A SZABADSÁG SZÖVETSÉGESE – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
Alapige: Jézus mondja: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi, és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek. Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad; ezeket összegyűjtik, tűzre vetik és elégetik. Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek. Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek.” János 15, 1-8.
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Milyen nagy kincs lenne, ha annak, akit szerettünk, de már nincs velünk, csak még egy mondata a tudomásunkra jutna. Egy néhány szó, amiket mondott a halála előtt. A legtöbben a kórházban szokták befejezni a földi életet és közülük csak keveseknek adatik meg, hogy a legvégső pontig ott lehessenek velük a szeretteik, sőt vannak, akik megvárják, hogy egyedül legyenek. Mások meg azért nem tudnak elmenni még, mert nem érkezett meg a gyermek, hogy tőle búcsút vegyenek; ismét mások azért időznek a lét és nemlét határán, mert az élők nem engedik el a menni vágyókat. A bűntudat, hogy nem tudtuk egymást jól szeretni, szeretne néhány napban, vagy órában mindent pótolni még, de már nem lehet. Aztán elmegyünk haza, mert lejárt a látogatási idő és egyszer csak telefonhívás jön ismeretlen számról, de legbelül elsőre tudjuk, hogy a halál hírnöke hív. Csendesen ment el, elaludt… mire észrevettük már nem lélegzett…
- De vajon mondott-e még valamit? Örök kérdés marad, mert a választ elvitték a túlsó partra.
Mennyire fontosak is az eltávozó búcsúbeszédei. Ha van egy mondat, vagy csak egyetlen szó is, az mindörökre velünk marad.
Jézus tanítványainak megadatott az a kegyelem, hogy a halni készülővel együtt tegyenek még egy utolsó sétát az utolsó vacsora helyszínétől a Gecsemáné kertig, ahol a Mestert elfogják és kiragadják övéi közül. Néhány óra leforgása alatt Jézus még annyi mindent elmondott, komolyan véve, hogy nincs többé holnap, hogy a testi jelenlétnek, a közös útnak ebben a formában vége van. János evangélista negyedik, kiegészítő evangéliuma nélkül szegényebbek lennénk Jézus búcsúbeszédeivel.
A tanítványok gondolataiba, érzéseibe aligha látunk bele úgy, mint a Jézuséba. Talán átérzik ők a helyzet különleges voltát, de mélységét aligha sejtik, hogy ez valóban az utolsó közös út. Vajon megkapják-e felülről az igazi odafigyelésnek az ajándékát, ezt nem tudjuk, de abban a körben egyvalaki biztos, hogy életre szóló üzenetet kíván átadni szeretteinek, és ez Jézus. S ha e körben, amit úgy hívunk, hogy templomi gyülekezet, egyvalaki életre szóló üzenetet kíván nekünk átadni, s az Jézus. Az, aki egyedül tudja, hogy az itt lévők közül kivel van még közös útja a földi vándorlásban és kivel nincsen. De jó lenne az aktív jelenlétnek ezzel a bekapcsolni képes tudatával hallgatni most az igét. De jó lenne a templomot nem a kikapcsolódás, hanem az öröklétbe, az isteni életbe való bekapcsolódás helyének tekinteni.
A keresztfára készülő, nemsokára tövissel királlyá koronázott uralkodót, az útitársat és barátot (ez mind Jézus) a hozzá legközelebb állók köre kíséri. Jézus pedig szinte szünet nélkül mondja, amit neki az Atya még utoljára a lelkébe sugall. A hűvös jeruzsálemi éjszakában talán éppen szőlőültetvények mellett mennek el; gondos kezek által nemrég metszett szőlőtőkék az éj sötétjében, a sejtelmes holdvilág fénye alatt furcsa alakot öltenek, amilyenné a gazda, s a természet keze együtt formálta őket.
E különös árnyak az éjszakában szinte észrevétlenek, de a mindent látó Jézus e tavaszi ébredésre váró, megsebzett és visszavágott lényeket önmagával azonosítja és azt mondja, hogy ezek itt, e furcsa képzetek, számotokra most jelentéktelenek, talán kíváncsi gyermekszemnek szinte katonás hadrendben álló kísértetek, de ez most mind én vagyok. Mert én vagyok az igazi szőlőtő.
S talán e rövid üzenet elmondása alatt Jézus meg is állhatott a szőlőültetvények mellett, hogy a vele levők is átvehessék azt a nyugalmat és békességet, amit a szőlőtőkék az anyaföld erejéből, Jézus pedig az Atyával való megbonthatatlan egységből merít. Ugyanis ebben a pillanatban beszédébe, s a hallgatóság gondolataiba az Atyát is bevonja, mert Atyám a szőlősgazda.
S miért éppen a szőlőnek van most a világ megannyi növénye és ültetvénye közül üzenete és mondanivalója? Mert kevés olyan növény van, ami annyi gondoskodást kívánna a gazda kezétől az egész év folyamán, mint éppen a szőlő. S talán azért is, mert míg a fák és bokrok közül is sokan egyedülállók, addig ritkán látható magányos szőlőtőke, hanem csak testvéreivel szép rendben állva, szinte egymásba kapaszkodva, mint amilyenné a világ teremtője az emberi életet is alkotta, s ahogy szent Igéjében is tanította, hogy egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét.
Isten ószövetségi népének is a szőlő a jelképe és ezzel Jézus a búcsúbeszédeibe a teremtett világgal együtt az Atya régi szövetségét is bekapcsolja, amikor az új szövetségnek a hajnala van azon az éjszakán.
De alighogy szavaival kinyitja az egész világot Jézus, hogy tanítványai lelkében előbb legyen világosság, mint ahogy a nap felkél, a mi drága Megváltónk azonnal az ember sorsára tér. Az ember sorsa, hogy életét, mely várva, vagy váratlanul, hosszabb, vagy rövidebb idő alatt, de valahogy a végéhez ér, a tőkéről lemetszik, megszárad és megégetik.
Igen, testvéreim! Ez az emberi sors. Ilyennek látjuk, ilyennek tapasztaljuk és ilyennek mutatjuk magunk és az utánunk jövők számára. Lemetszik, megszárad és megégetik. És ennek a szomorú és tragikus végnek a feledésével és tagadásával telik el az egész élet.
De ez csak az istentelen élet! Ez csak az az élet, ami lehet nagyon szegény, de szerfelett luxus is, ám belőle az Istent kizárták. Jézus búcsúbeszédei olyan tömör fogalmazással mondják el az élet legmélyebb titkait, hogy azokon követőinek sokáig kell gondolkodni még, mint ahogy mi is tesszük kétezer év távlatából. Mert minden életnek az a sorsa, hogy levágják, megszárad és megégetik azonnal, vagy a természetre bízva, de éppen ezért a lényeg, hogy van-e ebben a pillanatban élő kapcsolatod az élő fával? Milyen szép és mennyire kifejező a régi ének, hogy: paradicsomnak te szép élő fája, Ó, Kegyes Jézus Istennek Báránya! Vagy hogy mennyire életszerű az az ének, amit az Úrvacsora vételekor szoktunk énekelni, hogy olts be magadba, mint jó szőlőtőbe…
Van-e élő kapcsolatod az élő fával, Jézus Krisztussal? Ez az életlen egyetlenegy sorsfordító kérdése és minden más csak ezután jöhet. Mert mi más lehetne fontosabb, mint hogy a gazda lemetszi az életünket, vagy nem metszi le? Mi más lehetne fontosabb, mint lenni, vagy nem lenni? A lét és a nemlét határán – mi még nem jártunk ott, vagy soha nem annyira közel, mint Jézus – mi lehetne ott fontosabb, mint hogy van-e valami folytatás, vagy a végső megsemmisülés következik?
A valamiben való tovább élést még a legistentagadóbb ember is hiszi és reméli, ennek a költészet is megszámlálhatatlan hangot ad. Mert amelyik vessző, vagy amelyik élet tűzre vettetik és megégetik, annak a sorsa végérvényes és visszavonhatatlan megsemmisülés és ezt a lelkünk legmélyebb része nem akarja, mert ez tőle idegen.
Minden istentelen reménynek és halvány sejtelemnek a vékony szálát elvágják Jézus szavai, amikor azt mondja, hogy a teremtőjével kapcsolatban gyümölcstelen teremtmény élete fonalát a végén maga az Atya vágja el, mert a lelkiismeretes és gyümölcstermést váró gazda is így teszi azokért, akik pedig jó vesszőként gyümölcsözni vágynak.
De az Úr szavai egy pillanatig sem hagynak semmi kétséget tanítványai lelkében, mert a maga is halálra készülő Jézus ezzel bíztatja övéit, hogy ti már az élet jegyesei vagytok. Ti már megtartásra méltó szőlővesszők vagytok! Ti már az élet és az élni vágyás jelét mutattátok, amikor követőmmé szegődtetek, mikor szavaimat a szívetekre vettétek. Ti már tanítványaimmá letettek, amikor beszédeimet a szívetekbe rejtve egymástól bocsánatot kértetek, egymást az én nevemben a terhek alól feloldoztátok, egymást a zsarnokságotok alól szabadon bocsátottátok; mikor tagjaitokat, kezeiteket, lábaitokat, szátokat, elméteket a jó cselekvésének szolgálatába állítottátok.
Megtettétek-e? Vajon megtettük-e?
Ó, bárcsak megsúgná valaki nekünk az általunk szeretett személynek a halála előtt mondott legutolsó szavait. Lehet, hogy nem fogja, sosem fogja úgy, ahogy mi szeretnénk, halottidézőkhöz pedig nem megyünk, mert az ördög asztaláról nem kérünk, de annak, aki minket a legjobban szeretett, kereszthalálos szerelemmel szeretett, a legutolsó szavait megőrizte a Szentírás.
Ha összekapcsolódsz az élő Fával, aki Jézus, itt és most a hited, a vágyad, a szavaid és az imádságod által, akkor van megmaradás, különben nincsen más, csak a feledhetetlen végnek a szörnyű várása. De ha összekapcsolódsz vele, aki az Élet forrása, akkor van remény. És van élet és van elmondhatatlan biztatás, hogy kérni is lehet, sőt kapni is lehet, bármit kérni és bármit elnyerni is lehet, ha szavai benned maradnak.
Én nem tudom, hogy ebből az igehirdetésből mi fog megmaradni. De ha egy szó sem maradna meg, akkor ott marad a Bibliádban János evangéliuma 15. részének első nyolc verse. Ez Jézusnak az ígérete, aki nem szavak nélkül ment el, és az Ő szavai, ha szívünkre vesszük, szinte kárpótolnak bennünket minden szóért, amit az életünkben nem hallottunk meg, pedig nagyon szerettünk volna.
Jézus szavai gyógyítanak minden sebet, melyeket kimondott szavaink okoztak, amelyek helyett hallgathattunk volna. Jézus szavai kárpótolnak minden szóért, amelyeket nekünk kellett volna kimondani, de elkéstünk velük végérvényesen.
Ha jól belegondolunk a magyar szabadság ünnepén, hogy mennyi mindennek volt rabja és jelenleg is foglya nemzetünk, akkor bizony elcsüggedhetne bennünk a lelkünk, s mondhatnánk keseregve nemzeti imánkkal, hogy balsors, akit régen tép…
S ha jó belegondoltunk, hogy mennyi mindennek volt rabja, vagy jelenleg is foglya az életünk, akkor elcsüggedhetnénk, hogy ez a sok baj még nem elég, mert amilyen az élet volt, olyan lesz a vég is, mert a vég a lemetszés, az elszáradás és a megégetés.
De mi nem csüggedünk és ezzel a gondolattal térjünk majd meg hajlékunkba, hogy Jézus szava gyógyít, Jézus lelke tesz szabaddá, hogy szabad lélekkel szolgáljunk az Úrnak és egymásnak. A mi fődolgunk az, hogy szívünkbe rejtsük az Ő beszédeit, s mikor be nem teljesült vágyak feszítenék szét lelkünket, családjainkat és nemzetünket, és e vágyakért ismét ölni indulunk, ahelyett, hogy ölelnénk, elárulni indulunk, ahelyett, hogy magunkhoz szeretnénk, akkor mindennél hangosabban visszhangozzék belülről az Úr szava: elég néked az én kegyelmem, mert megváltottalak téged a szolgaságból most és mindörökre, hogy magadnak, s magodnak, házadnak, egyházadnak és hazádnak a hasznára és örömére légy! Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-03-15.
