„Jákób azután útnak indult, és elment a keleten élő népek földjére. És látta, hogy egy kút van a mezőn, és három juhnyáj heverészik mellette. Abból a kútból szokták ugyanis itatni a nyájakat. A kút száján egy nagy kő volt: amikor minden nyájat összetereltek, akkor szokták elgördíteni a követ a kút szájáról, hogy megitassák a juhokat, azután vissza szokták tenni a követ a kút szájára. Jákób megszólította őket: Hova valók vagytok, barátaim? Azok ezt felelték: Hárániak vagyunk. Akkor megkérdezte tőlük: Ismeritek-e Lábánt, Náhór fiát? Azt felelték: Ismerjük. Majd ezt kérdezte: Jól van-e? Azok így feleltek: Jól. Nézd, a leánya, Ráhel éppen itt jön a juhokkal. Ekkor így szólt: Hosszú még a nap, nincs itt az ideje, hogy betereljék a jószágot. Itassátok meg a juhokat, azután menjetek, legeltessetek! De azok ezt felelték: Nem tehetjük, amíg minden nyájat össze nem terelnek, és el nem gördítik a követ a kút szájáról, hogy megitathassuk a juhokat.
Még beszélgetett velük, amikor megérkezett Ráhel az apja juhaival, mert ő legeltette azokat. Amikor Jákób meglátta Ráhelt, anyja bátyjának, Lábánnak a leányát és anyja bátyjának, Lábánnak a juhait, odalépett Jákób, elgördítette a követ a kút szájáról, és megitatta anyja bátyjának, Lábánnak a juhait. Jákób azután megcsókolta Ráhelt, és hangos sírásra fakadt. Jákób elmondta Ráhelnek, hogy ő rokona az apjának, mert Rebekának a fia. A leány ekkor elszaladt, és elbeszélte ezt az apjának.
Amikor Lábán meghallotta a hírt Jákóbról, húgának a fiáról, eléje futott, megölelte, megcsókolta, és bevezette a házába. Ő pedig beszámolt mindenről Lábánnak. Lábán ezt mondta neki: Bizony, az én csontom és húsom vagy te! Jákób aztán ott lakott nála egy hónapig.
Akkor Lábán ezt mondta Jákóbnak: Ha rokonom vagy is, nem kell ingyen szolgálnod nekem. Mondd meg nekem: mi legyen a béred? Volt pedig Lábánnak két leánya: a nagyobbiknak a neve Lea, a kisebbiknek a neve Ráhel. Leának kedves szemei voltak, Ráhel azonban szép termetű és szép arcú volt. Jákób Ráhelt szerette meg, ezért ezt mondta: Szolgálok neked hét esztendeig a kisebbik leányodért, Ráhelért. Lábán azt felelte: Jobb, ha hozzád adom, mintha más emberhez adnám. Maradj nálam! Így szolgált Jákób hét esztendeig Ráhelért, de ez csak néhány napnak tűnt neki, annyira szerette őt.
Utána Jákób ezt mondta Lábánnak: Add hozzám a feleségemet, mert letelt az időm! Hadd menjek be hozzá! Lábán össze is gyűjtötte annak a helynek valamennyi lakóját, és lakodalmat rendezett. De, amikor este lett, fogta a leányát, Leát, és őt vitte be hozzá. Jákób be is ment hozzá. Lábán a szolgálóleányát, Zilpát leányának, Leának adta szolgálóleányul. Jákób csak reggel vette észre, hogy Lea van vele. Akkor ezt mondta Lábánnak: Mit tettél velem? Hát nem Ráhelért szolgáltam nálad? Miért csaptál be engem? Lábán így felelt: Nem szokás nálunk férjhez adni a kisebbik leányt a nagyobbik előtt. Töltsd el ezt a lakodalmi hetet, aztán neked adjuk amazt is a szolgálatodért, ha másik hét esztendeig szolgálsz nálam. Jákób úgy is tett, eltöltötte azt a hetet. Azután Lábán hozzáadta Ráhelt, a leányát feleségül. Lábán a szolgálóleányát, Bilhát leányának, Ráhelnek adta szolgálóul. Jákób bement Ráhelhez is, és Ráhelt jobban szerette, mint Leát. Így szolgált még Lábánnál másik hét esztendeig. De az ÚR látta Lea megvetett voltát, és megnyitotta a méhét; Ráhel ellenben meddő maradt. Lea teherbe esett, és fiút szült. Rúbennek nevezte el, mert azt mondta: Meglátta az ÚR nyomorúságomat, most már szeretni fog a férjem. Azután ismét teherbe esett, fiút szült, és azt mondta: Bizony, meghallotta az ÚR, hogy milyen megvetett vagyok, azért adta nekem ezt is. És elnevezte őt Simeonnak. Majd újra teherbe esett, fiút szült, és azt mondta: Most már ragaszkodni fog hozzám a férjem, mert három fiút szültem neki. Ezért nevezte el őt Lévinek. Megint teherbe esett, fiút szült, és azt mondta: Most már hálát adok az ÚRnak. Ezért nevezte el őt Júdának. Azután nem szült egy ideig.” I. Móz 29, 1-35
Kedves Testvéreim! A kút le van zárva, mert a vizet védeni kell, az energiával spórolni kell, ezért, ha egybegyűlik minden jószág, ha összesereglik minden nyáj, csak akkor lehet a nagy követ a kút szájáról elhengeríteni. Ez a helyzet fogadja a zarándok Jákóbot a keleti népek körében, anyjának szülőföldjén.
Jákób első dolga, hogy figyelmen kívül hagyja az ősi szokást, a követ maga hengeríti el, nem törődve azzal, hogy annak ideje van-e, vagy sem. Jákób az ösztöneire hallgat és aszerint cselekszik. De tudjátok-e, hogy ki az a Jákób? Az ősatyák sorában a rangos harmadik hely várományosa, Ábrahám és Izsák után a sorba beállni készülő harmadik, aki zsenge, de nem ártatlan ifjú korában messze van még az atyaságtól, ám viharos történetei között érlelődik, hogy egyszer méltóvá váljon, ha válhat, a névre. A névre, akiről az Ószövetség istenét is elnevezik, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét.
Ennek a nagy névnek, Jákób nevének a középszerűnek is alig mondható tulajdonosa egyszer csak odaér, ahova igyekszik és elhengeríti a követ. Mintha csak pecsétet törne fel és közben nem csupán a kút mélysége tárul, hanem egy olyan világ is, ahol minden megtörténhet és annak az ellenkezője is.
A történet feletti tűnődés közben el nem hallgatható mozzanat, amikor úgy másfel ezer évvel később egy másik kő, a húsvéti szikla hengeríttetik félre, hogy a halál visszaadja a foglyát és győzzön az ÉLET a halál felett.
A nyitott húsvéti sír és Jákób kutja most egyszerre látszik a képzeletbeli vetítővásznon. De amíg a húsvéti sírból felbuzog az élet, a Jákób kutjának vizében van valami, ami kábít és mérgez. Noha a bárányok jót isznak belőle, de ami nekik az élet, az számunkra nem a tisztánlátást segíti elő, hanem a történések sajátos, birka-perspektívából való értelmezését. Mert ami Jákób körül történik, azt nekünk mind be kell venni, és elhinni, hogy ez a világ természetes folyása.
Ahhoz, hogy egy kicsit tágasabb összefüggésbe helyezzük a történetet, érdemes megemlíteni, hogy az ügyeskedő Jákób, aki egy tál főzelékért elsőszülöttségi jogot vásárolt, aztán az anyakígyó tanácsára apai áldást csalt elő, a becsapott testvér elől menekülni kényszerül. Puszta közepén éri az éjszaka, és a történetéből énekeljük: nem lesz hol nyughatom, kő lesz a vánkosom (422. d.). A kőpárnára hulló fejben az agyi vérellátás akadozik, oxigénhiányos állapotban csak az égig érő létra ábrándképe menti meg attól, hogy ne az álom nagytestvére, a halál lepje meg, hanem az Élet Ura, aki szól és tanít. Kedves Jákób! Te nagy alvó! Az életben valahogy úgy kellene előre lépni, hogy az egyszersmind feljebb lépés is lehetne – sugallja a furcsa álom, de Jákóbnak ez valahogy nem sikerül, vagy nem abban a formában, ahogy ő szeretné.
A létra után jön a kút, és a követ elhengerítő Jákób mintha minden tettével azt sugallaná, hogy ő nem felülről kéri az áldást, jó lesz az alulról is, a mélyből is, csak bőséges legyen.
A rokoni összeborulás, a nagy egymásra találás, a nagypapival és szemrevaló lányával való találkozás, noha szép és romantikus történet, mégiscsak: emberi színjáték.
De azért érdemes nagyító alá tenni a filmbe illő, régi történetet.
Jákób azonnal szerelmes lesz a fiatalabbik lányba, Ráhelbe és elhiszi, hogy hét esztendei birkapásztori szolgálat után övé lehet a szíve választottja. Elhiszi, hogy miként ő felülírta az ősi szokásrendet, mikor fiatalabbként kicsalta az idősebbnek járó áldást, s midőn azt a bizonyos kutat is idő előtt megnyitotta, mindig és mindent megtehet. A nászéjszakán megkapja végre, akire vágyott, de csak reggel derül ki, hogy becsapták. Tudtán kívül az idősebb testvérrel, a gyenge szemű Leával és annak szolgálójával tölti az éjszakát. De nincs sokáig helye a búsulásnak, mert az esküvői hét letelte után végül elnyeri Ráhel kezét, és őt is hozzáadják a szolgálólány segédletével együtt.
A lassan ősatyává érlelődő Jákób immár két feleséghez és két szolgálóleányhoz bejáratos a szónak minden értelmében a kornak és kultúrának bevett szokása szerint. Kegyeiért versengenek választottjai, akik négyen, tehát két asszony és két szolgáló kisebb-nagyobb megszakításokkal segítik életre azt a legendás 12 fiút, akik között van József, az álomlátó, de ez már egy másik történet…
Jákób, aki élettörténetével bizonyítja, hogy alulról is lehet áldást nyerni, nem járt olyan nagyon rosszul.
Vagy talán mégsem kellett volna azt a követ idejekorán elhengeríteni? De okolhatjuk-e Jákóbot mindenért?
Vagy számonkérhetjük-e mindezt Ábrahám, Izsák és Jákób Istenén?
Ha Istenhez utaljuk e súlyos kérdés megválaszolását, akkor ezt biztosan azt jelenti, hogy itt mindenki lerázza magáról a felelősséget, ahogy az Ószövetség Istenének, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének a névadói is tették.
Lehet, hogy elegendő csak Ézsau és Jákób bölcsője felett megállni és a szülők szemével nézni előbb a kis bajnokot, Ézsaut, aki a magzatvízből kijövet egy kisemberhosszal megelőzi testvéröccsét Jákóbot. Születésük körülményei, világra jöttük képei, szüleik egymással való küzdelmét vetítik ki az Ószövetség egére. Itt nem csak két gyermek születik, hanem kinek-kinek, apának és anyának kedvence, vagyis szülői vágyak, küzdelmek hurcolt örökségek újraszületése ők ketten. Nehéz sorsot vállalnak az ikrek és mivel vállalják, Ézsau és Jákób nem élhetik a saját életüket, hanem a szüleik életét kell élniük. Ezt látjuk tisztán és világosan a nevelésükben, amikor Ézsau az apa, Jákób pedig az anya szeme fénye. S mivel anyjukat, Rebeka asszonyt sem gyenge kőből faragták, úgy neveli Jákóbot, hogy gyermeke életének, sorsának alakulásával le akarja győzni az asszonyi hátrányt, saját lemaradását.
Anyai nevelése látszólag sikeres, ármánykodása gonosz tervének megvalósulását eredményezi, mert végül Jákób lesz az áldott. Jákób és Ézsau tehát nem a maguk életét élik, hanem a szüleik harcát harcolják tovább, ezért amaz mennyei, igazságos mérce szerint mégiscsak: középszerű emberek.
Ezért van az, hogy Jákób alulról is elfogadja az áldást, csak hogy anyagi értelemben a jövője biztosítva legyen. Még az ördöggel is cimborál, csak hogy áldást nyerjen.
Milyen tanulságot vonhat le ebből korunk embere és mi magunk is egyenként?
A jákóbi lelkület átszövi az életet. Az idejekorán elhengerített kő, és Jákób kutjának a vize kábulatba ejt és elhiteti velünk, hogy a régi történet, csak azért meg régi, szentül igaz(olt) lehet. Elhiteti velünk, hogy csak a cél számít, és a hozzá vezető út lényegtelen. Elhiteti velünk, hogy alulról is lehet áldást nyerni, és azt mondani, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób Istene akarta így. És nem számít, hogy közben lopva, csalva, hazudva szereztünk az életben bármilyen pozíciót.
Ettől a jákóbi lelkülettől omladozik az európai keresztyén kultúra épülete, ettől hever romokban az anyaszentegyház, és ettől erőtlen és hiteltelen személyes életünk is. Jákób vizéből iszunk, ami a birkáknak való. Jákób vizét hívjuk az élet vizének, hogy birka-létünk, terelhetőségünk és (meg)vezethetőségünk mindörökké fennmaradjon.
Csak egyetlen kiút van csupán: Jákób kutjának posvány vizéből kimászni és kijózanodni. Sorsunkat a kezünkbe venni, és az Élet vizéből inni, amit kínál a jó pásztor, az Élet Fejedelme, akinek sírjáról azért lett a kő elhengerítve, hogy győzzön az élet a halál és sötétség erői felett.
Hogy az utódok élete ne egyenes folytatása legyen az elődök kudarcos életének, hanem végre a saját életünket éljük. Nem úgy, mint Jákób, hanem úgy, mint Jézus. Isten adja, és tegyünk érte, hogy így legyen! Ámen.
Mátészalka, 2022.09.11.
Becsei Miklós lelkipásztor
