SZEMEIMET A HEGYEKRE EMELEM – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Zarándokének. Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad az, aki védelmez téged. Bizony nem szunnyad, nem alszik az, aki védelmezi Izráelt! Az Úr védelmez téged, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor.” Zsoltárok könyve 121,1-8
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Ismert, vagy inkább ismerős zsoltárt olvastam fel az imént. Legalább az első versét gyakrabban halljuk, mint a zsoltár többi részét: tekintetem a hegyekre emelem. De a teljes zsoltárnak mind a nyolc verse nagyon szép és azért szép, mert igaz és mert Istenről szól és mirólunk. Az Isten felől nézve láthatjuk az életünket, ami olyan ritkán adatik meg és ezért érdemes nagyon megbecsülni az ilyen pillanatokat. Olyan jó az Isten tekintetével látni magunkat, mert akkor feléled a lelkünk. Ebben is segít a 121. Zsoltár.
Először egy nagyobb összefüggésben szeretném elhelyezni ezt a szép éneket, vagy énekelt imádságot. A napi bibliaolvasás során a Zsoltárok könyvét olvassuk és ebben van egy szakasz, a 120-134. zsoltárig, amelynek az énekeit úgy szoktuk emlegetni, hogy ők a zarándok énekek, vagy ahogy a régi fordítású Bibliában olvashattuk, a grádicsok énekei. A grádics lépcsőfokot jelent, a hagyomány szerint 14 lépcsőfok vezetett fel a jeruzsálemi templomig, ezeket az énekeket templomba menet énekelték az emberek, vagy ismét más hagyomány szerint a zarándokénekek az ország távoli részeiből nagyobb ünnepekre a jeruzsálemi templomba elzarándoklók éneke volt. Akárcsak rövid szakaszon, vagy éppen a hosszabb vándorúton énekelték őseink, mindenképpen fontos üzenet, hogy aki Isten közelségét keresi, aki elindul az Úr felé, annak éneket ad szájába az Úr. Mire jó az ének, s különösen az énekelt imádság? Arra, hogy ne csak testben érkezzünk meg az istentiszteletre, hanem lélekben is. Nincsen bennünk olyan kapcsoló, vagy váltó, ami az istentisztelet kezdő pillanatában segítene kiszakadni az élet forgatagából és bekapcsolna az Úr jelenlétébe. Nekünk kell ezt megtenni és ebben segítettek egykor a zarándokénekek, segítsenek most is megérkezni Isten elé. Ez tehát a nagyobb összefüggés, hogy van 14 zarándokénekünk, s ezen énekgyűjtemény legelején, a második helyen ott találjuk a 121. Zsoltárt.
De van egy kisebb összefüggés is, nevezetesen az, hogy a zarándokénekek közül az első három nagyon valóságos, életközeli élményeket idéz fel bennünk. A 120. Zsoltár azt az alapélményt énekli meg, hogy messze vagyok, a mai, 121. zsoltár azt, hogy elindulok és a 122. zsoltár pedig arról muzsikál, hogy megérkezem. Ennek a messze vagyok, elindulok és megérkezem útnak a közepén található a mai, lelki táplálékul kapott 121. zsoltár. Ez az elindulás éneke. De milyen szépen rendezte el a Szentlélek Isten, hogy a Bibliánkban is így kövesség egymást, s talán egykor is ebben a sorrendben énekelték az Isten háza felé igyekvő emberek. S ez a szépen elrendező Szentlélek Isten kérdezi most tőled általam, hogy mit énekel a szíved? A messze vagyok, az elindulok, vagy a megérkeztem énekét? Mert mindegyik ember szívében dal van, de melyik dal, milyen dal? Miről énekel a szíved? Amiről a világ énekel? A világ sóvárogva vár, a világ vajúdik, mint a szülni készülő asszony, a világnak nincs világossága és tanácstalansága félelmet szül. Erről énekelt a huszadik század végének népszerű énekese, akinek romantikus dalai talán azért lettek az előadó halála után is olyan halhatatlanok, mert a „messze vagyok” élményét öntötte szívet szaggató szavakba és dallamokba: Bukott diák vagyok már rég / Nem bírom el a szenvedést / Bukott diák leszek, míg élek… vagy énekelt a süllyedő hajóról: Mindent elfelejtek már! Elfáradtam rég / Lassan elmúlt a láng / Úgy félek én / Átvirrasztott éjszakák / Száz el nem mondott szó/ Most már ez vagyok én / Egy süllyedő hajó… Többen ismerik és éneklik ma is Zámbó Jimmy dalait, mint a bibliai zsoltárokat, mert a „messze vagyok” élmény a legerősebb, még akkor is, ha a legtöbben nem tudják és nem is akarják tudni, hogy mitől kerültek messze, kitől szakadtak el és ki az, aki valójában hiányzik nekik.
A 121. zsoltár az elindulás éneke, mert a csüggedésből, az elszakadtam és messze vagyok élményből csak az elindulás mozzanata segíthet ki bennünket. És milyen életszerű az Isten Igéje, hogy akik egykor elindultak az Isten háza felé, bármilyen indulattal, még akár úgy is, mint az én szülőfalum egykori presbiterei közül páran, a harmadik harangszóra be a templomba, a „menjünk, tudjuk le” lelkülettel, de akkor is elindultak és hiszem, hogy az Istennel töltött óra áldást hoz, mert az irány jó és aki jó irányba megy, az áldást nyer. Az egykori zarándokok megénekelték, hogy milyen volt, mikor messze voltam az Úrtól, mikor elvágtam magam a szeretettől és falakat építettem magam köré, és miközben énekeltek, szinte észre sem vették, de jött a következő ének és máris ott voltak, hogy nem az számít mennyire egyedül vagyok, s hogy milyen messze vagyok, mert már úton vagyok. Keljünk most mi is útra a 121. Zsoltár éneklőivel.
Szemeimet a hegyekre vetem és kérdezek. Honnan jön a segítségem? Isten ószövetségi népe zarándokolt és egyszer csak meglátták Jeruzsálem hegyeit. Talán némelyeknek felujjongott a szívük, hogy jaj de jó! Nemsokára megérkezünk! De mások talán azt mondták: már nem bírok elmenni a célig! Fáj a lábam, elhagyott az erőm, még csak most jön a hegymászás. Ismét mások a szívükben vitték magukkal a hegyeket, az otthoni gondokat, az aggodalmakat. Tekintetem a hegyekre emelem. Akármerre nézek, csak a hegyeket látom, az akadályokat, a nehézségeket, a próbatételeket, a fájdalmakat. Eddig se volt könnyű, de ami még előttem van, az talán még nehezebb. Imádságos szívvel gondolunk most azokra a testvéreinkre, akik életútjuk vége felé járnak és a hegyek előttük egyre tornyosulnak, a gondok rájuk tipornak. Imádkozunk azért, hogy hegyek és halmok útján járók a hitük tekintetét tudják felemelni, mint egykor Ábrahám, mikor fiával kétségek között ment fel a Mórija hegyére, s akiről ezt mondta Jézus, hogy Ábrahám látta az én napomat.
Aki elindul az Isten felé, az megkapja azt az ajándékot, hogy életének legnehezebb kérdéseit éppen az Istennek tehesse fel: Honnan jön az én segítségem? Kicsoda szabadít meg engem? A 121. Zsoltár szerzőjének egyből megjön a válasz: segítségem az Úrtól jön. De nem mindenkinek jön meg egyből a válasz. Az is ember, akinek nem jön meg egyből a válasz. A napokban beszélgettem valakivel, aki elmondta, hogy szokott imádkozni és mindent elmond Istennek és nagyon bensőséges kettőjük között ez a kapcsolat. De szokott-e Isten válaszolni? – kérdeztem tőle. Nagyon sok ember tartja bensőséges kapcsolatnak, hogy mindent elmond egy néma istennek, aki mindent meghallgat, akinek semmire nincs ellenvetése, aki mindent jóváhagy, de ilyenkor az ember becsapja magát és meg is szegényíti, mert egy beszélgetésben, még ha földi vonatkozásban történik is, ember és ember között, mindig van válasz. De hol van az Isten válasza? Álomban, sejtelemben, érzésekben? A mi Istenünk, aki eget és földet alkotott, ilyen gyenge lenne, hogy csak sugallatai vannak? A néma Isten, aki naponta meghallgat és becsületünkre legyen mondva, ha naponta beszélünk hozzá, de ez csak egy bálvány. Mi képzeltük el a fejünkben a jóságos istenkét, akinek sorozatos hallgatása azt eredményezi, hogy egyszer megunjuk majd, hogy csak hallgat és félredobjuk és kicseréljük valami másik bálványra. De az Isten beszél testvéreim! Az Isten kibeszél a Bibliából. Isten válaszol a neki feltett kérdéseinkre. Ha nem egyik nap akkor a másikon, de megjön a válasz. Mert az igazi kérdésem az ma is kérdés és holnap is kérdés lesz és megjön a válasz, ha valaki a Szentírás felett elcsendesedik.
A 121. zsoltárból nagyon úgy tűnik, hogy valaki énekel, ismét másvalaki pedig beleénekel. Vagyis az egész imádság egy párbeszédre épül. Figyeljük csak meg, hogy az elején én és az Isten vagyunk jelen, a hegyek mögül és a hegyek fölött Őt látom, Ő segít rajtam, de közben valaki szól az 5. versben: az Úr a te őriződ. Valaki beszól. Ez a párbeszéd történhetett a zarándokok és a velük együtt menetelő pap között, de éppen úgy a templomba igyekvő édesapa a fia, vagy bármely családtag között. És ebben az a nagy örömhír, hogy amennyiben a szeme előtt tornyosuló hegyeket fürkésző embernek az imádságára nem jönne meg a válasz, hogy ugyan honnan jöhetne segítség, és nem szól az Isten, akkor elmondja a drága útitárs, hogy az Úr a te őriződ. Ki tud ilyen mondani testvéreim? És kinek a szava lehet hiteles ebben a helyzetben, hogy a kétségbeesett lélek számára ne üres beszédnek tűnjön? Ki mondhat ilyet, hogy az Úr a te őriződ! Egyedül csak az, akinek magának is az Úr az őrizője. Aki az Úr kegyelméből él, csak az beszéljen kegyelemről. Aki az Úr szabadítását maga is megtapasztalta, csak az beszéljen szabadításról. Képzeljük csak el, hogy a zarándokok között menetelő pap miközben ezt a sort énekelte volna szent áhítattal, hogy az Úr a te őriződ, közben szívott volna egy slukkot a cigarettájából, füstkarikát eregetve az ég felé, vagy ugyanő mondta volna néhány méterrel később, hogy hozott a kedvenc pálinkájából, maga főzte és szeretné, ha mindenki megkóstolná, mert hosszú még az út és jobban bírjuk, ha lecsúszik egy kis szíverősítő. Most az Úr a te őriződ, vagy a kábulat segít át a legnehezebb próbatételeken? Ha az élet élvezetének szerei valóban az Istentől rendeltek lennének, akkor életünk utolsó pillanatáig segítenének, de a levegő után kapkodónak már nem egy slukkot, hanem légzéstámogatást adnak és a haláltusát kínnal harcolónak sem pálinkát, hanem morfiumot adagolnak. Egy életvégi visszapillantó tükörben teljesen talán másként látszik az egész élet, hogy amit tettünk, azt helyesen tettük-e.
Az Úr a te őriződ, mondja az útitárs, a pap, vagy bárki más, akit a család papjának rendelt az Úr. És ha az Úr a te őriződ, akkor neked nem árt nappal a nap – mintha ezer évekkel ezelőtt a zsoltár szerzője előre tudta volna, hogy a nap árthat, mert kiiktattuk, legyengítettük védelmi rendszerét. A nap éget és eléget és megbetegít, ha nem vigyázunk és az árnyékban is van UV sugárzás, úgyhogy nincs igazi menedékünk, csak a házunk. De mi van azokkal, akiknek a szabad ég alatt kell a munkájukat végezniük? Nem árt a nap, ha az Úr a te őriződ. Az egészségünk elkezd igazán hitkérdéssé válni, életkérdéssé válni. És nem árt a hold sem éjjel – mert sokan vannak, akik a holdra esküsznek, hogy állásától és állapotától függ a lelki állapot és a hold érleli meg és hozza el az alkalmas időt minden változásra és fogyó hold idején kell fogyókúrázni és sok egyéb, ami a tévhitek útvesztőjében keringeti az embert, de annak, aki hisz, nem árt a hold. Ezt mondja az Úr. És milyen jó, hogy mindezeket éppen templomba menet énekelte és énekelve tanulta meg az ember, hogy amikor hazatér majd otthonába, akkor elmondhassa szeretteinek.
Mert akit az Úr őriz, az őrizővé válik. Elmondja a Biblia, hogy az emberiség második nemzedékében már elvesztettük szemünk elől egymást és Káin ezt mondta az Úrnak, amikor az testvérét kérte rajta számon: -hol van Ábel? – vajon őrizője vagyok az én testvéremnek? Igen! Akinek az Úr az őrizője, az testvéreinek és minden szerettének az őrizője. Akire az Úr gondot visel, az mindenki másról is gondot visel. S miként az egykor a templomba menők, szavaikkal és énekeikkel tanítgatták egymást, úgy kell nekünk is egymást a jóra biztatnunk és ha kell jóra intenünk szeretettel.
Legvégül még egy rövid bizonyságtétel arról, hogy aki a hegyeket látja, aki a fenyegető árnyakat látja és félelmében gyakran a vakondtúrást is hegynek látja, annak az egyedüli reménysége csak Jézus lehet. Mert az idők teljességében Ő ment fel a hegyre, a Golgota hegyére és szenvedett ott és áldozta magát értünk, hogy ha rátekintünk meggyógyuljunk és megszabaduljunk. A Szentlélek Isten cselekedje meg velünk, hogy minden hegyen a megfeszített Jézust lássuk, de még jobban az Ő üres keresztjét, s hogy minden hegy és halom, minden gond és félelem, ami szomorúságunknak oka lehetne, a hálaadásunk tárgya legyen, hogy amikor feltekintünk akkor a legégetőbb kérdésre a legmegnyugtatóbb választ a magas hegyek visszhangozzák: honnan jön segítségem? Az Úrtól jön az én segítségem, akinek volt ereje eget és földet alkotni és van ereje engem megsegíteni.
Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-06-28
