ISTEN ÉS A HÁROMLÁBÚ SZÉK – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” 2 Tim 1,7
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! A héten egy különleges gondolat érkezett meg hozzám a múltamból. Nevezetesen az, hogy miért használtak őseink ülőalkalmatosságként háromlábú széket? Gazdálkodó családba születtem, az ülve végezhető mezőgazdasági munkáknak, betakarításoknak, de még a tehénfejésnek is elkerülhetetlen tartozéka volt a háromlábú szék. De vajon hogyan nőtt ki a háromlábú széknek a negyedik lába? Melyik jelent nagyobb biztonságot, a háromlábú, vagy a négylábú szék? Én ezt a kérdést mostanában több embernek feltettem. Érdekes módon a férfiak többnyire azt mondták: a háromlábú. A nők szinte kivétel nélkül azt: a négylábú a biztosabb. És ahogy hallgattam a válaszokat, arra gondoltam, hogy talán mindenkinek igaza van. Mert attól függ, hogy milyen talajon áll az a szék. Ha van előttünk egy tökéletesen sima, vízszintes felület, és van a bútoriparban pontosan elkészített, négylábú székünk, amelyiknek mind a négy lába egyforma hosszúságú, akkor valóban a négylábú szék a stabilabb. Mert mind a négy lába leér a földre. Nem billeg. Nem mozdul. Csakhogy ilyen talaj, ilyen felület nagyon ritkán adatik, különösen, ha a mai építőipari kivitelezések minőségére gondolunk.
És az életben pedig soha nincsenek laboratóriumi körülmények. Csak a víztükör lehet átmenetileg teljesen sima, de a szívünket minden pillanatban éri valami. Jön egy váratlan telefonhívás. Kapunk egy rossz hírt. Utolér egy betegség. Megromlik és elmérgesedik egy emberi elrontott kapcsolat. Egy szó kiszalad a szánkon, amit már nem lehet visszavonni. A naptárban van egy határidő, amelyik szorít. Van egy ember, aki nem úgy viselkedik, ahogy reméltük, hanem kiszámíthatatlanul. Van úgy, hogy elfogy az erőnk, és van, amikor éppen másiknak fogy el az ereje mellettünk. Az életnek ezen az egyenetlen talaján mindig történik valami különös. Valami véletlen, amire nem gondoltunk.
És nyerjen most megállapítást egy régi igazság, hogy a háromlábú szék sokszor stabilabb. Méghozzá azért, mert a három láb mindig és minden helyzetben megtalál egy biztos pontot, ahol a szék nem billeg. Ugyanis ha két láb bárhogyan is érintkezik a talajjal, a harmadikkal együtt akkor is megtartja azt, aki ráül. Ezért nem véletlen, hogy régen a fejőszék is háromlábú volt. Nem a szalonok sima parkettájára tervezték, hanem oda, ahol az ember tudta: a talaj nem tökéletes.
Valami ebben rejlő nagy igazságot akar mondani Pál apostol Timóteusnak, a fiatal munkatársnak. Ne várj arra, míg az élet alattad tökéletesen kisimul! Ne arra rendezkedj be, hogy majd akkor elnyered lelked nyugalmát, amikor minden rendben lesz. Mert ilyen pillanat talán soha nem jön el.
Pál ugyanis nem azt mondja Timóteusnak: „Isten majd elveszi mellőled a nehézségeket.” És még azt sem mondja: „Az Úr majd olyan életet ad neked fiam, amelyben mindenki szeretni fog, mindenki megért, minden terved megvalósul, imádra minden beteg meggyógyul, előtted minden ajtó kinyílik, és soha többé nem kell félned.” Ehelyett az írja Pál, a sokat látott, sokat tapasztalt öreg róka: Isten nem a félelem lelkét adta nekünk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Mintha csak azt mondaná: barátom, nem az az igazi csoda, hogy az Isten kisimítja alattad a világot, hanem az, hogy ad neked valamit, ami megtart akkor is, amikor a talaj nagyon egyenetlen és göröngyös alattad. Hát ez a háromlábú szék.
Az egyik lába az erő. De nem az az erő, amit a világ erőnek nevez. Nem az, amikor valaki hangosabb a másiknál, amikor valaki keresztülviszi az akaratát, amikor neki van az utolsó szava. A bibliai erő sokszor éppen abban mutatkozik meg, hogy az ember nem akar mindenáron erősnek látszani. Az igazi erő képes megállni. Képes nemet mondani. Képes bocsánatot kérni.
Képes elviselni, hogy nem minden úgy történik, ahogyan ő szeretné.
Az igazi erő abban mutatkozik meg, hogy az ember képes ott maradni egy beteg ember mellett. Képes felemelni azt, aki elesett. És a legnagyobb erő talán ahhoz kell, hogy valaki nem adja tovább azt a rosszat, amit ő maga kapott. Mert nagyon könnyű továbbadva levezetni a feszültséget. Nagyon könnyű a saját fájdalmunkból fájdalmat okozni másnak.
De amikor valaki megáll, és azt mondja: „ami engem ért, azt én nem fogom továbbadni”, ott már valami a Jézus erejéből jelenik meg. „Szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött…” – mondja Jézusról Péter apostol (I.Pét 2, 23).
Csakhogy az erő önmagában veszélyes. Mert az erő szeretet nélkül könnyen hatalommá válik.
Ezért van ott a szék második lába: a szeretet. A szeretet pedig nem azt jelenti, hogy mindent helyeslünk. Nem azt jelenti, hogy soha nem mondunk nemet. Nem azt jelenti, hogy nem látjuk a másik ember hibáit. Éppen ellenkezőleg. A szeretet képes úgy látni a másik ember gyengeségét, hogy közben nem alázza meg őt azért, mert gyenge. Mindannyiunknak vannak erőtlenségei. Van, akinek a türelme fogy el hamarabb. Van, akinek a hite gyengébb. Van, akinek az önuralma törékenyebb. Van, aki érzékenyebb, van, aki keményebb. Van, aki gyorsan dönt, és van, aki sokáig mérlegel. Van, aki beszél, amikor a másik hallgat. És van, aki hallgat, amikor a másiknak már nagyon jól esne egy szó. Nem ugyanazok az erőforrásaink. De Isten nem azért helyezett bennünket egymás mellé, hogy egymással állandóan összehasonlítsuk és versenyeztessük az erőnket. Hanem azért, hogy elhordozzuk egymás erőtlenségeit.
A szeretet az, amelyik az erőt megszelídíti, emberivé teszi. Az erő szeretet nélkül: uralkodás. A szeretet erő nélkül: gyakran csak tehetetlen sajnálkozás. A kettő együtt azonban már valami más; valami megtartó erő.
És aztán ott van a szék harmadik lába: a józanság. Ez talán a legkülönösebb szó ebben a hármasságban. Mintha kakukktojás lenne. Mert a józanság itt nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki nem részeg. Azt jelenti: belső rendezettség, önuralom, tiszta gondolkodás, lelki éberség. Vagyis azt, hogy amikor mindenki más elkezd kapkodni, te még tudsz tiszta fejjel gondolkodni. Amikor mindenki más kiabál, te még tudsz hallgatni. Amikor mindenki más már a legrosszabbat látja, te még tudod: az egyetlen jó, az Isten ott van. Amikor az érzelmeid azt mondják: „Most azonnal válaszolj!”, a józanság azt mondja: „Várj még egy kicsit.” Milyen hálás tud lenni az ember azokért, akik egy nehéz helyzetben nem veszítik el a fejüket! Bizonyára mindannyiunk életében volt már olyan ember, akire úgy tekintettünk: milyen jó, hogy ő most itt van! És nem azért, mert mindenre tudta a választ, mert minden problémát meg tudott oldani. Hanem azért, mert nem esett pánikba. A jelenléte megnyugtatta a körülötte lévőket. Egy ilyen ember lelki értelemben viszonyítási ponttá válik. Mint egy tükör. Megmutat valamit abból, amilyennek nekünk is lennünk lehetne. És talán ezért olyan különleges Jézus jelen lenni tudó képessége az evangéliumokban. Hiszen Őt is körül vette vihar, az értetlenség, a támadás, a gyász, a betegség, az árulás és a halál. Mégsem ragadta Őt magával a körülötte lévő világ indulata.
Jézus tudott sírni, de nem roppant össze. Tudott haragudni, de nem vált gyűlölködővé. Tudott együtt érezni, de nem veszítette el küldetését. Tudott csendben maradni, amikor mindenki választ akart tőle. És tudott megszólalni, amikor eljött az ideje. Ez a józanság. Ez nem érzéketlenség és nem hidegség. Hanem olyan belső egyensúly, amelyben az ember érzi a világ fájdalmát, de nem engedi, hogy a világ fájdalma elszakítsa őt önmagától és legfőképp Istentől.
És milyen érdekes az, hogy Pál apostol nem három fejleszthető emberi képességet mutat meg Timóteusnak, hanem azt mondja: az Isten Lelke adta ezeket. Az erőt. A szeretetet. A józanságot.
Mintha Isten azt mondaná az öreg róka által a kis Vuknak, aki még csak most tanulja az életet: Ha azon erőlködsz, hogy mindent neked kell egyben tartanod, akkor elfáradsz, kimerülsz, kiborulsz, kiégsz. Inkább én adom neked a Lelkemet, aki megtart.
Mi, szeretetett testvéreim, nagyon sokszor éppen itt tévedünk el. Van alattunk egy háromlábú szék, az ősök minden tapasztalatával arra nézve, hogy a talaj soha nem sima a lábunk alatt és a másik nagyon ősi, de feledésbe merült tapasztalat, hogy a háromlábú szék elég. Csak az egyensúlyt kell megtalálnunk. Ne feledjük, a harmadik láb a lelki éberség, hogy mindig tudjuk, most az erőből kell többet mutatni, most pedig a szeretetből. És megvan az egyensúly, a lelki egyensúly. A lelki béke. De a lelki béke ma már oly távoli fogalom és az pedig különösen, hogy ennek a forrása Istenben van, s ezért azt hisszük, hogy még egy lábat kell hozzátennünk. Mi mindenáron a magas szintű emberi kultúra és civilizáció négylábú székén akarunk ülni! Biztosítsuk magunkat minden ellen! Legyen pénzünk minden esetre. Legyen tervünk minden eshetőségre. Legyen kontrollunk minden helyzet felett. Legyen mindenki megelégedve velünk. Ne mutassunk soha gyengeséget. Ne hibázzunk. Ne betegedjünk meg. Ne veszítsünk el senkit. Ne történjen semmi váratlan. Legyen minden előre kiszámítható. Ez a modern ember egyik nagy illúziója: ha elég jól megszervezzük az életünket, akkor egyszer majd biztonságban érezhetjük magunkat. Csakhogy az élet nem engedelmeskedik nekünk. Lehet négylábú szék alattunk az irodában. Négylábú szék az otthonunkban, a nappaliban, vagy az étkezőasztal mellett. Lehet életbiztosításunk, megtakarításunk, okosnaptárunk, telefonunk, jelszavakhoz is jelszavunk, lehet tervünk és tartaléktervünk. És mégis félünk! Mert a biztonságtechnika nem tud békességet produkálni. A mobiltelefonjainkon nincs ilyen alkalmazás. És amikor az ember már minden megerősített lábat odatett a széke alá, amiről azt gondolta, hogy majd megtartja, egyszercsak kiderül, hogy a talaj megmozdult…
Ezért olyan különös a Biblia Szentháromság képe is. Nem véletlen, hogy az Írás több helyen is hármasságokban beszél arról, ami megtart. Pál azt mondja: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három.” Három dolog, amely akkor is megmarad, amikor minden más eltűnik. A végén pedig a szeretetet nevezi a legnagyobbnak. A Prédikátor könyvében ezt olvassuk: „A hármas kötél nem hamar szakad el.” Ezt pedig a házasságról mondja. Egyszerű, életből vett bölcsesség ez: ami összefonódik, ami egymást erősíti, az sokkal nagyobb terhet képes elhordozni. És végül ott van Péter története is, aki háromszor tagadta meg Jézust, majd a feltámadott Krisztus háromszor kérdezte tőle: „Szeretsz-e engem?” És amikor Péter porig rombolt önbizalma helyett Krisztus visszaadta neki a szeretet bizonyosságát, azt mondta: „Legeltesd az én juhaimat.”
Mert Jézus nem egyszerűen azt mondta: „Péter, szedd össze magad!” Hanem azt: „Péter, nem a saját erődre építve fogsz engem szolgálni. Én most helyreállítalak, és az én szeretetem fog megtartani.”
A keresztyén ember soha nem kap sima talajt. A hit útja nemcsak keskeny, hanem göröngyös is. De Isten megtart. Aki, ha egyszer megfogta, és nem engedi el az Úr kezét, az mindig kap erőt, szeretetet és józanságot. És ha valamelyik hiányzik, valóban billegni kezd a szék. Ha csak erő van, keménnyé válunk. Ha csak szeretet van, de nincs belső erő a saját határainkat is kijelölni, és mindenki terhét magunkra vesszük, akkor végül mi magunk roskadunk össze. Ha pedig nincs józanság, akkor még a szeretetünk és az erőnk is szétszóródhat, mert az érzelmeink ide-oda sodornak bennünket.
De mikor Isten Lelke ezt a hármat együtt munkálja bennünk, akkor valami különös stabilitás születik. És itt érkezünk el talán a legmélyebb ponthoz.
Mert ha Isten az embert a maga képére teremtette, akkor talán nem véletlen, hogy az embernek is szüksége van arra a belső harmóniára, amelyben különböző tartalmak nem egymás ellen dolgoznak, hanem egymást tartják.
S legvégül, akik türelemmel elhordoztatok e hosszabb üzenet alatt, hadd mondjam ki játékosan, de nagyon komolyan: talán az Isten egy háromlábú széken ült, amikor teremtette a világot.
Perszer nem úgy fizikálisan, mintha Istennek szüksége volna egy székre. És persze nem is úgy, mintha az Atya, a Fiú és a Szentlélek három különálló „láb” lenne, amelyekből az Isten összerakható. Isten nem három részből áll. Ő egy Isten. Egy lényeg, három személy: Atya, Fiú és Szentlélek. De milyen gyönyörű titok ez! Mielőtt lett volna világ, mielőtt lett volna ember, mielőtt lett volna idő, Isten már szeretetközösségben volt önmagában. Nem magányos hatalom volt. Nem egy önmagába zárkózó Isten. Hanem az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök szövetsége. És ebből a hármas szeretetszövetségből lett a teremtés. Ebből a szeretetből lett az élet. Ebből a teljességből lett az ember. Szeretetközösségben és szeretetközösségre lett teremtve az ember. Ezért lehetséges, hogy amikor az ember az Istenhez igazodik, akkor az életében isteni rend kezd kialakulni: az erő nem válik hatalommá, mert ott van mellette a szeretet; a szeretet nem válik önfeladásba torkolló tehetetlenséggé, mert ott van mellette az erő; és egyik sem sodor el bennünket, mert ott van közöttük a józanság, a mérték, a tisztánlátás, a Lélek ébersége. És többé nem az lesz a legfontosabb kérdésünk, hogy hogyan stabilizálhatnám a székemet, vagy miképpen tehetném tökéletessé a talajt a székem alatt?
Hanem ez lesz az igazi kérdés: Mi az, ami akkor is megtart engem, amikor a talaj nem tökéletes? Mert vannak napok, amikor nem mindenki szeret, lesznek napok, amikor valaki félreért. Jönnek napok, amikor nem készülünk el mindennel. Lesznek terhelő határidők. Lesznek betegségek. Jönnek búcsúzások. Lesznek égbe kiáltott imádságok, amelyekre sokáig nem érkezik válasz. Lesznek olyan napok, amikor erősen billeg a szék alattunk. De Isten azt ígérte, hogy nem a félelem lelkét adta nekünk. Hanem erőt. Szeretetet. Józanságot. Ahol e három jelen van, elporlad a félelem, mert a teljessé lett, az erős és éber szeretet kiűzi a félelmet. Ezért hadd legyen csak az a szék alattunk továbbra is háromlábú. Nem kell mástól várni, amit csak Isten tud megadni. Lélekben és imádságban talán éppen ma kellene leülnünk arra a háromlábú székre, amelyet Isten készített nekünk. És rábízni magunkat arra, aki ezt mondja:
„Nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” Ámen.
