CSODÁLATOS SZABADULÁS – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Elhajóztunk tehát Tróászból; egyenesen Szamotrakéba mentünk, másnap Neapoliszba, onnan pedig Filippibe, amely Makedónia vidékének első városa, római település volt. Néhány napot ebben a városban töltöttünk. Szombaton kimentünk a városkapun kívülre, egy folyó mellé, ahol tudomásunk szerint imádkozni szoktak. Leültünk, és szóltunk az egybegyűlt asszonyokhoz. Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatirából való bíborárus, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. Amikor pedig háza népével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban! És kérlelt bennünket.
Történt pedig egyszer, hogy amikor az imádkozás helyére mentünk, egy szolgálóleány jött velünk szembe, akiben jövendőmondó lélek volt, és jóslásával nagy hasznot hajtott gazdáinak. Követte Pált és minket, és így kiáltozott: Ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek! Ezt több napon át művelte. Mivel Pált bosszantotta ez, megfordult, és ezt mondta a léleknek: Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle! És az még abban az órában kiment belőle. Amikor pedig látták a gazdái, hogy odalett az, amiből hasznot reméltek, megragadva Pált és Szilászt, a hatóság elé, a főtérre hurcolták őket. Azután az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: Ezek az emberek felforgatják a városunkat. Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk. Velük együtt a sokaság is rájuk támadt, az elöljárók pedig letépették ruhájukat, és megbotoztatták őket. Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta. Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. Pál azonban hangosan rákiáltott: Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk! Ekkor az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé; majd kivezette őket, és ezt kérdezte: Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek? Ők pedig így válaszoltak: Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe. Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.” Apcsel 16, 11-34
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Ez a kedves lelki ének jutott eszembe, amikor a felolvasott bibliai történetet újra és újra átengedtem a lelkemen. A történet különlegességét az adja, hogy minden szereplője rab és a végén szinte mindenki szabad lesz. Azok is, akikről szól, és az Isten kegyelme folytán azokra is igaz lehet, akik hallgatják az igét. Az Isten Igéje ma is felszabadíthat minket egy felismerésre, egy gondolatra, egy döntésre, egy imádságra…
Mindenki fogoly és a végén szinte mindenki szabad lehet. Így vegyük szívünkre az ige üzenetét. Pál apostol és munkatársa Szilász Filippiben vannak, az élő Isten beszédét hirdetik, és munkájuknak megvan a gyümölcse, mert Isten megnyitja egy Lídia nevű bíborárus, ma úgy mondanánk, hogy textilipari vállalkozó vagy kereskedő asszony szívét, ő lesz az első európai keresztyén. Történelmi a helyzet és a pillanat, amikor földrészünkön kisarjad a keresztyén hit első zsengéje. Ez a gazdag vállalkozó asszony a szívét kitárja Jézus előtt, majd a házát megnyitja Pál és Szilász előtt és ettől kezdve a Jézus evangéliuma futótűzként terjed Filippiben.
Előkerül valahonnan egy jövendőmondó lányka, aki szüntelenül ott serte-pertél Pálék körül és mint az utca hírmondója, folyton ezt kiáltozza: „Ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek!” Pált zavarja ez a hamis propaganda, mert noha igazat mond, de egy sötét, démoni lélek ihletésével teszi, ahogy erre a Szentírásban más helyen is találunk példát. A szellemi világ sötét erői máskor is, máshol is hírül adják, ha Jézus van a közelben. Hogy is ne tennék, hiszen a szabadító Jézus eljövetele uralkodásuk végét hozza el. Ez a szegény lányka gonosz szándékú emberek kitartottja, aki pénzért jövendőt mond, de a hasznát nem ő teszi el. Pál apostolt Jézus Lelke arra indítja, hogy ráparancsoljon a sötét erőkre, mire azok békén hagyják a leánykát, hogy később majd másik gazdatestet keressenek maguknak. Mert az emberi szív néha tudatlanságból, máskor szándékosan, de mindig eszköze a nála nagyobb erőknek, sötétségnek vagy világosságnak, de azért jött Jézus, hogy Lelke által megszabadítson és áldások részesévé, továbbadójává tegyen bennünket. A kislány elveszíti kapcsolatát a sötét szellemi világgal és ezzel együtt elveszíti jövendőmondó képességét is. Sötét lelkű gazdái végtelen nagy haragra gerjednek ekkor és a város elöljárósága elé hurcolják Pált és Szilászt, az egész várost fellázítva ellenük. A büntetés nem szerény: nyilvános megszégyenítés és kíméletlen botozás, majd pedig börtönbüntetést kap a két félholtra vert ember, méghozzá a legszigorúbb őrizettel. Íme, ilyen a hatalom, ha féket veszít, ha elhagyja józan ítélőképessége, ha üzleti, vagy hatalmi érdeke sérül. Jézus Krisztus két szolgája pedig, Pál és Szilász, akik szívükben már réges-rég a megváltó szeretet foglyai, kalodába zárva, vagyis lábukon súlyos bilincsekkel megterhelve találják magukat a filippi börtön legbelső cellájában.
Isten útjai kifürkészhetetlenek… Mert ha Pál és Szilász nem kerül börtönbe, akkor, hogy jut el az evangélium a börtön mélyére? De Istennek útja van a rabokhoz. Istennek útja van a megkötözöttek szívéhez, a megsebzett emberek szívéhez. Mert a megsebzett szíven mindig kopogtat valaki. A filippi jövendőmondó lányka talán árvaságban nőtt fel és elmondhatatlan hiánya mágnesként vonzotta a sötét erőket. De Jézus érte is meghalt, hogy élete egy pontján szabad lehessen és most jött el az a pont. Rab volt és szabad lett, hogy lelkében kivirágozzon az élet. Nem tudjuk mi lett vele, de életének fonala már a Szabadító Jézus kezébe került és lehet reménységünk, hogy életében megtalálta a boldogságot.
De rajta kívül volt még sok más rab is, akik börtönben sínylődtek és akiknek meg kellett hallani az élet szavát. Áldott legyen az Isten, aki a bűnözőket is szereti és az evangélium két szolgáját közéjük vezeti, akik éjféltájban hangosan imádkoznak és énekkel magasztalják az Urat. Csak a lábuk van megkötözve, de a kezük szabad az imádságra, és ha nem volna is, a szájuk szabad az éneklésre. Mit gondolhattak a foglyok körülöttük? Vagy bolondok, vagy részegek lehetnek, akik szívükből túlcsorduló szeretettel imádkoznak és énekkel dicsérik az Istent. Szitkozódást és segélykiáltást igen, de hálaadó imát és hangos éneket még nem hallottak a sötét falak, sem pedig a hely, ahová soha nem süt be a nap. Az Isten szeretete most mégis beragyog az ablak nélküli sötétségbe és a reményvesztett emberi szívekbe. A két félholtra vert bolond éneke és imádsága pedig a szellemi világ erőit úgy megrázza, hogy talán az égig hat az angyalok és démonok viaskodása, akik emberszívekért küzdenek, mint ebben az órában is, hogy földrengés rázza meg a filippi erődítményt. Vagy az Atya emelte fel ismét jobbját, mint a Fiú feltámadásakor, hogy foglyok szabadulásáért megrázza az eget és a földet? Bárhogy is történt, a szellemi világ erőinek gigantikus küzdelmében a falak megrepednek, a zárak kinyílnak, a bilincsek lehullanak kezekről-lábakról, de szívekről is!
A börtönőr is felébred, aki a különleges foglyok őrzését katonáira bízta és az éj sötét árnyait, súlyos felelőssége terheit, vagy akár saját démonjait is egy-két pohár borral űzte el. Istenem, milyen lehetett az az ébredés?! Mintha végítéletre rettenne fel a lélek! Megszöktek a foglyok! Ez az első gondolat, katonaembernek ilyen harctéri rémálma van, vége az életemnek! Kardjához nyúl, hogy eléje menjen az elkerülhetetlen borzalomnak. Inkább a saját kezétől essen el.
A sötét drámát az Úr szava szakítja meg, aki, ha nem is a mennyből, de szolgája, Pál apostol által kiált, csodálatos, szerető szóval, mintha mentőkötelet dobna a mély kútba zuhanó embernek: ne tégy kárt magadban! Mind itt vagyunk!
Ekkor a börtönőr, aki egy pillanatig jobban vágyta a halált, mint az életet; világosságot kér, mécsest, vagy lobogó fáklyát a kezébe fogva néz körül az emberkéz alkotta, de Isten keze által semmivé lett erődítmény romjai között. Mindenki megvan. Senki nem szökött meg. Az Isten szeretete mindenkit szíven talált. A szeretet kiáradásának abból a csodálatos erőteréből senki nem akar elmenekülni. A börtönőr nagy emberből kicsivé lesz, a hatalom képviselőjéből a szeretet koldusává változik. Leborul az apostolok lába elé és felteszi az eddigi élete legfontosabb kérdését… Mit kell tennem, hogy üdvözüljek? Ami annyit jelent, hogyan nyerhetném el az örök életet? Hogyan kaphatnám meg az élet teljességét? Hogy lehetne az enyém az a belső gazdagság, az a tartás, az a kincs, ami a tiétek? Hogy lehetne az enyém az a lelki szabadság, ami bilincsek között is énekelni késztet? Ha nem nyerhetem el az isteni életet, akkor az életem ezután sem lesz más, mint szakadéknyi mély hiányérzet… Bárhogy éltem is, ezután csak az Istennek és az Istennel élhetek tovább. Ezt jelenti a börtönőr életének legfontosabb kérdése: mit kell tennem, hogy üdvözüljek?
Vajon feltetted-e már az életed legfontosabb kérdését? Eltelhet úgy a földi élet, hogy ez a kérdés soha nem hangzik el. Lehet, hogy ezért a kérdésért megrázza körülötted az Úr az eget és a földet. Ó, ha kimondanád! Mit tegyek, hogy üdvözüljek? Hogy elnyerjem az isteni, örökkévaló életet? Amiben valódi vigasztalás van, híd épül a szakadék felett, begyógyulnak a sebek. Ahol a lehetetlen mégis lehetséges.
Emberi kérdésre emberi válaszok vannak, néha ördögi válaszok is, de isteni kérdésre isteni válasz érkezik. Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz mind te, mind pedig a házad népe. Az élet legfontosabb kérdésére Isten mindig a legegyszerűbb választ adja, hogy még a bolond se tévessze el. Fogadd el az Isten kegyelmét, fogadd el az Úr mentő szeretetét. Fogadd el a bocsánatot. Ne mentegetőzz, nem magyarázkodj, hogy mások vittek rossz utakra, vagy nehéz gyermekkorod volt. Megbocsátás van elkészítve, elengedés van elkészítve, feloldozás van elkészítve Jézusban. Ezt jelenti, hogy higgy az Úr Jézusban. Valami olyan van elkészítve minden ember számára, amit az emberi szív soha el nem gondolt. Az Atyánkká lett Isten az ölébe vesz, megvárja míg magától csendesül szapora szívverésünk, átölel és a szeretete átjárja minden gondolatunkat, minden sejtünket. Belőle lélegzünk már és a szívünk az Ő szívére hangolódik és eggyé válunk egészen. És a 139. zsoltár írójával imádkozzuk, vagy mondja velünk a Szentlélek, hogy: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.”(139,1-6)
És most lássuk azt az embert, akit az Úr a kezébe vett. A filippi börtönőr nemrég még borba fojtotta félelmeit a felette tornyosuló felelősség miatt. Aztán az öngyilkosság gondolatát is közel engedte, csakhogy meneküljön a sorsa elől. Nem ez lehettet az első ilyen kísérlete, lelke bevésődött mintát követhetett, ha bajba került, akkor az önpusztító gondolat örvénye ragadhatta el. Megkötözött, menekülő ember volt, egy nyúlszívű ember, aki bátor katonának öltözött.
De most minden megváltozott, mert utolérte és átölelte az isteni kegyelem. Milyen csodálatos, hogy ettől a pillanattól a Jézus szíve dobog benne, és a lelke hangolódott át az égi frekvenciára. Hazaviszi a két félnótás embert, a két bolondot, akik éjfélkor imádkoztak és énekeltek. Hazaviszi az Úr Jézus két hiteles tanítványát, a béke eszközeit és kimossa a sebeiket és megvendégeli őket. Pedig nem is tudta, mert nem ismerte a Biblia tanítását, nem ismerte, amit Jézus mondott, hogy ha megtettétek ezt eggyel is, akkor velem tettétek meg! Nem tudta, hogy miközben Pál és Szilász sebeit kötözi, Jézus sebeit is gyógyítja. Aki pedig Jézus sebeit gyógyítja, annak maga Jézus gyógyítja meg az életét.
Csak azután történik meg, de megtörténik, hogy a börtönőr egész háza népével együtt megkeresztelkedik. Vagyis megmosódnak, mert igazán tisztulni és szabadulni vágynak attól a tehertől, amit rájuk rakott a sors és az élet. A bajoktól, amit maguknak okoztak és a sebektől, amit másoktól kaptak. Az egyedül hatékony, az egyetlen igazi gyógyszert választották, hogy belemerülnek a Jézus halálába, eggyé válnak vele egészen és belemerülnek a gyógyító folyóba, hogy attól kezdve Jézus vére is csörgedezzék az ereikben és Jézus Lelke munkálkodjék a szívükben. Kevesebbért nem éri meg keresztelkedni, csak ha szeretnénk magunkhoz ölelni a mindenség Urát, aki réges-rég magához ölelt bennünket, hogy megváltson és örök életre, üdvösségre vezéreljen. Ámen.
Mátészalka, 2025. május 18.
Becsei Miklós
