ilyen akcióterv és nem volt ilyen hely, még Júdás számára sem. A názáreti Jézus szegény volt és mégis elmondhatatlan mennyei gazdagság birtokosa és mindenki, aki megsejtette ezt a mennyei gazdagságot, akár bővelkedett a földi javakban, akár nem, egyformán vágyott arra, amit Jézus adott, mert senki nem tudott úgy adni, ahogy Jézus adott.
Mennyi kérés hangzott el Istenem, a gyógyulásért, tisztulásért, bűnbocsánatért, vigasztalásért, olykor a betevő falatért is.
Ezért, ha valami igazán különleges van ebben a történetben, akkor az nem lehet más, minthogy most nem Jézus felé hangzik el valamilyen kérés, ahogy ez számtalanszor megtörténik, hanem most Jézus kér, és ami még izgalmasabbá teszi, hogy egyetlen pohár vizet kér. Igen, Ő kéri a vizet, akinek Teremtő Istene és Atyja Noé idején képes volt megnyitni az ég csatornáit és a pusztai vándorláskor még a kősziklából is vizet fakasztott. Nagy baj lehet, igen nagy baj, ha még az Isten Fia is megszomjazik, s ha ráadásul a gyarló emberhez fordul, az irgalomra szoruló embertől kér, pedig kérhetne közvetlenül az Istentől is, de nem teszi.
Nagy baj lehet, igen nagy baj, ha a mi Megváltónk annyira szomjas, hogy az embertől vár könyörületet.
Nagy baj van, igen nagy baj van, de nem Jézusnál, hanem az emberi világban, a mi világunkban. Ezt vezeti be és ezt tárja fel a samáriai asszony és Jézus párbeszéde.
Adj innom – kéri a Mester az úttól elfáradva, a kútnál megpihenve. Jézus kérdése nem egyszerűen a samáriai asszonyt, hanem a benne lakozó fájdalmat, ürességet és mélységet szólítja meg, mire az asszony szinte felháborodva visszakérdez.
- Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?
Felháborodása okát a következőkben kereshetjük:
A samáriai asszony otthon van, azon a területen Jézus most idegennek számít. Zsidók és samáriaiak között évszázados ellentétek feszülnek. Ők a szomszédjaink, akikkel nem beszélünk. Ők azok a szomszédjaink, akiknek őseivel már őseink is haragban voltak. Ez egy generációkon át cipelt ellenségeskedés.
De van egy másik határ is, ami átléphetetlen férfi és nő között, ráadásul zsidó rabbi és egy nő között. Egy rabbit nem lehet csak úgy egyszerűen megszólítani és rabbi sem szólíthat meg különösen idegen nőt, nehogy rossz hírnévbe keveredjen.
Jézust azonban nem lehetett zavarba hozni, helyette fénysugarat ad az önmaga elől is menekülő léleknek. Hiszen délidőben, rekkenő hőségben a kútra menni azt jelentette – és a jelből Jézus is olvasott – hogy senkivel nem akart találkozni. Mennyire ismerős érzés, lehetnek az életünknek ilyen szakaszai, amikor senkivel nem akarunk találkozni, mert még önmagunk számára is terhelő „társaság” vagyunk. S íme, a tűző nap hevén is átható fénysugár e szavakban fogalmazódik: asszony, ha ismernéd az Isten ajándékát, te kértél volna tőle és ő adott volna neked élő vizet.
Ahogy én átléptem most sok határt teérted, te is átléptél volna minden határt, egyszer, végre, önmagadért, mint aki mindig másokért áldoztad fel magad, de hasztalan. Mert maradtál magad számára börtön és kút, mélység és üresség, magány és fájdalom.
Az asszony lelkének minden szeglete megszólítást nyer úgy, mint még soha máskor. Ekkor borul ki a lélek, mint egy korsó víz az Úr előtt:
- Merítő edényed sincs és a kút is mély. Sokkal mélyebb értelmet nyernek ezek az asszonyi szavak, mintsem elgondolhatnánk.
Ezért egy szempillantásra vonatkoztassunk el a bibliai párbeszédtől, és gondoljuk át, hogy mikor formál a szív ilyen szavakat? Csak akkor, ha közelében ott van Élet Forrása. Ha mondjuk Isten házában, az Ige értő hallgatója, a kegyelem érintésének élvezője, talán sok-sok elszalasztott lehetőség kárvallottja, de a reménység foglya elhiszi, hogy mégis van szabadulás…
Amikor egy ilyen lélek mondja, hogy merítő edényed sincs – ez azt jelenti, hogy az életem már nem alkalmas arra, hogy boldog legyek. Merítő edényem elkopott, a lelkem fája elszáradt, szívem edénye már megrepedt. Ki emel fel engemet?
Aztán így szól a szív teljességéből a száj: a kút is mély – vagyis, ez az élet nem alkalmas arra, hogy boldogságot adjon. A helyzet katasztrofális. A család és rokonság sehol nincsen, a vidék lepusztult, a társadalom romokban, a párbeszéd eldurvult, a világ világossága sötétséggé változott. Ki emeli fel a világot?
Merítő edényed sincs és a kút is mély – térünk vissza mostmár a samáriai asszony és Jézus beszélgetéséhez, amelyben felizzik a levegő az ősi kút körül, mert talán, egyszer, végre Istenére ébred a lélek és esélye van, hogy önmagára is rátalál. Talán nagyobb vagy-e Jákóbnál, ki azt a kutat adta nékünk?
Az az ember beszél így, aki földi élete során mindenben és mindenkiben csalódott. Akinek a jelenvaló élete romokban hever, a jövője kilátástalan, ezért a múltban keres menedéket. A múltban pedig nincsen más keresnivaló, csak a legendás hősök mítosza, a páratlan nagyságukba és kiválóságukba vetett bizalom, ami soha nem jelent biztos kapaszkodót. Még Jákób sem, aki ezt a kutat adta, mert a kút egyetlen erénye annak régisége, de vize csak a test szomjúságát oltja és azt is csak ideig-óráig. És ebben az asszonyi kérdésben ismét benne van, és ha senki más nem is, de Jézus hallja és a Szentlélek vezetése által mi is halljuk, hogy a nagyobb vagy-e Jákóbnál, azt jelenti: Jákóbnál ki nagyobb? Csak a Jákób Istene!
De hol van már a Jákób Istene? Vajon az örökkévaló gondol-e még velem? A szenvedő Jóbbal kérdezi a szív: – Bár tudnám hol találom Istent? Elmennék a trónusáig. (Jób 23,3) És az erdélyi reformátusok régi dicsérete is felcsendül a szomjas lélek húrjain: Örök Isten, merre, merre vagy, vajon hol van a Te országod? Vágyik hozzád szívünk Ó te nagy, mert érzi a Te nagy jóságod.
Az asszony szíve az Úr nagy jóságát érezte meg, és annak vágyára a Megváltó ráfelelt: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. Amit az asszony nem ért, de érez belül, azt kívánjuk mi is magunknak és egymásnak az Úrtól. Az örök életre buzgó víz forrását kívánjuk, az Úr Jézushoz való személyes kötődést, az életünk átadását, a szívünk megnyitását. Erre indít a Lélek, hogy ne érjük be kevesebbel itt a forrás mellett, Jákób régi kutjánál, őseink hétszáz éves templomában.
Mert Jákób kutja sem elégít meg, a templom szentsége sem elégít meg, mert annak egyetlen erénye páratlan régisége. Még a Biblia betűje sem elégít meg, csak ha isteni Lélek vesz lakozást bennünk, hogy megelevenítsen és belül forrás fakadjon. Ezt az életforrást kínálja az Úr ma is, mindannyiunknak. Merítsünk belőle, hogy megnyugvást és békességet találjunk. Ámen.
Mátészalka, 2025-01-26
Becsei Miklós
