Köszöntés: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! Nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül. Az Úr meghallgatott, tágas térre vitt engem!” (Zsoltárok 118,1.5) Ámen
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Dicsérünk téged az életért. Eltávozott szeretteink befejezett életéért, akik hosszabb vagy rövidebb ideig hozzánk tartoztak, és oly sokat jelentettek nekünk. Hálát adunk a velük megélt szép élményekért, és a nehéz időkért is, s azért, amivé válhattunk általuk. Segíts, hogy megőrizzük szívünkben a ránk árasztott szeretetüket, törődésüket, megbocsássuk a vétkeiket és a mulasztásaikat, s el tudjuk engedni a miérteket, a válasz nélkül maradt kérdéseket. Tégy bölccsé és erőssé, hogy megfejtsük az életük végüzenetét; hogy tovább vigyük a jót, amit tőlük kaptunk; és tudjunk változtatni mindazon, amin nekik nem sikerült, s ezzel az életük megrövidült. Dicsőítünk, Istenünk, a mi életünkért, ami még folytatódhat. Köszönjük, hogy tőled kapott küldetésünket nem szakíthatja félbe semmi, s ha ezer felől villámlik és mennydörög is körülöttünk, gondok záporában, örvénylő mélység szélén Te vagy a menedék. Mint anyamadár a riadt fiókáit: tollaiddal betakarsz minket, szárnyaid alatt oltalmat találunk, pajzs és páncél a hűséged (Zsoltárok 91,4). Hisszük, hogy bármilyen súlyossá váljon is a krízis, csak átmeneti, amit – összekapaszkodva Veled és egymással – át fogunk vészelni! Bízunk rendületlenül, hogy fokozatosan elcsitul majd a vihar, oszlani fog a sötét, s újra felragyog a nap felettünk, s mi még jobbá válva haladunk tovább, örök országod felé. Ámen
Alapige: Máté 7,13–14: „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.”
Kedves Testvéreim! Különböző vallástörténelmi hagyományokból kifolyólag a reformáció ünnepe megelőzi a halottak napját a naptárban. Reformátusként egyik nap ünnepeljük a megújulást, az örök mércéhez igazodó, jó irányba történő fejlődést, a reményteli jövőt. Másnap pedig visszarévedünk a múltba: megtört szívvel, szomorú hálaadással emlékezünk mindazokra, akik egykor az életünk fontos részei voltak. Különös ez az időrend, kicsit idegen a lelkünknek; egyéb praktikus okokból sokan meg is cserélik a kettőt – még a reformáció előtt felkeresik halottaik sírjait.
Életünk törvényszerűségei szerint ezek az események éppen fordítva követik egymást, mint a naptárban. A gyász mindig megelőzi a megújulást. Hiszen ahhoz, hogy igazán újat kezdjünk, a réginek el kell múlnia. Annak érdekében, hogy egy magasabb szinten újra-formálódjunk – átrendeződjön a személyiségünk, az életünk, és felfrissüljenek a kapcsolataink – valaminek végérvényesen búcsút kell mondani. Mi emberek (bizonyára a halhatatlan lelkünknek köszönhetően) kimondhatatlanul vágyunk az állandóságra. Annyira ragaszkodunk ahhoz, amit megszoktunk, hogy rendkívül nehezünkre esik tudomásul venni a múlandóságot. Ezért legtöbbször valamilyen krízisnek kell bekövetkeznie az életünkben ahhoz, hogy végre befejezzünk egy-egy életszakaszt, tovább lépjünk és újat kezdjünk. Megértve, hogy ezen a földön mindig mozgásban, változásban vagyunk: a pillanatnyi állapotunk, a helyzetünk mindig ideiglenes, és csak a fejlődésünk állandó. A földi térben-időben addig élünk, amíg vándorlunk; ha megállunk, mozdulatlanná válunk, akkor megszűnünk létezni. Visszafelé pedig nem mehetünk, csak előre haladhatunk. Amíg a múltunk nincs lezárva – görcsösen szorítjuk a sebeinket, visszasírjuk a visszahozhatatlant, vagy bánkódunk a tetteinken, és azon, amit nem tettünk meg –, addig nem tudunk nyitottak lenni a jelen áldásaira és lehetőségeire, amely a szebb jövő felé vezet.
Ma egyensúlyt keresünk, harmóniát. Az idő sodrásában egyszerre emlékezünk elveszített szeretteinkre, és a mögöttünk lévő, többé már vissza nem térő életszakaszainkra. De gyásszal terhelik meg a szívünket a jelenkor kihívásai is. Csalódottan és tehetetlenül tépelődünk olyan dolgok miatt, amikről azt hittük, hogy soha nem kell felőlük aggódnunk. Ez sokakat túlterhel közülünk. A begyűrűző bizonytalanság és kilátástalanság sorra romba dönti a családok, munkahelyek, s más közösségek megszokott életrendjét. Külső veszély fenyeget, de egyre több belső ellenség is támad. A béke és jólét elvesztésétől való félelem felerősíti a régi problémákat, összekuszálja az értékrendet, és egyre több konfliktust gerjeszt. Rengetegen válnak minden eddiginél önzőbbé, alávalóbbá. Gondolom, te is nap mint nap szembesülsz azzal, hogy hogyan fordulnak ki magukból még a legjobbak is, ha veszélyben érzik a jövőjüket, és tapossák el szemrebbenés nélkül egykori tisztelőiket… Ezekben az időkben próbára tétetik az igaz emberségünk, megméretik a keresztyénségünk!
„Tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon!” – figyelmeztet Jézus. A széles út ma önző haszonlesőkkel van tele, akiknek már nincs fekete és fehér, nem ismernek sem Istent, sem embert. Azt hiszik, bármit megtehetnek, hogy túléljék a nehéz időket, pedig távol állnak az éhenhalástól. Nekik belefér egy kis nyereségért, hatalomért, vagy csupán a kárörömért ártani másoknak; gátlástalanul támadnak, kijátszanak, kihasználnak mindent és mindenkit – főleg azokat, akik most tényleg bajban vannak… De ne csak a legtaszítóbb tettekre gondoljunk. Aki a legkisebb önzőségre vetemedik, az máris elhagyta a keskeny utat – akármekkora keresztyénnek mutatja magát! A széles úton jár mindenki, aki a másik embernek bármilyen kárt okoz – legyen az anyagi vagy erkölcsi kár, lelki-érzelmi fájdalom! Jézusnál nincs megalkuvás. Elvei, tanácsai között egy sincs, amit nehéz időben hatályon kívül helyezhetnénk. Sőt, annál jobban szükséges ragaszkodnunk hozzájuk! A keskeny út mindig keskeny marad. Fölötte, mint fénysugár, világít az aranyszabály: „amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük!” (Máté 7,12)
Válság idején a legfontosabb: az önzetlenség! A legnagyobb önzetlenség pedig az, ha segítünk a másiknak tisztességesen túlélni a változásokat és lábra állni az új valóságban. Így maradhatunk mindketten Emberek: Jézushoz méltók, keskeny úton járók… A krízis – tudjuk jól – az újjászületés bölcsője: a legkomolyabb lehetőség a gyökeres változásra! A krízis – mint egy ódon kastélyt – alapjaiban robbant szét mindent az életben, hogy végre tisztán megkülönböztethetővé váljon, ami abban jó és rossz, működőképes és hasznavehetetlen. Ha ilyenkor odaszegődsz valaki mellé, támogatod, hogy romokban heverő életéből ezeket szétválogassa, és segítesz, hogy újra felépíthesse önmagát, s az életét – vagyis re-formálódhasson – akkor Jézust követed.
Az önzetlenség azonban nem egyenlő az önfeláldozással! Ezt fontos ismételten tudatosítani magunkban, mivel legalább 70 generáción át összemosták a kettőt. Azt sulykolva, hogy a szeretet akkor önzetlen, ha önfeláldozó, még ha az ember bele is hal a mások megmentésébe, a másokról való gondoskodásba, mint Jézus. Erőltették ezt annak ellenére, hogy a Biblia többször hangsúlyozza Isten Fiának egyszeri és megismételhetetlen áldozatát. Emberként nem a halálát, hanem az életét kell lemásolnunk. Ha az életét megfigyeljük, egyértelműen látszik, hogy Ő sosem helyezett hátrányba, nem áldozott fel senkit a másikért, mert mindenkit ugyanúgy szeret és fontosnak tart. Jézus nem engedi meg, hogy árts magadnak, míg másokkal jót teszel! Arra hív, hogy egyformán szeresd magadat, és felebarátaidat is! A mércét jó magasra tette, de ez a keskeny út. Ha könnyen önzővé válsz, arra szólít fel, hogy csak annyira szeresd magadat, mint a másikat. Ha viszont önfeláldozásra vagy hajlamos, az intés számodra az, hogy legalább annyira szeresd magadat, mint a másikat! De jó lenne ezt végre meg is élni! Mert az önzetlen szeretet ez; ettől vagy keresztyén. Senkinek ne árts, magadnak sem; mindenkit szeress, magadat is!
Ettől nem lehet eltérni. Ez az örök mérce, amihez minden kor összes emberének, élete minden időszakában vissza kell találni. A tettek lehetnek jók és rosszak – aszerint, hogy megállnak-e ezen a mérlegen, vagy nem. Az emberek viszont folyton változnak. Sosem tudhatsz mindent pontosan róluk, így meg sem ítélheted, hogy a tetteik éppen merre billennek a Jézus mérlegén. Csak sejteni lehet, hogy összességében inkább a jóra, vagy a rosszra hajlamosak. Ám a látszat néha nagyot tud csalni… A saját tetteidet viszont ismered! Magadat addig tarthatod jónak, addig jársz a keskeny úton, amíg a tetteid a Jézus mérlegén megállnak. Igaz keresztyén vagy, ha nem skatulyázol be senkit. Ha embertársadat figyelve, mindig tudsz arra koncentrálni, hogy mekkorát lépett előre, amióta ismered; őszintén örülsz a fejlődésének, és igyekszel őt még előrébb segíteni. Ez nehéz, ha elkövetett ellened valamit. Ilyenkor fontos az alapos tisztázás, hogy megismerd a rejtett összefüggéseket tette mögött. De sértettként nagy szükséged van arra is, hogy emlékezz a Jézus titokzatos bocsánatára, aminek hatására az a bizonyos mérleg természetfeletti módon elbillen – mert az egyik serpenyőjéből hirtelen kiürül, elillan a bűn. Micsoda megkönnyebbülés! Gondolj erre, és nyújtsd te is ezt: bocsáss meg az ellened vétkezőnek. S éld át vele együtt azt a felszabadultságot, amit számtalanszor tapasztaltál saját bőrödön az úrvacsorában, és az életben.
Hiszen mind emberek vagyunk, egyszerre bűnösök és bűntelenek. Isten tökéletesnek tervezett és teremtett minket. Ám mivel itt a földön egymásra vagyunk utalva, tele vagyunk embertársaktól szerzett sérülésekkel, és az azokból fakadó hibáinkkal – amiket sokáig talán észre sem veszünk. Amikor sorban rájuk eszmélünk, először lelkiismeret-furdalás gyötör. Azután ha megbeszéljük az érintettekkel, fellélegzünk és megtisztulunk a Jézustól, és az egymástól kapott bocsánatban. A bűntudatunk ereje átalakul, és az újrakezdés energiájaként lüktet bennünk tovább: táplálja a hibák kijavítását, a jobbá válásunkat. Vagyis amíg élünk, időről-időre helyre igazodunk, folyamatosan re-formálódunk, hogy kijelölt utunkon maradhassunk.
Ez a keskeny út azonban nem a széles úttól távol lévő ösvény, hiszen mindannyian az élet útját járjuk, közösen. Talán közelebb áll az igazsághoz, ha elképzelünk egy széles, sáros utat, fölötte pedig egy fejmagasságban haladó keskeny függőhidat, amely itt-ott csak egy szál vékony kötéllé zsugorodik. Ha egy kicsit is nem figyelünk, könnyen leeshetünk róla a sáros, széles útra. Sőt, az azon járók gyakran megpróbálhatnak lerántani minket, ahelyett, hogy ők is vágynának fölemelkedni; vagy elfogadnák a kihívást: belekapaszkodnának feléjük nyújtott kezünkbe, és ezután ők is a magasabb rendű megoldásokat választanák. A keskeny útról leesni nem szégyen, lent maradni annál inkább… Minden zuhanás, ami után visszamászunk, egyre ügyesebbé tehet az égi szférával összekapcsolódott életben. Segítséget kérni sem szégyen, ha egyedül nem sikerül feljebb jutni. Ha valaki segítséget kér, az nem azt jelenti, hogy gyenge, hanem hogy tenni akar azért, hogy a helyzete javuljon és ő maga is jobb legyen. Jó érzés minél tovább a keskeny úton járni, és ebben másoknak is segíteni. Néha talán nem jön visszajelzés arról a jóságról, amit adtunk. De nem is ez a fontos. A hatása nem vész el azzal, hogy nem jön rá köszönet vagy dicséret. Fontos az, hogy attól, hogy adtunk, boldogabbak és még jobbak lettünk, örömöt okoztunk másnak és magunknak is. Ilyenkor érezzük lényünk isteni magját, valóságosan földöntúli dimenzióba emelkedünk. Ez a keskeny út.
Jézus Hegyi Beszédben elmondott szavai szerint sokan járnak rossz úton, és kevesen a helyesen. Mindezt azoknak mondja, akik közel állnak hozzá. Őket indítja sürgős önvizsgálatra és nagyobb tudatosságra azzal, hogy elmondja: csak két út létezik, ami közül választani kell. Két út létezik minden egyes döntésünk során. Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindig lehet jó és rossz közül választani, hiszen az a legritkább. Gyakran sok, jónak tűnő megoldás közül kell kiválasztani a legjobbat, vagy több rossz közül a legkevésbé rosszat. A keskeny és széles út arra utal, hogy Istennel, vagy Isten nélkül hozzuk meg a döntésünket. A helyzetet isteni fénybe emelve igyekszünk megérteni, a megoldásokat bölcsessége segítségével kutatjuk fel és a Jézus mérlegén lemérve választjuk ki, majd a döntésünket az Ő erejét felhasználva valósítjuk meg; vagy: kihagyjuk Istent mindenből és földhöz ragadunk…
Mi egyházként milyen emberek közössége vagyunk? Sokféle véleménnyel és elvárással találkozhatunk ezzel kapcsolatban. Egyesek azzal indokolják, hogy nem járnak gyülekezetbe, hogy nem tartják magukat méltónak a szentek közösségéhez, de ezen nem is akarnak változtatni. Van, aki azért marad távol az egyháztól, mert amikor valaha templomba ment, csalódott. Másoknak a vallásgyakorlás túlzott kötöttséget és korlátokat jelent; vagy pillanatnyilag nem érzik szükségét efféle „extra” segítségnek. Minden vélemény mögött ott húzódik azonban az az elvárás, hogy mi a tökéletesek gyülekezete legyünk. Amikor Jézus egybegyűjtötte követőit és létrehívta az egyházat, akkor a keskeny útra lépők közösségét alapította meg, akik nem tökéletesek, de folyamatosan arra törekszenek. Ezek vagyunk. Számunkra Jézus szó szerint maga az út, amin járunk. Ő az igazságunk, a legmagasabb rendű, mérvadó valóság. S Ő az életünk: a koordinátarendszer, az energiamező, amiben élünk. Jézus a társunk is, aki végigvisz a célig: Önmagáig. Ott az út végén lénye teljességében, leplezetlenül fog előttünk állni. Ő maga a szoros kapu, amihez megérkezünk, s amin csak egyedül mehetünk át. A felelősség, a számadás egészen személyes és egyszerű: csak Róla és rólunk szól. Lénye tükrében azonnal kiderül, hogy életünkben mennyire teljesedett ki Ő bennünk, s mi mennyire teljesedtünk ki Benne.
A széles úton megfér egymás mellett sok meggyőződés, engedmény, megalkuvás; a kényelem, a népszerűség, a féktelen vágyak… Jézus mellé nem fér más, Ő teljes igent akar, újra és újra, folyamatosan, hogy a lételemünkké válhasson! Ha ez megtörténik, megtapasztalod, hogy Jézus felülmúl minden navigációs rendszert. Tájékozódhatsz írott forrásból: a Biblia térkép a minőségi élethez. Eligazít hangjával: lelked mélyén megszólal, mint belső hang, megérzés, vagy derült égből villámcsapásként érkező megoldás. Jézus mai földi teste, az egyház által is segít a keskeny úton járni. Segít szilárd elvek, célok szerint élni, minden fölösleges földi tehertől, kényszertől megszabadulni, egyedül Őrá nézni, Neki megfelelni.
Egyik középiskolai tanárnőm férje a Kilimandzsáró megmászása közben halt meg, két kisgyermeket hagyott maga után. Ők felnőttként is büszkék hegymászó apjukra, aki nem lecsúszott, hanem felfelé menet, a csúcs közelében vesztette életét. Milyen nagyszerű lenne, ha majd egyszer ránk is így emlékeznének: „a csúcsra tekintett, fölfelé tartott élete utolsó percéig!” Így legyen. Ámen
Imádkozzunk! Megváltó Krisztusunk! Hálával van tele a szívünk felfoghatatlan csodáidért, amit eddigi életünk során veled, általad átélhettünk, ahová eljuthattunk, s mindazért, amit még ezután tartogatsz nekünk. Áldunk, hogy a keskeny úton – ami Te magad vagy – nem beszűkül, hanem kitágul a tér, az idő, megsokszorozódnak a lehetőségek és a szabadság. Igent mondunk ma rád újra, végérvényesen. Élj, növekedj bennünk, s mi benned! Segíts nekünk jól szeretni ezt a teremtett világot, használni és őrizni értékes kincseit, a csak itt meglévő, páratlan lehetőségeket. De míg itt vagyunk, hadd járjunk mindig egy kicsivel a föld felett, a keskeny úton, a horizonton: ahol ég és föld összeér –, hogy bele ne ragadjunk a sárba, el ne nyeljen a mocsár, s ne borítson el a váratlanul érkező áradat. Szeretnénk csak rád nézni, ezen a keskeny pályán előre, s fölfelé haladni, mindig megmaradni. Szeretnénk erődbe, s bölcsességedbe kapaszkodva győztesen fölé kerekedni minden földi értelemnek, ártalomnak, akadálynak! És szeretnénk magasba vonzani, vonni másokat. Drága Jézusom! „Vezess engem utadon, magad légy az út, melyen lelkem a halálból életre jut!” (469.dícséret) Ámen
Áldás: Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük!” (Máté 7,12) Ámen
