NEKI KELL NÖVEKEDNI – ÚJÉVI IGEHIRDETÉS
János evangéliuma 3. részének 22-30. versei alapján: Jézus ezután elment tanítványaival együtt Júdea földjére, ott tartózkodott velük, és keresztelt. János is keresztelt Ainonban, Szálim közelében, mert ott sok víz volt, és az emberek odamentek és megkeresztelkedtek. János ugyanis még nem volt börtönbe vetve. János tanítványai vitába szálltak a zsidókkal a megtisztulásról. Odamentek Jánoshoz, és ezt mondták neki: „Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy.” János így válaszolt: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki. Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el. Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.”
Kedves Testvéreim! Szeretett Ünneplő Gyülekezet! Újév napja van, elnémultak a szilveszteri trombiták, elcsitult a petárdák zaja, lassan a háziállatok is megnyugszanak. Bár az emberi színek is lenne igazi nyugalma, valódi békessége az Úrban.
A templom csendjébe hívott az Úr az új esztendő első napján. Tanuljunk meg csendben lenni, mert nagy szükségünk van rá. Becsüljük, szeressük és védjük meg a csendünket és az egymás csendjét. Hosszú órákat szoktam küzdeni a szavakért, hogy az igehirdetésben mivel lehet, mivel szabad megtörni a csendet. Középiskolás koromban volt egy tanárom, aki azt mondta, hogy fiam, csak akkor szólalj meg, ha amit mondasz értékesebb, mint a csend. Szinte képtelenség ilyen magasra tenni a mércét, mert akkor sokkal gyakrabban kellene hallgatni, mint szólni… De szeretnék többet az Úrra hallgatni, többet rá figyelni és erre biztatom az én testvéreimet is.
Szinte látom magam előtt az Ige által megjelenített Keresztelő János féle tanítványokat, akik keresztelnek, és közben vitáznak a zsidókkal a megtisztulásról. Halljátok, vagy érzitek e sorok mögött a felgyülemlő feszültséget? Hogy lehet egyszerre keresztelni is, és egyszerre vitázni is? Vagy az egyik tevékenységet közben felfüggesztették? Előbb kereszteltek, s aztán vitáztak, vagy fordítva? A keresztelés nem azt jelentette, hogy az életem sok-sok viharjától hányt-vetetten, de végre megérkezem az Isten előtti csendbe, és a „csend-súly alatt” (Losonczi Léna egyik verseskötetének címe), a lelkem terheitől elnehezülten várom, hogy valaki végre levegye rólam bűneimnek terhét? Tanítványnak lenni, s a keresztelésben ily módon az Isten munkatársa lenni nem azt jelentette, hogy az irgalmasság áldott eszközeként veled hallgatok, és ha szám valami okból megtöri a csendet, akkor legfeljebb a felmentő kegyelemnek ad hangot? Meggyógyultál, többé ne vétkezzél. Megbocsáttattak bűneid. A hited megtartott téged. Menj el békességgel…
Miféle tanítványok voltak ők, akik a bűnbánó lelkeket botránkoztatva vitatkozni mertek? Mert ahol a bűnbánó lélek gazdája Isten haragjától megrémülve, vagy saját tehetetlensége miatt kétségbe esve víz alá merült, hogy lemossa külső-belső szennyét, ott az élet hangjaira kellett volna figyelni szótlanul; de ezek a tanítványok nem életre segítő bábák voltak az új élet születése mellett, hanem a kegyelem hóhérai. Lélekgyilkosok. S még meg is jegyzi az evangélista, hogy János és tanítványai keresztelésre azt a helyet választják, ahol sok volt a víz az egyébként száraz Palesztinában, és az emberek odamentek és megkeresztelkedtek. Vagyis a népszerűség kezdetben adva volt, mert Jézust és köréje szerveződő kis közösségét még nem ismerték, és ezért Keresztelő János pusztába kiáltó hangja mágnesként vonzotta a megterhelt szíveket.
De ezek vitáznak, vagdalkoznak, tudatlanságból, hiúságból, mert többet ér az önigazság, mint a küldetés? A zsidóknak pedig: semmi sem szent, ami nem az ő kegyességük szerint való? Talán kérdőre vonták Keresztelő tanítványait: Mi ez az új mosakodási ceremónia? Hát nincs elég belőlük a törvényben?
S ráadásul nem is egy tábor vagytok, hanem mindjárt kettő? János is, Jézus is, az egyik így, a másik úgy? S a tanítványok vitába szállnak két keresztelés között. Nem lehetett az egy szelíd párbeszéd, hanem forróvérű, el- eldurvuló szóözön. Ezek szerint a keresztelés – már akkor is, ha nem figyeltek, ha nem az Úrra néztek – vallásos iparággá süllyedt. Nem csoda, ha úgy történik, ahogy János evangélista leírja. Keresztelő János tanítványainak elfogy a munkája, mert a megújulás fürdőjére vágyók csendesebb vizeket keresnek. Bárcsak tudnánk csendes vizek forrásának áldott helye lenni és maradni az új esztendőben.
Ezért hát, hogy megindul az elvándorlás, megkezdődik az átpártolás Jézushoz, odamennek a tanítványok Keresztelő Jánoshoz, panaszkodva, hogy mindenki Jézushoz megy. S lássatok csodát, mert ez aztán a csodák csodája. Keresztelő János ettől nincs kétségbe esve, mert tudja, hogy e váratlan fordulat bekövetkezése szükségszerű volt.
Ennek így kellett lennie. János keresztségét a Jézus keresztségének kellett felváltani. Bár a kettő Izraelben sokáig párhuzamosan működött. Később Pál Efézusban találkozott olyan János-hívőkkel (Apcsel 19, 1-4), akik tisztán a János keresztségét vallották, és még azt sem tudták, hogy van Szentlélek. Sőt még ma is élnek a világban olyan hívők, mandeisták, akik számára nem Jézus a messiás. Ők azok az emberek, akik nem vettek arról tudomást, hogy Keresztelő János az ő tevékenységét Jézusra egészen átruházta, mikor azt mondta, hogy én betöltöttem a küldetésemet, de utánam jön Jézus.
Én a vőlegény barátja vagyok. Én csak arra kaptam megbízatást, mint az ókori kelet esküvői szokásából ismert, hogy a vőlegény barátjaként a mennyasszonyt a vőlegényhez vezessem, annak testi épségére vigyázzak, és a mennyasszonyt a vőlegénynek teljes szépségében átadjam. A mennyasszony itt a megtérők sokaságát, a későbbi egyházat jelentette. Jézushoz vezetni őket, elkészíteni szívükben a Jézus útját, és azt mondani, hogy itt véget ért a küldetésem, mostantól együtt örülök veletek a vőlegény hangjának. Keresztelő János ezt megtette, de követői, tanítványai – jellemző módon – nem tudták ugyanezt megtenni.
Mert ők azok a hívők, akik szelektív hallással rendelkeznek, és abból sem mindent hallanak meg, amit mesterük mondott, és képtelenek elfogadni, hogy a szolgálatra kölcsönkapott hatalmat át kell adni Krisztusnak. De jó lett volna megtartaniuk a hatalmat a lelkek felett! Hát hogyne lett volna ilyen kísértésük, mikor a megtérő zsidók úgy jöttek hozzájuk megkeresztelkedni, mint a kezes bárányok. Lehajtott fejjel járultak eléjük, mintha nekik engedelmeskedtek volna, nem pedig az Istennek.
Keresztelő János Jézusra mutató hitvallása példaértékű. Még egy kicsit hadd csodáljuk. Hadd ízlelgessük. Azt mondja: Nem én vagyok a Krisztus. Hát akkor ki vagyok én? Most megpróbálok a Keresztelő János fejével gondolkodni: Hát akkor ki vagyok én? Ebben a kijelentésben, hogy nem én vagyok a Krisztus, ott feszül a világ legnehezebb dolgának, az önvallomásnak az igénye.
Ki vagyok én? Tedd fel magadnak a kérdést legbelül. A nehéz kérdések elől nem szabad elszaladni. Ki vagyok én? Most mondunk rá valamit, de meg kell, hogy értsünk egy titkot. Erre a „ki vagyok én?” kérdésre akkor fogjuk a legőszintébb választ megkeresni és megtalálni, ha majd a szenvedés, vagy bármilyen próbatétel kérdezi meg tőlünk. Ha majd létünk bizonytalansága és múlandósága kérdezi meg. Addig nem tudunk, vagy nem is akarunk rá felelni, mert nem kimondani kell bátorság, hogy ki vagyok én, hanem a kimondott felismeréssel szembenézni. Tükörbe nézni. Addig pedig mi lesz velünk? Legfeljebb eddig a kérdésig merészkedem el: kinek szeretnék látszani? Vagy legszentebb perceimben egy kicsit tovább is megyek: ki szeretnék lenni?
De maradjunk Keresztelő Jánosnál: Nem én vagyok a Krisztus – mondja, de ha együtt hallom ezt a mondatot egy másikkal, amelyik szintén tőle származott, akkor érdekes felismerésre jutok. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Nem én vagyok a Krisztus és: Neki növekednie kell. Időnként olyan jó belátni, olyan felszabadítóan tud hatni, hogy: nem én vagyok a Krisztus. Nem én vagyok a megváltó. Nem én vagyok a mindenható, sem a mindentudó. Nem én tartom kezemben a sorsomat, és még kevésbé a mások sorsát. Pedig úgy szeretünk beleszólni, beleavatkozni, belegázolni egymás életébe, mintha mindenhatók lennénk. Az ember nagyon szeret Istent játszani. Az ember nagyon szeret másnak látszani. S milyen jó egyszer azt mondani, hogy ez nem én vagyok.
Egyszer még az is vállalható, hogy: olyan kevés van bennem Jézusból. Igaz, hogy keresztyén vagyok, vagyis Róla – nem a keresztről, hanem Krisztusról – vagyok elnevezve, sőt: református keresztyén vagyok, de olyan kevés van bennem Krisztusból. Az élet fejedelméhez képest az életbe görcsösen kapaszkodó szerencsétlen, szeretet-koldus vagyok. Kevés van bennem Jézusból, nem én vagyok a Krisztus, de Keresztelő János szava óta balzsamként hathatna ránk a felismerés, hogy Neki növekednie kell (bennem). Vagyis Ő bennem van, csak elástam, elfeledtem, eléheztettem, megfeszítettem magamban. Ezért sokszor olyan, mintha nem is volna bennem.
De most, az új év legelején olyan jó meglátni, s érte hálát adni, hogy ott lehetek abban a végtelen nagy seregben, amely az egyház; hitvalló ősök nemzedékeket összekötő szövetében én is ott vagyok, és együtt örülünk a vőlegény Krisztus hangjának. Mert ez a Krisztus hangja, hogy Neki növekednie kell bennem. Nekem pedig, a „vagyok valaki”-nek alább kell szállnom, kisebbé kell lennem. Mikor az igét igazán átengedem a lelkemen, akkor mindig megérzem magamban az életet, és azonnal tudom, hogy ki vagyok, és már kicsoda nem szeretnék lenni. Füle Lajos verse azt a tükröt tartja elénk, amibe elinduláskor érdemes belenézni:
Ha fájni kezd majd, aki vagy, és aki nem vagy, bár lehetnél, Majd ha bevallod végre, hogy sosem voltál igaz keresztyén. / Ha fájni fog, hogy annyian vannak, kiket megejt a tévhit, s ajkadról értük száll ima, akkor jön el az ébredés itt. / Majd hogyha bűnné lesz a bűn, s a Golgotához sírva érsz el, letenni ott mindent keserűn, nem alkudva testtel és vérrel. / Majd ha hálát adsz JÉZUSÉRT, s döntésed is végleg megérik, mert megtisztított az a VÉR, akkor jön el az ébredés itt. / Majd hogyha jobban érdekel kik ők, akik vetnek, aratnak, s közéjük állsz, és nem leszel többé olyan fontos magadnak. / Mert látod már a tájat itt, amely aratásra fehérlik, s munkára lelkesít a hit, akkor jön el az ébredés itt. Keresztelő János az élete egy pontján elveszítette a fejét. Heródes király lefejeztette. Isten szemszögéből nézve ez a hitéért vállalt áldozat volt, mert ítéletet mondott a király istentelen életére. De az ember felől nézve, az ember nézőpontjából szemlélve, ez vajon a sorsa volt, vagy magának kereste: nem tudom. Pedig olyan szép hitvallást tett, és mégis: elveszítette a fejét. Soha ne veszítsük el a fejünket, hogy meggondolatlanságból, vagy hirtelen felindulásból más útra térnénk, ha egyszer már megértettük és megéreztük, hogy nekünk jó az Isten közelében lenni; mert csak ott, az Isten közelében tudhatom meg, hogy ki vagyok én, s hogy az Úrnak növekednie kell bennem. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-01-01.
