SÖTÉTSÉGBŐL A VILÁGOSSÁGRA – ÓÉV ESTI IGEHIRDETÉS
„Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere. Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, csak ha Isten van vele. Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát. Nikodémus ezt kérdezte tőle: Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe, és megszülethet ismét? Jézus így felelt: Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. Nikodémus megkérdezte tőle: Hogyan történhet meg mindez? Jézus így válaszolt: Te Izráel tanítója vagy, és ezt nem tudod? Bizony, bizony, mondom neked: amit tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk bizonyságot, de nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket. Ha a földi dolgokról szóltam nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek? Nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”Jn 3,1-21.
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Szilveszter éjszakája egy különös éjszaka, a leghosszabb éjszaka, méghozzá nem csillagászati, hanem lelki szempontból, hiszen az egyik évben kezdődik el és csak a másikban ér véget. Szilveszter éjszakája egy olyan éjszaka, amikor a legtöbben nem akarnak aludni, eszük ágában sincsen, hanem inkább szeretnének ébren maradni és megélni annak minden pillanatát. Hiszen mégiscsak különös dolog az, hogy amikor beesteledik, akkor valaminek, egy útszakasznak, tizenkét hónapos vándorútnak a végén járunk és egyetlen másodperc alatt újra elkezdődik valami. Ugyanazok vagyunk, a környezetünk is ugyanaz marad, mégis valami megváltozik, mert azt mondjuk majd a múló percre és órára, hogy tavaly volt. De rég volt…
A felolvasott bibliai részben egy olyan éjszaka köszöntött rá valakire, amelynek ő egyetlen pillanatát sem szerette volna alvással eltölteni, pedig nem is szilveszter volt, de számára mégis egy különleges éjszaka. Nikodémust, a zsidók egyik vezető emberét a jelek szólították meg. Méghozzá azok a jelek, amelyeket Jézus cselekedett. Talán szélesebb baráti körben, vagy a főpapok egymás között beszédtémává is tették, hogy ki az, aki a vizet borrá változtatja, akinek néhány egyszerű szava – mint például a kövess engem – olyan hatást tud gyakorolni, hogy emberek képesek mindent maguk mögött hagyva elszegődni a követésére? Vagy ki az, aki a jeruzsálemi templomot szavának ostorával megtisztítja?
Vele van az Isten – mindössze ennyi kis világosság támad abban a hatalmas sötétségben, ami az akkori zsidóság vallási vezetőit jellemzi. És ezzel a kis világossággal, ezzel a nagyon halvány kis fénysugárral a szívében egy közülük, talán a legbátrabb, Nikodémus elindul felkeresni Jézust, de ő is csak éjszaka. Az év utolsó istentiszteletén ez a történet adatott nekünk felülről való világosságul, hogy lélekben elkísérve Nikodémust, időzzünk el mi is Jézusnál. Fontos, hogy Nála legyünk, Vele legyünk és Ő velünk és aztán Ő bennünk. Egy olyan éjszakai beszélgetésnek lehetünk fültanúi az evangélium jóvoltából, amely beszélgetés a sötétségben kezdődik el és a világosságban ér véget. De nem csak abban az értelemben, hogy a végén hajnalodik, hanem úgy is, hogy hajnalcsillag kél a szívben. Úgy is, hogy felragyog a Jézus világossága. Ezt bárcsak velünk is megcselekedné Isten áldott Lelke! Nikodémus éjszakai látogatása nem csak az ő óvatosságáról szól, hogy a zsidók meg ne tudják, hogy ő Jézussal találkozik, hanem a külső sötétség az ő lelkiállapotát is tükrözi. Mint főpap ítélet alatt van, és az ítéletnek ez a neve, hogy: jobban szereti a sötétséget, mint a világosságot. Mert a főpapságnak, mert a zsidó nagytanácsnak, sőt az egész ószövetségi vallásnak, amelyik Isten nevében, de emberi indulattal, számítással, nyerészkedéssel teszi az Isten dolgát, ítélete a sötétség. Mert olyan sokszor keményítette meg a szívét Isten és az emberek előtt, hogy a szíve végleg megkeményedett. Olyan sokszor hunyta be szemét igazságtalanságok fölött, hogy végül világtalan lett. Olyan sokszor maradt néma, amikor szólni kellett volna, mikor az Úr szavát mondani kellett volna, hogy süketnéma lett. Erről az ítéletről beszélt Ézsaiás próféta: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon (6,9b-10). Nikodémus a sötétség ítélete alatt van, ezért csak éjszaka mer Jézushoz jönni. De legalább elindul azzal a kicsiny kis fénnyel és elkezdődik – noha elég szerencsétlenül – kettőjük között egy beszélgetés, de legalább elkezdődik. – Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul. Mondja Nikodémus. Milyen messze van ez attól, hogy Te vagy a Krisztus! Nagyon kicsi világosság ez, de elég, hogy az Úr válaszoljon rá, s hogy Nikodémus olyan választ kapjon, ami nem egy kedves gesztus, nem az elismerő főpapi szavak viszonzása, hanem az élet beszéde.
Jézustól mindig az élet beszédét kapjuk. Mindig azt kapjuk, amire szükségünk van, amivel lehet valamit kezdeni, amire rá lehet építeni az életet. Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát. Megszülethet-e újra az ember, amikor már megvénült? Amikor a saját születésétől már oly messzire került. Igaz, hogy ha egészen a közelében lenne, ha újszülött kisgyermek lenne, akkor sem ismételhetné meg a saját születését. Képtelenség lenne. De Nikodémus, a megvénült ember annyi év tapasztalatával, annyi küzdelemmel és annyi sok bukással, kudarccal, csalódással és fájdalommal a háta mögött, hogy is remélhetné, hogy valami késő vénségére még megváltozik? Nikodémussal együtt kérdezi a mi lelkünk is, hogy akkor, amikor ismét eltelt egy év, lehet-e még jót remélni? Istenem, hogy mennyire a mi történetünk ez! De Jézus küzd Nikodémusért, egyre csak harcol a benne uralkodó sötétséggel. Nikodémus! Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten Országába. Víz és Lélek. A víz az ember munkáját jelképezi, hogy megtisztulni vágyik, bár EZT a vágyat is Szentlélek gerjeszti fel, de az ember munkája, hogy megfürödjék, hogy megmártózzék a kegyelemben, hogy elfogadja a bocsánatot, hogy magára vegye a bűntörlő drága vér erejét, s a Lélek munkája, hogy új természet szülessen ott, ahol a szív ajtaja kinyílik. Nikodémus értetlenkedik és ellenáll, de nem tudja még, hogy szívének ajtaján már mozdul a kilincs. S mivel a szív ajtaján csak belülről van kilincs, a kezét maga Nikodémus tette rá, mert elindult, mert kérdez, mert Jézust kérdezi. A szél fúj, ahová akar – mondja Jézus a Lélek munkájáról, amit Nikodémus szeretne érteni, de számára most még érthetetlen, mert a füle eltompult és a szíve megkeményedett, de az áldott orvos gyógyító keze szívét elérte már… Csak madártávlatból tekintsünk most rá Nikodémus életére, mert János evangéliumában még kétszer találkozunk vele. Egyszer a 7. részben mikor Jézus élete körül a hurok már szorul, s a főpapok közül páran el akarják fogatni őt, de Nikodémus ekkor az Úr védelmére kel és így szól: Törvényünk szerint az ember, meghallgatása nélkül el nem ítélhető, előbb hallgassuk meg őt… (7,51). Mind lehurrogják, de legalább szót emelt az ártatlanért…
Aztán a 19. részben, az evangélium vége felé Nikodémus az arimáthiai Józsefhez társul, aki elkéri Pilátustól a Jézus holttestét. Nikodémus ekkor már sokat kockáztat. Nem fél, hogy mások mit mondanak. Ami a lelkében lángra lobban, az több mint a részvét. Az élő Jézustól már semmit nem remélhet, még egy jó beszélgetést sem, mint azon az első éjszakán, mert Jézus halott, de valamit már megértett az eljövendő Isten országából. Hitte és remélte, hogy abban neki is osztályrésze van egyedül Jézusért. Kevéske fénnyel jött, mécsese alig-alig pislákolt, de beszélgetése megszámlálhatatlan sok gyümölcsöt és áldást hozott.
Legelőbb is azt a dióhéjba zárható rövid üzenetet, hogy Úgy szerette Isten a világot…Ez is azon az első éjszakán hangzott el. Igaz, hogy az egész Bibliához képest belefér egy dióhéjba, de nem maradjon oda bezárva, hanem e rövid mondat által nyíljon meg a szív és értelem, magunkat a világgal behelyettesítve, mert mi vagyunk a világ kicsiben. Úgy szeretett Isten téged és engem, hogy Egyszülött Fiát adta érted és értem, hogy ha te, vagy én, hiszünk Őbenne, s még jobb, ha mind hiszünk Őbenne, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Ez a gondolat is maradjon velünk ezen az éjjelen és legyen a régi történet, Nikodémus története visszapillantó tükör, s vegyük észre, hogy vezette lábunkat, terelgette szívünket ebben az évben is, hogy mi Vele legyünk, Ő pedig mivelünk.
Keressük Őt, aki nem egy éjszakát, hanem mindannyiunknál nagyobb sötétséget vállalt a Golgotán: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? A vállán hordozott, míg az Ő vállát a kereszt tartotta meg azon az éjjelen, amikor a legnagyobb volt a sötét. Mindez pedig azért történt, hogy mi soha ne legyünk elhagyottak, s ha bármekkora lenne is a sötét elmondhassuk, hogy az Úr az én világosságom! Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2025. december 31.
