ÉN VAGYOK AZ ÚT – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
Olvasmány: „Abban az időben – így szól az Úr – Izráel minden nemzetségének Istene leszek, ők pedig az én népem lesznek. Ezt mondja az Úr: Kegyelmet kapott a pusztában a fegyvertől megmenekült nép, a nyugalma felé tartó Izráel. A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen. Fölépítelek még téged, és fölépülsz, Izráel szüze! Fölékesíted még magad, és kézi dobokkal lejtesz majd táncot a vigadozók között! Ültetsz te még szőlőt Samária hegyein, és akik elültetik, azok fogják szüretelni is. Mert eljön az a nap, amikor az őrök így kiáltanak Efraim hegyein: Jöjjetek, menjünk a Sionra, Istenünkhöz, az Úrhoz!” Jer 31, 1-6
Alapige: Jézus mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat. Tamás erre így szólt hozzá: Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat? Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.” János 14, 1-7.
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Ahhoz, hogy Jézus szavait megértsük, a szívünkre vegyük, ahhoz, hogy az Ő beszéde kenyérré váljon, kőszikla legyen, biztosíték, garancia legyen, bennünk békét teremtsen, hogy elmúljék belőlünk a nyugtalanság, és az önvédelemből tett bezárkózás helyett a lelkünk kinyíljon és a tavasz virágait teremjük, hogy egymásnak szívből örüljünk, s hogy a ma ünnepelt nőtestvéreknek áldásul legyünk, ők pedig nekünk; nos ehhez érdemes megkeresni a mai igeszakasznak a legszomorúbb, s aztán pedig a legörömtelibb mondatát.
Előbb sírjunk, s aztán nevessünk, mert meg van írva, hogy „akik könnyhullatással vetnek, azok vigadozással aratnak. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza” (Zsolt 126). De jó is volna ma learatni a tiszta búzát, de jó volna megvigasztalt szívvel, megújult lélekkel kilépni a templom kapuján a világba, ahol az éhes farkas törvényei uralkodnak, hiszen a nagy ellenség most nem a világosság angyalaként jön felénk, hanem mint ordító oroszlán, hogy mindenki az övé legyen, aki fél.
De mi nem félünk, mert az Úr a mi oltalmunk és biztos menedékünk.
Mi lehet a mai igének a legszomorúbb mondata akkor, amikor Jézus a keresztre készülve tanítványaitól búcsúzik? Nem az a legszomorúbb, amit az Úr mond – én elmegyek –, hanem amit a tanítványa: Uram, nem tudjuk hova mégy. Ez tipikusan az a mondat, amelyik arról árulkodik, hogy tanítványai sem hitték el Mesterük minden szavát. Ők sem tudtak szabadulni a korszellemnek attól a gondolatától, hogy a Krisztus örökké megmarad (Jn 12, 34). Abban a nagyon feszült társadalmi helyzetben, hogy a sokaság várja a népvezér Messiást, a zsidó húsvét közelében az eljövendő Messiást, hogy a zsidó nagytanács tagjaiban a Jézus kiiktatni vágyó gyilkos indulat már pattanásig feszül, és közben sokak szívében ott él a remény, amit odakiáltanak a szamárháton érkezőnek, hogy: Hozsánna a Dávid Fiának! A Hozsánna segélykiáltás volt, hogy Uram, szabadíts meg! Ments meg engem, mentsd meg a szeretteimet és a hazámat! A tanítványok e furcsa tömegben legszívesebben talán mindenki mellé odaálltak volna. Ha kell kardot rántanak, de lélekben ott vannak a gyengékkel és a gyámoltalanokkal is, akik nem szólhatnak, mert fejükre szólnak, s akik között talán ott sír az édesanyjuk, vagy a családtagjaik is. Mindenkit, aki dühöng a felgyűlt feszültségtől, vagy csak magában rebeg és befelé sírja könnyeit; mindenkit a szabadság tavaszi szellője hívogat és éleszti bennük a reményt, hogy jobb világ jöhet. A tanítványok mindenki pártján vannak, csak eggyel nem tudnak azonosulni, mert Jézus megtanította már, hogy őrizkedjetek a farizeusok kovászától (Mt 16, 6), ami a képmutatás. Ami az istenfélőnek látszó zsarnokság, a nemzeti mázzal leöntött hazaárulás. Így hát a tavaszi zsongás minden hangja eléri szívüket, de egyedül a gonosz tervvel nem tudnak azonosulni, amelyik ki akarja és ki fogja irtani népe közül a Messiást – miként azt Dániel próféta a megfelelő brutalitással írta meg: „kiirtják népe közül a Messiást” (9, 26). Mert van testvéreim időszerű erdőirtás, és van szükséges rágcsálóirtás és van a Messiásnak a brutális kiirtása, ami e kegyetlen szóval egyedül képes visszaadni azt a kegyetlenséget, ami nagyon istenfélő, zsidó vallási vezetőréteget képező elitnek az indulatját jeleníti meg. Gonosz harag, amit csak a sátán tud felszítani azok lelkében, akiknek trónja, hatalma és befolyása veszni látszik. Talán ez bénította meg az Úr tanítványait, hogy lehet így is hinni, és e vak hitért az istenen is átgázolni, és e vak hitért mindenen és mindenkin átgázolni, de ne bénítson meg bennünket, ha e régi idők folyton újra születő, sötét szenvedélye szembejön velünk.
Összezavarodtak szegény tanítványok, akik nem „így” hittek, hanem úgy hittek az ő drága Mesterükben, gyermeki hittel és tiszta szívvel, miként a gyermek hiszi szüleinek halhatatlanságát és ez lelkének átmenetileg biztonságot ad. Nem tudjuk hová mégy – mondja Tamás – és ha nem tudjuk hova mégy, akkor honnan tudnánk az utat? A legszomorúbb mondat, hogy mi nem tudjuk hova mégy. Azért a legszomorúbb, mert előre mondta és annyiféleképpen elmondta Jézus, hogy keresztre megy, meghalni megy, értünk, helyettünk és miattunk az ítélet össztüzébe beállni megy, de közben az Atyához megy, most azt mondja helyet készíteni megy, üdvösséget szerezni megy; hogy is mondaná a mai ember nyelvén? Hogy arra az intercity vonatra veszi meg a helyjegyet, amelyik a mennybe megy, de nem értik. Olyanok ők, és mi is olyanok vagyunk, ha csak a láthatókban hiszünk és az örök isteni igazságban nem, mint akikről Pál apostol úgy beszél, hogy ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, akkor minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk (I. Kor 15, 9). Nem tudjuk hova mégy – mondja Tamás – és ha netán mi is így gondolkodunk, mint Tamás a kétkedő, akkor ebből az a szörnyűség következik, hogy mi sem tudjuk hová megyünk, sem ebben az életben, sem pedig a halál után. Ebből pedig csak zűrzavar fakad és kétségbeesés. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy szelíd és alázatos lélekkel bevalljuk ezt. Nem tudjuk hová megyünk, de az egyhelyben tétlenül állókhoz a vég vészesen közelít. Így voltak ők is, a tanítványok is, s velük együtt nekünk is jó meghallani a mai igeszakasz legörömtelibb mondatát.
Mi lehetne az? Mondjuk viharos tenger kellős közepén, mikor nem látszik sem innenső, sem túlsó part? Emlékszünk a hasonló helyzetbe került tanítványokra? Mit kiáltott feléjük Jézus? Talán azt, hogy tartsatok ki, mert nemsokára itt a kikötő? Nem, azt mondta nekik, hogy bízzatok, én vagyok, ne féljetek (Mt 14, 27)! Most pedig azt mondja Jézus az úttal kapcsolatban, hogy én vagyok az Út. Ennél nagyobb jó hír nincsen. Mert az utamat egyedül vajon megtalálom-e? Lehetek-e tejes bizonyossággal afelől, hogy a jó úton járok, hogy azon az úton járok, amit Isten rendelt számomra? Hogy azt az életet élem-e, amit Isten készített nekem? Hogy az-e a társam, akit Isten szerzett nekem? Hogy a helyemen vagyok-e? Vagy mikor kell az útból félreállnom? Mennyi kérdéssel és kétellyel tud megtámadni a nagy ellenség az életünk során. Mindezeket kivédi Jézus, amikor azt mondja, hogy én vagyok az út. Engem kövess és én pedig rávezetlek az útra, amelyen járnod kell és én megyek előtted, nappal felhőben és éjjel tűzoszloppal, mikor az élet puszta és más tájékozódási pont nincsen. Én megyek előtted, mikor utad a senki földjén vezet át, vagy ha vízen kelsz át nem fulladsz meg, vagy ha tűzben, akkor nem éget meg a láng (Ézs 43, 2).
Egy könnyű kis történet a legvégén segít megérteni, mit jelent az, hogy én vagyok az út. Az egyik híres egyetem tudós professzora útra kelt és elment Izráelbe, hogy bejárja a Jézus lábnyomát. Amikor megérkezett a szentföldre, akkor az volt az első dolga, hogy keresett egy beduin pásztort és arra kérte, hogy vezesse át a sivatagon. Ahogy a sivatag hajóján, vagyis a teve hátán keltek át a végeláthatatlan homoktengeren, a professzor egyszer csak felkiáltott, hogy uram, hol van itt az út, hiszen semmit sem lehet látni?! A tevepásztor így felelt: én vagyok az út! Én tudom, hogy hova megyünk.
Merjük elhinni, hogy Jézus a jó pásztor, és Ő tudja, hogy hova megyünk. Ő az, aki ott volt a világ teremtésénél, ott volt, amikor az Úr alapot vetett a Földnek, ott volt, amikor Isten embert teremtett. Ott volt az édenkerti bűnesetnél, róla szólt az ősevangélium, hogy eljön majd az asszony magva és a kígyó fejére tapos (I. Móz 3, 15). Ő ne tudná, hogy hova megyünk? Ha Ő nem tudja, akkor nem tudná senki sem.
Aki ebben a végtelen univerzumban egyedül tudja, hogy hová megy és tudja hova szeretne elvezetni téged és engem, Ő kéri a bizalmunkat és ezért mondja, hogy ne nyugtalankodjék a szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Jézus szavát engedjük a szívünkbe, mert a gonoszság erőit messze űzi, a félelem démonjait lefegyverzi, mert nyugalmat és békét teremt, hogy semmitől ne féljünk, hanem legyen bátorságunk fellélegezni és élni. Az ének soraival valljuk meg hitünket drága Megváltónk felé:
Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé,
Ő életem vezére, vezet hazám felé,
A keskeny úton járok, de Ő közel van ám,
Magasból vet világot az Ő keresztje rám.
Ha nem tudom azonnal, hogy Jézus mit kíván,
Várok, szemébe nézek, szívem nyugodt, vidám.
Mily boldog, édes érzet: Úr Ő éltem fölött!
Szívem nem ismer kényszert: önként szolgálom Őt.
Ha szenvedés, baj érne, s az utam is sötét,
Az Úr keresztje fénye annál dicsőbben ég.
Tudom, hogy még dicsõbb fény ragyog majd énreám,
Ha majd a mennybe érvén belépek ajtaján. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-03-08.
