KENYÉRTÖRÉS – IMAHETI IGEHIRDETÉS
Alapige: „A sokaság megkérdezte Jézustól: Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökre megmarad: akkor hogyan mondhatod, hogy fel kell emeltetnie az Emberfiának? Ki ez az Emberfia? Jézus ezt mondta nekik: Még egy kis ideig közöttetek van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek! Ezeket mondta Jézus, majd elment és elrejtőzött előlük.” Jn 12,34-36
„Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön. Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg annyian. Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De, amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” I. Kor 11,23-32
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Egyetlen szót szeretnék ízlelgetni veletek együtt az elkövetkező néhány percben. Egyetlen összetett szót, amelyik így hangzik: kenyértörés. Hétköznapi használatban azt jelenti, hogy egy barátság megszűnik, egy párkapcsolat véget ér, egy házasság felbomlik, egy kapcsolat megszakad, egy szövetség darabokra hull. Eredetileg azt jelenthette ez a fogalom, hogy a közösen megszerzett, vagy együtt gyarapított értékeken a szétszakadt feleknek osztozni kellett. Kétfelé törték a kenyeret. Mindenki boldoguljon és mindenki menjen a maga útján. Az Újszövetségben talán legkifejezőbben a tékozló fiú története mondja el, hogy mit jelent a kenyértörés. Apám, add ki a vagyonból rám eső részt. Az apa pedig szeretetében megtöri a kenyeret, megosztja a vagyont, a kisebbik fiú a maga gazdag örökségével útra kel, de nem marad üresen az atyai ház, és az apa sem lesz kenyérkéregető, a nagyobbik fiúnak is biztonságban marad a vagyona. Nem véletlenül maradt fenn a tékozló fiú példázata. Mert ilyen az Isten és az ember kapcsolatának kenyértörése is. A mennyei Atya soha nem üres kézzel enged el. Hiszen van egy ajándékba kapott életünk, számtalan bajban és megannyi vészben megőrzött életünk, amivel az ember szabadon rendelkezik. De olyan gyarló az ember, hogy ha sokat csalódik és többnyire az emberekben csalódik, mert az csak egy hangzatos szózat, hogy „kegyetlen volt hozzám az élet”; a pofonokat mindig egymásnak adjuk és egymástól kapjuk és nem az élettől; mégis az ember, aki embertársában csalódik, az Istennel szakít. Régen előfordult, hogy valaki apáca lett, mert a szerelemben zátonyra futott, ma az emberek egymás elől nem a kolostorok falai közé menekülnek, hanem bálványaiknál keresnek vigaszt és menedéket.
Az ember és az Isten kenyértörését, kapcsolatuk megszakadását hívatottak helyreállítani, segíteni régen a próféták. Az Emberfia Jézus is azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett. Olyan csodálatos, hogy a hitetlenséget, az elszakadást, a kenyértörést Jézus azzal gyógyítja, hogy az utolsó vacsorán Ő is megtöri a kenyeret és az ő kenyértörő mozzanata nem végszó, miként azt az ember évezredeken át megszokta. Nem azt mondja, hogy fel is út, le is út, hanem azt, hogy jöjjetek énhozzám mindnyájan. Az utolsó vacsora óta a kenyértörés nem a véget jelenti, hanem ez az igazi kezdet. Erről szeretnék most bizonyságot tenni előttetek.
Az egész Szentíráson, életeken és sorsokon vonul végig a kenyértörés. Ábrahám és Lót elválnak egymástól, az egyik nagyvonalúbb, mint a másik. Jákób és Ézsau is kenyeret törnek. Hosszan lehetne folytatni a sort…
Azt olvastuk Jánosnál, hogy Jézustól is elfordulnak azok, akik másféle szabadítót reméltek, akik jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, és akik fel nem foghatták, hogy szenvedésen és halálon át vezet a Messiás útja, mert ennyire mélyre kell leszállni az emberért. Mi azt hittük, hogy a Messiás örökre megmarad. Mintha csak azt mondták volna: mi azt hittük, hogy hatalmunknak, és emberi dicsőségünknek soha nem lesz vége, azt hittük, hogy a Messiás teljesíti majd önhitt álmainkat. Akiknek keze és szíve mindörökre a hatalomhoz ragadt, azok szólnak itt csalódottan. Nem csoda, hogy ebbe a gondolkodásba nem fér bele az elengedés és a halál. Még a tanítványok is, Jakab és János is, akik három éven át végezték a tanítványi főiskolát Jézus közvetlen közelségében, még ők is azt kérik, hogy amikor eljössz királyságodban hadd üljünk mi a jobb és a balkezed felől. A hatalom és az uralkodás kísértése (Mk 10, 35-45)
De továbbmegyek egy vékony jégre. Az apostoli jogfolytonosság is, a kenyérben pap által megjelenített Krisztus is, vajon nem a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásnak a kinyújtott karja? Ezt csak kérdeztem, mert ha kérdezünk, akkor nem vádolunk. Kenyértörés történik Jézussal, aki nem akar a hatalom krisztusa lenni.
És nem sokkal később még az ősegyház korszakában is, az Apostolok cselekedetei könyvében is, hívő gyermekeivel az Úrnak is megesik, hogy látásmódban, elgondolásban nincs egyezség és kenyértörés van. Ezt történt Pállal és Barnabással is. De kenyértörés volt a K-i és a Ny-i egyház között 1054-ben, kenyértörés volt a középkori klérus és a reformáció hívei között 1517-től. Ebbe a végtelen hosszú sorba beletagolódik gyülekezeti létünk és személyes sorsunk. A kenyértörések mentén emlékek vannak, érzések vannak, sebek vannak, mert ami törik, az fáj, méghozzá mindenkinek fáj. A kenyértöréseink legfőbb elszenvedője az Isten. Minden lepattanó szikladarab megsebzi őt is; Neki minden fáj, mint jó szülőnek, ha szenved a gyermeke.
Ezért felbecsülhetetlen mozzanat, hogy az utolsó vacsorán Jézus megtöri a kenyeret, egy falatot vesz magához, a többit a tanítványoknak adja, hogy ők is ugyanezt tegyék. Ez egy semmihez nem hasonlítható sorsközösség vállalás azokkal, akiknek az életben már megszámlálhatatlan kenyértörése volt. De ilyen még nem volt, hogy a falat kenyérhez egy isteni ígéret társul: ez az én testem.
Ezen a ponton érdemes szót ejteni arról a tényről, ami felett én is mindezidáig átsiklottam, hogy az úrvacsora történetét megírták az evangélisták, de valóban a legteljesebben Pál apostol írta meg. Az a személy adja elénk a legteljesebben, aki ott sem volt az utolsó vacsorán, de akinek közvetlenül Jézus Krisztus mondta el, hogy mi volt. Lehetnek olyan dolgok, amelyeknek hitelesebb tanúi azok, akik a Lélek által kaptak tanítást, mint akik ott voltak, de értetlenkedtek. Lehet, hogy valaki testben ott van, de mit sem ér, ha lelkében nincs ott. Törekedjünk arra, hogy holnap a megterített Úrasztalánál lélekben is ott legyünk.
Az Úrvacsora Pál tanítása, de Jézus Lelkének ihletése szerint emlékezés. Emlékezés arra, ami méltó rá, hogy egész életünk során felidézzük. Az utolsó vacsora is emlékezés volt, de tudjuk, hogy a zsidók az egyiptomi szabadulásra emlékeztek a páskán. Mekkora meglepetés lehetett, amikor Jézus, mint a tanítványi kör családfője kezébe veszi a nyomorúság kovásztalan kenyerét és nem a megszokott rítust mondja el, hogy ilyet ettek őseitek a pusztai vándorlás alatt, hanem helyette azt, hogy ez az én testem. Jézus felülírja a múltat, Jézus meggyógyítja a múltat és azt üzeni, hogy bizony nagy áldozat volt negyven évig menni úttalan utakon, valakiknek útközben meghalni és soha célba nem érni, de az igazi áldozat az, hogy én a múltad megszámlálhatatlan sok sebét mind magamra veszem, hogy neked már ne fájjon, vagy ne fájjon annyira, és egyszer csak meggyógyuljon. Soha meg nem változik a múlt, de meg tud gyógyulni az, ahogy a múltra gondolunk, mert nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. Mert a kenyér az élet, mert a malomkövek ugyan megtörték a búzaszemet, ha tükörbe nézel talán magad sem ismersz magadra már, de kenyér leszel, vigasz leszel, példa és bizonyság leszel és tagjaidba közben visszatér az élet. A kegyelem a titka az örök fiatalságnak és a valódi szépségnek. Az Úr halálát hirdessétek, hogy nekünk egyedül a kereszthalálba való merítkezés által van életünk, vagy nélküle semmink nincsen.
S történt, hogy a poharat is felemelte Jézus – Pál bizonyságtétele szerint – és abból ismét nem a páskaünnep szentbeszéde hangzott, hogy „áldott vagy Urunk, aki teremtetted a szőlőnek termését”, hanem amitől tanítványi kör tagjai megint nem tudták, hogy milyen rendezvényen vannak, mert e pohár immár nem a régi, hanem az új szövetségnek a jelképe. Ez az év vérem jelképe. Ez a szabadulás pohara. Milyen csodálatos a mi megváltásunk teljessége, ahogy ezt Pál apostol elénk tárja. A kenyér azt jelenti, hogy a szenvedésnek értelme volt, mert kenyérré lett az Isten magvetése, a bor azt jelenti, hogy szövetségesünk lesz az Úr egy új életben. Méghozzá egy olyan életben, ami nem a régi. Nem az átmentett élet, a vallásos sziruppal édesített látszat-élet. Aminek Jézus szerint az a neve, hogy élsz, de halott vagy. Egy olyan életben kínálja szövetségét az Úr, amelyet ennek az új életnek, új szívnek a gazdája naponként halálba ad, ahol bűnné lesz a bűn és nem tanácskozunk többé testtel és vérrel. Meggyógyított múlt és reményteljes jövő között csendesen tud megszületni az az áldott jelen-idő, amelyben jólesik az Isten református gyermekének lenni. Jólesik egy áldott hétnek a végén szent asztalánál megállni és új kegyelmet venni. Új kegyelmet, mert a régit, a tegnapit megint eltékozoltuk. Jézus újra hív, asztalához hív, miközben pedig Ő a cserbenhagyott; mégis: az út szélén hagyott, az általunk hajléktalanná tett jön ismét utánunk, hogy ami elszakadt, azt összekösse, aki megfáradt, azt fellelkesítse, aki beteg lett, azt meggyógyítsa. Pállal szólva becsüljük meg az Úr testét és vérét, mert nem játék az, hogy félvállról vegyük. Test és vér drága jelképei, amik arról beszélnek, hogyan lett Jézus a testvérünk, milyen drága áron születtünk, és miként lettünk, vagy lehetünk mi Jézusnak és egymásnak igazi testvérei. Az Úr segítsen minket ebben. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-02-28.
