JÉZUS A BÖJT KAPUJÁBAN – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
Alapige: „Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körül kötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!
Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett. Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, mit tett Jézus. Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagytanácsot, és így szóltak: Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is. Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt. Jézus tehát nem járt többé nyilvánosan a zsidók között, hanem elment onnan a pusztához közeli vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott maradt tanítványaival. Közeledett a zsidók páskaünnepe, és vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe az ünnep előtt, hogy megtisztuljanak. Keresték Jézust, és a templomban megállva így tanakodtak egymás között: Mit gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre? A főpapok és a farizeusok pedig már kiadták a parancsot, hogy ha valaki megtudja, hol van, jelentse be, hogy elfoghassák.” Jn 11, 41-56
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Átléptük a böjt kapuját. Az elmúlt heti hamvazószerdával elkezdődött az a negyven napos időszak, amely valójában a múlt vasárnaptól számítva hét hétig tart, vagyis a naptár szerint 49 napig, de elvesszük belőle a hamvazószerda előtti hétfőt és keddet, így már 47 napnál járunk, kivesszük belőle a 7 hétnek a 7 vasárnapját, mert a vasárnapok nem tartoznak a böjthöz és így kapjuk meg a hamvazószerdával kezdődő 40 böjti napot és időszakot, ami a húsvétot megelőző napon, vagyis nagyszombaton ér véget. A böjt az elengedés időszaka. Elengedése mindannak, ami az Istentől és egymástól elszakít és távoltart minket. A böjt az Istenre és egymásra való fokozottabb odafigyelés időszaka is. Az irgalom, a megbocsátás, a bocsánatkérés és a szeretet tettekben való gyakorlásának időszaka. Az adventi csendességtől leginkább ez különbözteti meg a böjtöt, hogy itt, a böjtben a tetteké a főszerep. Azoké a cselekedeteké, amelyeket egymásért tudunk tenni.
A böjt kapujától nem olyan messze, szinte csak átlépve azt, vezérelje gondolatainkat Isten Báránya, a mi Urunk, Jézus Krisztus.
Lázár feltámasztásával Jézus olyan jelet tesz, ami személyének hitelességét megkérdőjelezhetetlenné teszi. Négy nappal Lázár halála után a látszólag elkéső Jézus megáll a kővel lezárt sír előtt és az Atyától kapott hatalommal hívja vissza az életbe azt, akibe már belemart az enyészet foga. Nagyobb csoda ez annál, mint amikor az idős Ábrahámnak és Sárának gyermeke született. Nagyobb csoda ez a naini ifjú, vagy akár a Jairus lányának életre keltésénél is, mert ezekben az említett esetekben az a szóbeszéd, vagy feltételezés is lábra kelhetett, hogy talán nem is voltak igazi halottak. Korábbi évszázadokban az orvostudomány fejletlensége miatt a tetszhalottakat gyakran eltemették. Nekünk nincs kétségünk, hogy Jairus lánya és a naini ifjú is igazán meghaltak, de szinte biztosra vehető, hogy Jézus ellenségei minden csodát próbáltak megmagyarázni és hiteltelenné tenni. Itt azonban a gyötrelmes szívű nőtestvérek egyike, Márta erősíti meg visszafordíthatatlan elmúlás tényét, mikor Jézus szól, hogy vegyétek el a követ: Uram, már szaga van (39. vers). Valami elmondhatatlanul kínos lehetett az a pillanat, amikor Lázár sírjának bejáratáról elvették a zárókövet. De szólt az Úr és az élet mozdulása, Lázárnak a sírból való kijövetele és az élet és az öröm jó illata mindent elfeledtetett. A halál szaga már a múlté, mert győzött az élet és a gyászolók vigaszt nyertek és a kétkedők bizonyosságot, hogy valóban Jézus a feltámadás és az élet.
De mégis vannak és elég sokan, akikből szüntelen a halál bűze árad és a rothadás és János evangélista most ezeket az eleven holtakat reflektorfénybe állítja. És az Isten Igéje most is tükör, hogy ha bármi gondolat vagy indulat bennünk visszhangra lelne, akkor itt, a böjt kapujában kérhetjük, hogy a szabadító Jézus tisztítsa meg szívünket minden hiábavalóságtól és tegye szabaddá lelkünket, gondolatainkat az élet befogadására.
A Lázár feltámadásának tanúi közül sokan hitre jutnak és nem azért, mintha a hitre jutáshoz egyetlen csoda elég volna, hanem mert olyanok igen szép számban akadtak ott, akikben legbelül régóta érlelődött már a döntés, hogy de jó volna eggyé válni azzal, aki a feltámadás és az élet. De jó lenne naponkénti harcainkból végre győztesen kerülni ki, de jó volna legyőzni aggodalmainkat, uralni indulatainkat és megtanulni szeretetből szólni, gondolkodni és cselekedni. De jó volna a csúfolódók székéből felállni és egyszer, s mindenkorra megtanulni, hogy aki másokat rombol, az maga is pusztul, de aki másokat épít az maga is újul. De jó volna csak akkor beszélni, ha szavunk értékesebb a csendnél, és ha mondandónknak hasznos üzenete nincsen, akkor bölcsebb lenne hallgatni és megvárni, míg az Úr szól. Lázár feltámasztása volt az a választóvonal, ami meggyőzött sok kétkedő szívet, hogy ha a négynapos halott nem volt reménytelen, akkor velem is tud újat kezdeni az Úr.
Akik pedig így hittek, akik lábuk alá kősziklát, kezükbe lámpást kaptak, azok talán kétfelé indultak el. Egyik részük a családhoz, hogy örüljenek az örülőkkel, másik részük a megkeményedett lelkűekhez, hogy e rideg szívek ajtaján a jó hírrel kopogtassanak. De a vallási vezetők nem fogadták kirobbanó lelkesedéssel a futótűzként terjedő hírt, hogy az emberek sokasága kétségtelenül Jézust tartja az eljövendő Messiásnak. Ezért tüstént egybehívták a zsidó nagytanácsot, amely részben a feltámadást tagadó szadduceusokból és részben a feltámadáshívő, de Jézust keményen elutasító farizeusokból állt. Mit tegyünk? – kérdezték összezavarodva. Ez az ember sok jelet tesz. A követőinek tábora egyre szélesebb. Ahogy beszél és amiket cselekszik, azok hatására a hallgatóságot a szabadság fuvallata érinti meg. Elveszíthetjük a vallási tekintélyünket, a lelkek feletti uralmunkat, pénzünket és hatalmunkat. Követői majd csatasorba állnak és ha Jézus nem is, de az Ő nevében az utána jövők ereje összeadódik, zúgó folyammá dagad és a változást nem lehet többé megállítani. Aztán majd a rómaiak jönnek és elveszik tőlünk ezt a helyet és a népet is. A jeruzsálemi templom és a hozzá kapcsolódó vallási közösség jelentős anyagi bevétel forrása volt a zsidó nagytanácsnak. Ők kezelték a befolyt adományokat, ők adták ki a templomot az árusoknak és a pénzváltóknak. Minden sűrű fillér hozzájuk gurult. Nem a népet féltették, hanem személyes pozíciójukat. Mégis jól esett nekik romlottságukban a hazaszeretet álságos köntösébe bújva eltakarni – még önmaguk elől is – azt a gonosz szándékot, hogy ennek az egy embernek a halálát kívánják és rövid időn belüli megölését határozzák el. Igen, ők is hívők voltak a maguk módján, és ezért a vak hitért még az Istenen is készek voltak átgázolni. A maguk módján hívők mindig a legveszélyesebbek a világra, szándékaik és aljasságaik az ateistákat is felülmúlják.
A nagytanács tanácstalan, s az álszenteknek e szentségtelen közösségében megoldásként kap helyet az e m b e r á l d o z a t. Kajafás mondja ki a végső szót: Ti nem értetek semmit! Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. A főpap nem mondott ki új igazságot. Valójában az egész nagytanácsban ez volt a közhangulat. Ha kiváltságos helyzetük veszélybe kerül, akkor azonnal kell valaki, aki beáldozható. A kegyesség látszata mekkora pogányságot takar! Mintha valamely gonosz istenség lenyugodna, s haragja a népről elfordulna, ha embervérrel oltják szomjúságát.
János evangélista nem hagyja szó nélkül ezt a mondatot, mert azonnal hozzáteszi, hogy akarata ellenére is próféciát mondott a gonoszvezér. Mert szavaival megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért, de nem csak értük, hanem hogy Isten szétszóródott gyermekeit összegyűjtse. Kajafás vérdíjat tűzött ki Jézus fejére, átkot mondott az egy Igazra, de az Isten határtalan bölcsessége ezt az átkot áldássá változtatta. Áldássá lesz ott az átok, megbékéltet a kereszt – így szoktuk énekelni is.
Jézus sorsa ezen nagytanácsi határozattal végleg megpecsételtetett. Mintha veszni látszanék a jóság a világon, mintha tényleg a hatalom és pénzimádók írnák az emberiség történelmét. De még ez a határtalan nagy gonoszság is beleigazodott az Isten világmegváltó tervébe. Mert jobbat készített, váltságot és szabadítást készített az Úr.
Jézus pedig visszahúzódott, elment egy pusztaságszéli városba, Efraimba tanítványaival együtt. A három év során most először történik meg, hogy a zsidók közösségéből tudatosan kivonja magát és megkezdi a böjtöt. Olyan csendet hagy maga után a mi Urunk Jézus, amelyben szavai és tettei még sokáig beszélnek. És a nagytanács mondatai is nyomot hagynak. Az ember pedig maga dönti el, hogy kinek a szavait melengeti magában és kinek a szavára hallgat.
Jézussal együtt lépjük át a böjt kapuját és az Ő szavait vigyünk magunkkal a csendbe. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-02-22.
