Jézus mondja: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” Lk 20,25
AZ ÖZVEGYASSZONY KÉT FILLÉRJE – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Amikor feltekintett Jézus, látta, hogyan dobják a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe. Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba, és így szólt: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát.” Lk 21,1-4
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Amikor adsz valamit, akkor nem csupán a sajátodból adsz, hanem magadból adsz. Amennyit adsz és ahogy adod, az mindig téged minősít. A tulajdonunkkal mindig eggyé válunk, ha meg kell osztani, magunkat is adjuk. S akik erre már szabadok, azok szívesen osztják szét önmagukat, de akik életük értelmét a birtoklásban látják, azok vonakodnak feladni az életet. Mert úgy gondolják, hogy minden birtoktól való megválás az élet egy részének a feladásával jár. Kevesebb leszek azzal az egy órával, amit másra szánok, kevesebb leszek azzal a figyelemmel, amit másra pazarlok, mint önmagamra. De jó is lenne annak a forrására rátalálni, hogy ez miből is táplálkozik. Nem tudunk elég messzire visszamenni, talán az Édenkertig kellene, a kiűzetésig, amikor a bűneset következtében azt mondta Isten az első emberpárnak, hogy a paradicsomi állapotokon kívül kell megpróbálni életben maradni. Vajon ez volt az a veszteség, ami az embert önzővé tette? Dehát erről az Isten tehet! Az Isten tehet róla, hogy kívül az Édenen az ember próbálja magát bebiztosítani. Az Isten tehet róla, hogy a szerzemények mégsem jelentenek biztonságot. Isten vette el és zárta el tőlünk azt a biztonságot, amit jelenléte, közelsége adott. De nem menjünk tovább ezen a gondolatsoron, mert nem az Istentől való. Ez csak egy próba volt, hogy valamit végig gondolni nem bűn.
Felszabadító érzés megérkezni oda, hogy az Édenkertből való kiűzetésünk következmény csupán. Őseink tetteinek a következménye. Egy másik gondolattal őket is okolhatnánk. Ádámra mutogathatnánk. Ahogy Ádám pedig Évára mutogatott Isten előtt: az asszony, akit mellém adtál, ő mondta, hogy egyek a tiltott fáról. Éva pedig a kígyóra mutogatott. A kígyó azonban nem tudta tovább utalni a felelősséget. Egymás okolása is zsákutca, és veszélyes, mert ezzel is rossz mintává válunk utódainknak. Az Istentől való elszakadás, jelenlétének hiánya az emberiség közös nyomorúsága. Terhes örökség, amibe egyszerűen csak beleszülettünk. De minden nemzedék megtehetné, hogy változtat ezen az állapoton, mégis inkább az álmegoldásokat választjuk. A birtoklásból kinyerhető, törékeny biztonságérzetet. A digitális álvalóság elterjedése előtti világban, nem olyan rég volt, úgy harminc évvel ezelőtt, az akkori gyerekek a mesék világába menekültek el, abból a világból, ami a felnőttek jelenlétében sem jelentett nekik biztonságot. Ma a játékok világa jelenti a törékeny biztonságérzetet a gyerekeknek és azoknak is, akik közben szülővé váltak. Az utóbbi harminc év egyeseknek, keveseknek a mérhetetlen gazdagodás időszaka is volt. Egy dolog mégis törékeny maradt, ez pedig a biztonságérzet. Az emberiségnek korábban három nagy ellensége volt.
Isten (1) volt az első, de vele leszámolt, leírta, nincs, halott. A másik ellenség az idő (2), ezzel nem tud mit kezdeni, legfeljebb úgy, hogy próbál a legvégsőkig fiatalnak maradni, vagy legalább annak látszani. A harmadik ellenség a másik ember (3). Fenyegető ellenség lett a másik ember. Olyan szemlélet uralkodott el, ebből veszünk levegőt nap, mint nap a munkahelyen, még az iskolában is, de mindenütt másutt, hogy a másik ember veszélyes. Nem közvetlenül rám, hanem az időmre, mert elveszi. A vagyonomra, mert ellophatja. A játékomra, mert elveheti. Ez a két valódi ellenség maradt, az idő és a másik ember. Az idővel nincs mit kezdeni, ezért a másik ember maradt egyedül a fronton annak, aki harcol. Aki azért harcol, mert fél attól, hogy elveszíti a boldogság-pótlékait, és a biztonságérzet vékony jégrétege megreped alatta. Ettől hangos a média, ezért durvult el a közbeszéd. Minél nagyobb a hatalom, és minél nagyobb a felhalmozott vagyon, annál nagyobb a félelem. A félelem pedig agressziót szül. A hívő ember változásért imádkozik, méghozzá egyszerre társadalmi változásért és egyszerre isteni beavatkozásért. Mert senki ne reménykedjen, hogy már csak egy nehéz év van előttünk. Aztán majd minden lecsendesül. Nagyobb a baj, mert megőrült az, aki forgatja a világ kerekét. A földi változás elkerülhetetlen, de egymagában nem állítja meg az őrületet.
A kihagyott harmadik, az elfelejtett, a halottnak hitt, az uraknak Ura és a királyoknak a királya az emberszívekbe visszakéreszkedik. A szép és tanulságos evangéliumi történet képes megismétlődni ebben az órában is, mert ez a természete. Mert a Biblia nem mesekönyv, hogy hol volt, hol nem volt.
Az Úr Jézus ebben az órában is feltekint és látja, hogyan dobják a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe. Ugye, erről szólt az evangélium és én szándékosan nem adakozásra buzdítottam e történet által és nem is teszem. De legyen szabad magunkat e régi történet szereplőivel azonosítani. Kik a gazdagok? Itt ma mindenki gazdag. Bibliai értelemben gazdagok azok, akik hetente adnak az Úrnak egy órát ebben a régi házban, mert én hiszem, hogy nem szenvedtek semmiben sem hiányt azért a heti egy óráért, amit a 168 órából az Úrnak adtak. Sőt áldást nyert, aki odaadta az Istennek és a gyülekezetnek, a lelki nagy család tagjainak. Gazdagok azok is, akik ezt az időt megspórolták, mással töltötték. Gazdagok azok, akik, noha gyermeküket egyházi iskolába íratták, de évi egyszeri templomba jövetellel megúszták. Ők duplán gazdagok, ha a megspórolt időt a családjukkal töltötték. Ha nem saját kedvteléseiket űzték, hanem azt mondták egymásnak otthon vasárnap, hogy örüljünk együtt. Mindenki gazdag és mindenki ad magából. Erről szól ez a történet. De igazán gazdag az, aki szeretteinek is juttat figyelméből és idejéből és erejéből. Aztán módfelett gazdag, aki még a szegényen is könyörül, aki tovább tekint szerettei körén és másokat is, akár másként gondolkodókat is, testvéreinek tekint. Én tudom, hogy vannak közöttetek ilyen módfelett gazdagok. Nem hívők, de emberséges emberek.
Az a fontos, hogy Jézus ma minden gazdagot megszólít. A bibliás gazdagokat, a duplán gazdagokat, a módfelett gazdagokat, mindenkit. Úgy szólít meg, hogy senkinek se fájjon. Úgy szólít meg, hogy senki ne mondja azt, többé nem jövök a közelébe. Mert lehetetlen módon szólít meg, ahogy csak Ő tud. Egy szegény özvegyasszony képében jön. Mintha álruhát öltene. Betotyog a templomba olyan mamókásan, csendesen. Az igének csendes hallgatója. Nem ismered az életét. A te nagymamád is lehetne, vagy a dédi. Nem tudod mit hordoz. De ő egy nagy vesztes. Vesztére a férje ment el hamarabb és így a teljes kiszolgáltatottság állapotába került. Nem tudod, hogy mennyi vészen át vitt az útja, hogy férjével mennyi háborút éltek át, mennyi kínt, járványokat. Nem tudod, hogy állt-e gyermeke sírjánál. Mindent hordoz csendesen, amiről nem tudsz sem te, sem pedig én. Ahogy vége van az istentiszteletnek, elindul haza olyan csendesen ahogy jött és ahogy itt volt. Az imát is csak magában mondta el, csendességében megáll még a persely előtt és két fillért, két nagyon könnyű pénzdarabot a perselybe tesz. Nincs súlya, nem koppan, nem csörren, egyedül csak Jézus hallja. Aztán továbbmegy, hogy észrevétlen maradjon. Valójában az szólít meg, hogy Jézus szóba hozza. Azt mondja róla, hogy mindenkinél többet dobott a perselybe, mert azok – mármint a gazdagok – a feleslegükből adtak, de ez az özvegyasszony, ez az árnyékként járó anyóka odaadta az egész vagyonát. A két fillérért, amije volt, a piacon öt verebet adtak. Talán a másnapi kenyér ára is ott volt nála. Csak az egyik fillért is beletehette volna, hogy másnap még legyen kenyér. Aztán a meghalást elegánsan egy nappal későbbre halassza. De olyan valamit kapott az Úrtól ott és akkor, az az ige, amit hallott, számára olyan kenyér lehetett, olyan vigasz és olyan erő, hogy a kijáratnál magáról szinte megfeledkezett és csak az Úrra gondolt. Ezért mondja Jézus, hogy a két fillérrel a két könnyű pénzzel, magát is könnyen az Úrnak adta. A holnapot is és az életét is az Úr kezébe tette.
Az Úr nem a pénzedet kívánja, talán az lenne a becsületes, ha most nem is tennél a perselybe semmit. De hiszem, hogy havi jövedelmedet gond nélkül beletennéd abba a dobozba, ha letehetnéd azt a terhet, amit magaddal cipelsz éjjeleken és nappalokon, hosszú éveken át. Ami talán félelem, vagy törékeny biztonságérzet, vagy régi sérelem, vagy bármi.
Csak egy döntésen múlik, hogy nem egyszerűen hiszem az Istent, vagy egy lépéssel közelebb lépek gondolatban, hanem odateszem az életemet. Talán az egyetlen vallás a keresztyénség, mert így lett megalkotva, hogy ha nincs benne a szívem, akkor nekem semmit nem használ. Talán ezért van ennyi csalódott keresztyén ember, mert ha nincs benne a szívem, ha nem adom oda magamat egészen, akkor semmit nem használ, mert ezzel az erejét tagadtam meg.
Egyedül a keresztyénség az, amelynek alapítója, Jézus Krisztus olyan volt, mint ez a szegény özvegyasszony. Két fillérrel jött el a földre. Minden gazdagságát a mennyben hagyta. A két fillérből az egyik a törékeny élete volt, a másik az igaz embersége. Ennyivel jött közénk és a végén ezt is odaadta, hogy meghaljon értünk és kiváltson a múlandóság, a hiábavalóság, a törékeny biztonságérzet rabságából. Ezt a két fillért is odaadta, az életét adta. Arra pedig, amit Jézus cselekedett, az egyetlen méltó válasz csak az lehet, hogy odaadom, rábízom az életemet. Ezt üzeni az Úr a negyedikes, vagyis félidős gyermekeknek és a félidős szülőknek és ezt üzeni mindannyiunknak. Így szólít meg ma bennünket – lehetetlen módon – a szegény özvegyasszony képében az Úr Jézus Krisztus, akinek neve legyen áldott. Ámen.
Áldás: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Fil 2,5-11
Mátészalka, 2025-04-06.
Becsei Miklós
