A HÚSVÉTI SÍR A HIT BÖLCSŐJE – HÚSVÉTI IGEHIRDETÉS
Alapige: „A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek.” János evangéliuma 20, 1-10
Kedves Testvéreim! Kedves Konfirmandusok! Szeretett Ünneplő Gyülekezet! Ezen a szép reggelen, a feltámadás reggelén, az élet ünnepén kripta-látogatásra hív meg minket a Szentlélek Isten. Isten Igéje egy üres sírt, egy sziklabarlangot mutat meg nekünk, ahonnan nemrég egy fogoly, a halál foglya, Jézus Krisztus kiszabadult.
Ez a sziklabarlang Isten Igéjének köszönhetően húsvét reggelén egy szabadon látogatható hellyé változott. A múlt emlékeit őrzi, történetet mesél ahhoz hasonlóan, ahogy két héttel ezelőtt mi is meglátogattuk a Debreceni Református Kollégium múzeumát, ahol sok tárgyi emlék, templomi és iskolai berendezési tárgyak a múltról meséltek nekünk. Láttuk – mindjárt a múzeum bejáratánál – az ország legrégebbi, működő harangját a 16. századból, amelyet annak megrepedése után néhány évvel, a barabási református egyházközség, az én szülőfalum gyülekezete a múzeumnak ajándékozott. A harangnak nincs meg a nyelve, így sem hangját hallatni, sem történetét elmesélni nem tudja, de beszédes jelként mégis van ott van kiállítási helyén. 500 éves harang, még a katolikusok öntötték, hiszen Mária és a kis Jézus képét viseli köpenyén, de a hívekkel együtt ő is református lett hajdanán. Néma református. Általa kaptam én is megerősített biztatást, hogy ha a harang hallgat, akkor nekem szólni kell.
Szólnom kell az Isten szavát, de ehhez menjünk is vissza a húsvéti sziklasírba, ahol ugyancsak néma, de mégis nagyon beszédes jelek vannak és kívánom, hogy ezek a jelek, miként az oda elsőként belépők hitét alakították, úgy formálják a mi hitünket is. A húsvéti sírban jelek vannak és a jelek nem bizonyítékok, vagyis senkitől hitet nem követelnek, de a hit lehetőségét mindenki számára megteremtik.
Az első jel a húsvéti sírban az a tény, hogy a nagy és lepecsételt kő el van hengerítve és a sír üres. A második jel, hogy ott vannak azok a lepedők, amelyekbe az Úrnak keresztről levett testét belegöngyölték azért, hogy a kor szokása szerint méltósággal és tisztességgel eltemessék. Ott van az a kendő is, ma úgy hívjuk szemfedél, amivel az arcát betakarták. A harmadik jel pedig ami az összes közül a legbeszédesebb, hogy mind a kendő, mind pedig a lepedők egymástól elkülönített helyen, szépen összehajtogatva fekszenek.
Ahogy az imént említettem, ezek nem bizonyítékok, hanem ezek csak jelek. Ugyanis, ha bizonyítékok volnának, ha bizonyító erővel bírnának, akkor a Jézus feltámadásába vetett hit kötelező magatartás volna, ami pedig súlyosan sértené az ember legnagyobb méltóságát, a döntési szabadságát. Sem az Atya, sem pedig Jézus a húsvéti sírnál nem bizonyítékot hagyott. Hanem csak jeleket hagyott az Úr, amelyeknek lehet ellene mondani, amelyeket lehet megcáfolni.
Tegyünk is erre egy egyszerű próbálkozást, de természetesen nem a képzeletünkre hagyatkozva, hanem a Biblia alapján. Az elhengerített kő az egyik legsúlyosabb kérdés nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is. Ugyanis a főpapok a követ lepecsételtették és katonákkal őriztették. Egy katonai feladat ellátása, egy különösen fontos objektum őrzése már abban a korban is élet-halál kérdése volt. Mégis, mi történhetett? Tanítványai éjjel ellopták, hogy azt hazudhassák a világnak: Feltámadt! Ezzel a magyarázattal a Bibliában találkozunk. De mit csináltak addig a katonák? Talán lerészegedtek, mert nem kis felelősség volt az övék, a feszültséget alkoholfogyasztással oldották, vagy akár egyszerűen csak elaludtak. Ezek a mi magyarázataink. Gyenge lábakon álló érvek, de talán hihetők is. Vagyis az elhengerített kő és az üres sír nem bizonyíték, hanem csak jelek.
Aztán mi a helyzet a lepedőkkel? Ha valaki az éj leple alatt holttestet rabol, miért csomagolná ki? Miért hagyná ott a lepedőket? Nem egyszerűbb lepedőbe csavarva elvinni egy hullát? Az otthagyott lepedőknek is lehet valami oka, csak nem tudjuk. Lehet, hogy van rá ésszerű magyarázat. Az otthagyott lepedő és szemfedél sem bizonyíték, hanem csak jelek. De a helyzet egyre izgalmasabb. Ha az éj leple alatt tanítványok, vagy bárki más, kirabolnak egy sírt, miért hagyják ott szép rendben a lepedőket és a szemfedélt is, vagyis az arcot eltakaró kendőt is gondosan összehajtogatva? Az idő sürgetése alatt, alvó katonák lábainál ügyködve vajon kinek volt ideje az üres sírt szép rendben otthagyni, szinte gondosan megágyazni? Ez sem bizonyíték, mert a rabló lehet kényszeres bűnöző is, aki a bűntett helyszínén mindent szépen elrendez maga után, ezért ez is csak egy jel, de nagyon-nagyon beszédes jel.
Lássuk ezek után, hogy a húsvéti sírhoz kora hajnalba érkezők ezekkel a jelekkel mit kezdenek. Mind a négy evangélium híradásával számolok, amikor gondolataimat megfogalmazom, ezért ne lepődjünk meg, hogy nem csak János evangélista elbeszélésére hagyatkozom. Ki fogja azt a nagy követ elhengeríteni? – kérdezik a sírhoz igyekvő asszonyok, mert szeretnék Jézus élettelen testét balzsamokkal tartósítani. Mire odaérnek, már nincs ott a kő! A magdalai Máriának ez elég, azzal a következtetéssel fut el a sírtól, hogy a sírt kirabolták, Jézust elvitték. A kétségbeesett Mária azonnal mozgásba hoz két tanítványt, Pétert és Jánost, akik szinte versenyt futva mennek, hogy a hallottakról maguk is meggyőződjenek. Egyszerre indulnak, de mégis János a gyorsabb, minthogy ő lehet a fiatalabb is, ezért János előbb ér oda. Nem megy be, csak benéz. Ő már túl van az elhengerített kő látványán, inkább a nyitott sziklabarlang belseje érdekli. Kívülről nézve csak az otthagyott lepedők látszanak, most még az ő gondolatait is leplek takarják. János vár és elmélkedik. Megvárja idősebb társát, Simon Pétert és mint jólnevelt tanítvány az idősebbet előre engedi. Péter belép a barlangba és mivel ő is túl van már az elhengerített kő és az üres sír tényén asszonyi szóbeszéd alapján, ezért tekintete a szépen elrendezett fekhelyre, az összehajtogatott lepedőkre és a külön helyre gondosan letett kendőre összpontosít. Valami nem stimmel itt. Ha magdalai Mária szavait idézi fel, hogy elvitték Jézust, akkor ő nem egy rablás nyomait látja itt. De nem érti még az Írást – az evangélium szerzője róla jegyzi meg – hogy nem érti még, amit megírtak a régiek és amit Jézus is egyre mondott, hogy feltámad a harmadik napon.
Nincs bizonyíték, csak jelek vannak. A bizonyítékok kényszerítenének, a jelek csak súgnak, de Péter nem hallja még a súgást, hogy hinne már. Csak később, majd a tónál, mikor Mestere háromszor kérdezi meg, hogy Péter szeretsz-e engem? Akkor születik meg az igazi bizonyosság. Most még csak kérdőjelek vannak a halász szívében.
De közben János is bemegy a néma jeleknek e különös múzeumába, és ennyit mond róla az evangélium, hogy amikor körbenézett, akkor miként a lepedők, s a kendő szép rendben voltak ott, úgy állt össze szívében is, és az isteni gondolat szárnyán fejébe is megérkezett a felismerés. Az evangélium ilyen egyszerűen mondja, hogy János, a szeretett tanítvány látott és hitt. Ez a látás, ez belátás. Ez a látás, ez megértés. Visszaemlékezés és befogadás. Ahogy az Úr tanította, miképpen Jézus előre megmondta. János látott és hitt.
Az üres sírban tehát nem voltak bizonyítékok, csak jelek voltak és volt valami, ami felettük állt, ami nagyobb erővel bírt, mint amit bárki látott. Ez pedig az Ige volt, amit Jézus mondott. Ószövetségi próféciák voltak a Messiás eljöveteléről, szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. Jézus szavai voltak az Emberfiáról, akit átadnak, megkínoznak, meg is ölnek, de harmadnapra feltámad. Ezek az Igék úgy törtek be János tudatába, mint a tavaszi napsugár a húsvéti sírba. Ezután történhetett az, hogy az Igét a Szentlélek Isten a jelekkel erősítette meg. Ezek a jelek pedig az elhengerített kő, az üres sír és a szépen összehajtott lepedők voltak. Mert hát az történt, hogy maga az Atya jött el azon a hajnalon nagy fényességben és angyalai hengerítették el a követ. Angyalok és nagy fényesség, amiktől az őrök úgy megijedtek, hogy cselekvésképtelenné váltak. Maga az Atya adta vissza Egyszülött Fiának az életet, és az a Jézus, aki halott volt, de életre kelt, lepedőit, takaróit, az arcának takarására szolgáló kendőt szépen összehajtotta és egy helyre letette.
A húsvéti sírban nem bizonyítékok, hanem jelek voltak. A jelekkel pedig bármit lehet kezdeni. Lehet őket teljesen figyelmen kívül hagyni. Lehet őket cinikusan cáfolni, tagadni, félremagyarázni, a tények ellenkezőjének bizonyítására felhasználni, általuk álvalóságot gyártani. A jelek ilyenek, mert csak jelek. Isten az ember döntési szabadságát hagyta meg, azért csak jeleket tett a húsvéti sírba.
A tanítványok sem voltak egyformák, ahogy mi is mind különbözőek vagyunk. Péter elraktározta magában a történteket, de János látott és hitt.
A folyamat, ami János lelkében nagy valószínűséggel végbement, így követhető nyomon. És ez azért érdekes, mert így születik a hit. János a szívébe egykor Igéket rejtett, mint ahogy hímestojásokat teszünk, szép színeseket a húsvéti kosárba. Az Igék jelentették Jánosnak az ismeretet, a tudást, ahogy nektek a konfirmáció és a hittanórák adták az ismeretet. János szívében megszületett a bizalom is, hogy amit Jézus még éltében mondott, annak hinni érdemes, mert pontosan úgy történt minden, ahogy általa előre megmondatott. És a legutolsó lépés az volt, hogy János a szívében elköteleződött Jézus felé. Uram, nekem ezentúl te vagy az Élet! Veled akarok járni, Téged akarlak követni. Igédre szeretnék figyelni és annak tanácsára mindig hallgatni. Annál, hogy valami csak az enyém, sokkal biztatóbban hangzik, hogy a mienk. Annál, hogy az én utam, sokkal megnyugtatóbban hangzik, hogy a mi utunk. Hogy van végre közös utam azzal, aki alkotott, rólam gondoskodott és a kereszten megváltott. A hithez bátorság kell, mert a hit kockázat. Mi lesz akkor, ha elengedem a semmit, az árnyakat, hogy belekapaszkodjak a Valakibe, akitől én is leszek valaki?
A hit bátorsága, hogy leugrom az önhittség és a hitetlenség magaslatáról, mert tudom, hogy az Úr kezébe érkezem.
A húsvéti sírban jelek vannak, amik nem köteleznek el. Mert nem kötelező hinni, de szabad hinni; szabad vagy hinni. A húsvéti sírban hagyott jelek a hit lehetőségét kínálják fel, az ismeret, a bizalom és az elköteleződés útján. Erre hív meg minket is Jézus az Ő megterített asztalánál. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026. április 5.
