Köszöntés: „A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete!” (Római levél 5,5a.)
Imádkozzunk! Mindenható és mindenütt jelenvaló Istenünk! Kétezer évnyi szellemi fejlődés után is kihívás megértenünk azt a kimondhatatlan szeretetet, amivel ragaszkodsz hozzánk. Csodálattal szemléljük felfoghatatlan tettedet, hogy az idők teljességében egy újszülött testében eljöttél erre a földre, hogy újjászüld világunkat: megszüless és kiteljesedhess mindannyiunkban! Magasztalunk, hogy végigkísértél ezen a hosszúnak tűnő éven: az egymásra tornyosuló gondok-bajok között tanácsoltál, erősítettél, úttalan utakon vezettél, óvtál. Amikor úgy éreztük, hogy menthetetlenül a semmibe zuhanunk, te karodba vettél, a poklok poklából is kimentettél és felüdítettél, munkánkban, erőfeszítéseinkben megáldottál! Köszönjük, hogy eljuthattunk ehhez az örömteli pillanathoz, amikor megerősíted, hogy elérkezett az áttörés, kezdetét veszi a várva várt felszabadulás és megnyugvás – akkor is, ha a jelen körülmények mást mutatnak. Mert Te itt vagy velünk, mindent átható földi valóság vagy, s láthatatlanul, de minden kétséget kizáróan kezedben tartod sorsunkat! Hálát adunk az adventi időszakért. Jó volt érezni az előkészületek izgalmas, békés áhítatát, a kívül-belül újraéledő reményt, és az áradó szeretetet. Dicsérünk a csodás élményekért, amit a találkozások és rendezvények során átélhettünk, a maradandó értékekért, amit kaptunk és adhattunk; a vidámságért, a fájdalmak enyhüléséért, a megnyugvásért. Ebben a fenséges pillanatban is sokféle baj, veszteség és csalódás terhét hordozzuk, egymást érik körülöttünk a viharok, ezer felhő takarja el szemünk elől a Napot. De itt állunk a jászolbölcsőnél, hogy sok mindenbe belefáradt szívünket, meggyötört testünket-lelkünket elárassza vakító, tiszta fényed; magunkhoz ölelhessük egész lényedet, minden jóságodat; s Hozzád és egymáshoz egészen közel kerülve, szabadon járhassuk a végtelen szeretet magaslatait. Hisszük, hogy valóra válnak legszebb reményeink! Ámen
Alapige: János evangéliuma 1. rész válogatott versei és a Zsidó levél 1,3.: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét… Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget…”
Kedves Testvéreim! A Szenteste a szív ünnepe. Ilyenkor igyekszünk minden mást félretenni, és minél intenzívebben megélni a legmagasztosabb érzelmeinket, próbáljuk a tőlünk telhető legmagasabb szintre emelni a kapcsolatainkat – a hozzánk közelálló embertársainkkal és Istennel egyaránt. A szívünk évről-évre bölcsebb lesz, mégis mindig ugyanolyan nyughatatlanul keressük a boldogságot és a békét, a dolgok célját és értelmét… Ma két régi kérdésre keresünk új válaszokat. Isten hogyan és mikor küldte el Jézust ebbe a világba az ember megmentésére?
Nézzük először a hogyan kérdését. Ezt most nem a fogantatás és szűztől születés, vagy a történelmi körülmények felől közelítjük meg. Jézus születése: az ókor utolsó nyolcadában történő, azóta is felülmúlhatatlan kommunikációs csoda – testi és lelki síkon egyszerre zajló dimenzióközi kapcsolatfelvétel; úgy is mondhatjuk, hogy isteni telekommunikáció. Mit is jelent pontosan a telekommunikáció? Jól tudjuk, miről van szó, hiszen eszközei nem hiányozhatnak a zsebünkből, a táskánkból, tele van vele a házunk, a bevásárlóközpontok, a világ, lassan a világűr; na meg olykor a hócipőnk… A szóban lévő „tele” előtag eredeti görög jelentése: távolról érkező. Telekommunikáción a látó- és hallótávolságon kívül lévő személyek közötti közlésformát értjük, vagyis a fizikai távolságot legyőzni képes kapcsolattartást. Jézus testet öltésével Isten egészen különleges módon újrateremti a dimenzióközi kommunikációt: összeköti a földi és földöntúli valóságot, helyreállítja a közte és köztünk lévő közvetlen, zavartalan kapcsolatot, amely a teremtéskor még megvolt, de az édenkerten kívül fokozatosan elsorvadt.
Jézus testet öltése – mint isteni telekommunikáció – gazdag üzenetet közvetít. Először is örömhír (görögül: evangélium) arról, hogy Isten az ég és a föld közötti kapcsolatot egyértelműen helyreállította. Másrészt üzenet arról, hogy ezt az Isten és ember közötti közvetlen kapcsolatot hogyan lehet a mindennapi életben minőségi módon ápolni – hiszen Jézus földi életének minden egyes perce erre tanít. Harmadszor rámutat arra is, hogy Jézus által az ember nemcsak felszabadul egy Istennel, s egymással is sokkal jobban kommunikáló és együttműködő életre, hanem egyben állandó energiaforráshoz is jut – mint amikor töltőre tesszük a gépet vagy a telefont. Hiszen a földöntúli világgal való összeköttetésünk folyamatosan ellát minket isteni erővel és bölcsességgel!
Az emberi telekommunikáció időszámításunk kezdőpontjánál még igencsak kezdetleges. Füst- és fáklyajelek, tükrök, dobok, trombiták már Jézus születése előtt is szolgálták a távolsági információcserét, földre jötte előtt nem sokkal feltalálják a pompeji szócsövet; azonban az első, kínai fonaltelefon is csak Kr. u. ezer évvel kerül használatba, a különböző távírók és a telefon pedig a 19. századig váratnak magunkra. A 20. sz. közepére már nemcsak nemzetközi telefonvonalak, hanem képküldési lehetőségek is működnek. A Szputnyik 1957-es műholdas üzenetküldésétől kezdve pedig az általunk is jól ismert módon felgyorsul a kommunikációs technológia előrehaladása. Ma már fénysebességgel száguld az információ az optikai kábeleken. Az emberi telekommunikáció fergeteges fejlődése a térbeli távolságok tökéletes legyőzését jelenti. Ez óriási ajándék; lehetőség arra, hogy a fizikai akadályokon felülemelkedve, megoszthassuk a jót magunkból, a szépet és hasznosat a világból, hogy másoknak örömöt, segítséget, erőt, bölcsességet nyújthassunk, és mindezt kölcsönös szeretetkapcsolatban vissza is kapjuk.
Az emberek közötti telekommunikáció jelen fejlődési állapota tehát lehetővé teszi, hogy korlátlanul megoszthassuk magunkat másokkal. De hogy ezt a lehetőséget mi személyesen valóban jóra használjuk-e, az attól függ, hogy milyen fejlett az Istennel folytatott kommunikációnk, hiszen ez határozza meg, hogy hol tartunk a jóságban, a bölcs szeretetben. Ma, amikor már ennyire természetesek nekünk a világ legtávolabbi pontjából azonnal fogható jelek, üzenetek, s a virtuális térben fenntartott kapcsolataink, miért nem lett minden eddiginél természetesebb a természetfelettihez való kapcsolódásunk?! Tartalmas emberi kapcsolatokra akkor vagyunk képesek, ha megértettük mindazt, amit Isten a Jézus eljövetelével és életpéldájával közölni akart velünk, és Vele minden helyzetben információt cserélünk, mert folyamatosan összeköttetésben vagyunk – „kapcsolatban”! Isten mindig „online”, ahogyan az áldásai is mindig elérhetők. Ehhez azonban el kell döntenünk, hogy az Ő aktivitása legalább olyan fontos nekünk, mint a digitális közösségi térben lévő ismerőseinké… Isten folyamatosan „követ” téged – a születésednél is régebben… A keresztelődön „bejelölt”, te pedig a konfirmációddal visszajelölted! És még internet sem kell hozzá, hogy éljen a kapcsolat… Ha e tekintetben hiányosságaink lennének, akkor az Istennel való kommunikációt ideje megerősítenünk, hogy az önbecsülésünk és az embertársainkkal való kommunikációnk is helyreállhasson, a kapcsolataink megtöltődhessenek valódi tartalommal, s az életünk igazi értékekkel.
És itt jutunk el a második kérdéshez. Mikor küldi el Isten Jézust az ember megmentésére? Amikor a legnagyobb a sötétség – a szó minden értelmében! A téli és nyári napforduló kettéosztja az évet. Ebben szimbolikusan kifejeződik az életünk ritmusa, legnagyobb misztériuma. A téli napforduló idején jár a Nap a legalacsonyabban, ezen a ponton földi érzékeink szerint a sötétség uralkodik. Majd kevéssel ezután az életadó fény, a Napkirály ismét átveszi az hatalmat. Ez a kozmikus változás rendkívüli jelentőséggel bír számunkra. Lelki mélypontunkon átbillenünk, s egyre erősödő vágyakkal és reményekkel elindulunk a világosság felé, hogy ezután a fényben járjunk…
Jézus születése ezeknek a titokzatos kozmikus eseményeknek a földi leképeződése. Ő, a világ világossága, az év legsötétebb időszakában, embertelen körülmények között jön a világra… Törékeny, kiszolgáltatott, jelentéktelennek tűnő csecsemő, akinek születéséről csak néhány bölcs és pásztor tud – hiába várja az egész Föld a Messiást. Sem segítői, sem méltó körülményei nincsenek. Állatok közé érkezik… az emberi ösztönvilágba… Mert Jézusnak a lényünk és életünk legsötétebb mélységeiben kell megszületnie!
Tapasztaltuk már számtalanszor, hogy az igazi áttörés mindig a legnagyobb krízisben történik meg. A görög eredetű krízis szó átfordulást jelent. Lelki mélységeinkben a földöntúli világból betör egy szikra a tudatunkba: isteni telekommunikáció történik – emberek, vagy a Biblia szavainak közreműködésével, Istennel való beszélgetéseink közben, vagy megérzéseken keresztül. És ekkor átfordul bennünk valami, pislákolni kezd a remény, hogy minden jóra fordul. Egyre erősödik bennünk a meggyőződés, hogy érdemes kitartani, a lehetetlenben is hinni, és gerincesnek maradni, mert ha most nem is látszik még, a jóságunk beérleli gyümölcsét, megsokszorozza önmagát; s azon túl, hogy ránk is visszaszáll, a sok kicsi jóság tovaterjed és összeadódik, s végül legyőzi a legnagyobb gonoszságot is! Nem tiporhatók el, akik együtt állnak az Isten oldalán, mert nincs az a földi körülmény, vagy vezérkar, ami Isten fölé kerekedhetne – bármennyire is próbálják elhitetni az ellenkezőjét!
Amikor a krízisben megvilágosodunk, hogy merre kell továbbmennünk, megfeszített erővel indulunk el a cél felé. Ehhez óriási akaraterő és kitartás szükséges, de megéri. A sötétség áldása, hogy benne bolyongva megszületik bennünk valami, amitől többek és jobbak leszünk, javulnak a kapcsolataink, s megváltozik az egész életünk. A félelemből és kilátástalanságból nagyobb összetartás, valódi összefogás és összetartozás születik: elválaszthatatlan, erős kötelékek. A súlyos szenvedés fokozott érzékenységet, mélyebb megértést vált ki, és tevékenyebb szeretetet ébreszt. A szomorúság és panaszáradat helyébe tisztánlátás és céltudatosság lép… A veszteségek, s a nélkülözés fenyegetése megtanít jobban megbecsülni, ami van; találékonnyá tesz; kijózanít a túlzásainkból: segít belátni, hogy a kevesebb is lehet elég; észrevesszük, hogy mennyi minden fölösleges, elmaradhat vagy szétosztható – azoknak segítve, akik nálunk is nehezebb helyzetben vannak… A kényszerítő problémáinkban kaphatunk indíttatást, tanácsot Istentől és embertársainktól, de tenni nekünk kell azért, hogy megszülethessen bennünk az új. Istenhez kapcsolódott lelkünk irányítja ezt a folyamatot, az Ő földöntúli erejéből és bölcsességéből táplálkozva tudunk továbbmenni. Minden krízis egy-egy újjászületés. És minden egyes újjászületés egy következő lépcsőfok, amely által a fejlődésünk és a boldogságunk egyre magasabb szintre jut.
A Nap Istent jelképezi. A Nap az útja során az élet ívét rajzolja meg. Az élet, amikor megszületik, először halvány, alig észrevehető; majd ereje egyre nő, amíg kiteljesedik. A csúcsponton áthaladva aláhanyatlik az élet, mint a lemenő nap. A látóhatár alá bukva az alvilágban folytatja útját, hogy miután a mélységeket megjárta, újjászülethessen a téli napfordulón.
Az ősi kultúrák egytől-egyig mítoszokba foglalták a téli napfordulót. Nálunk református keresztyéneknél ez a misztérium a Jézus születésének a titka, aki vallási ünnepkörünk szerint évről-évre, bennünk pedig napról-napra, krízisről-krízisre újjászületik. A karácsony azt hirdeti, hogy Isten az anyagi világ legmélyére, az ember lényének magjáig hatolt, amikor útra bocsátotta, s földi testbe szorította szentséges lényegét: a megváltó Jézust, akinek egész életútja mindenestül tiszta fény, szüntelen szabadítás, örök példaadás.
Ezen a magasztos ünnepen e templom csendjében érdemes átgondolni, hogy hogyan állunk a szeretet melegével. Hiányzik? Átjár minket? Vagy félünk attól, hogy megégetjük magunkat, és inkább elzárkózunk tőle? Hogyan vagyunk együtt a másik emberrel, a szeretteinkkel, hozzátartozóinkkal? Jól érezzük magunkat velük? Vagy inkább pótcselekvésekbe menekülünk előlük, mert félünk a közelségüktől, attól, hogy egészen megosszuk velük magunkat, őszintén feltárjuk a lelkünk legmélyét.
Tőlük félünk, vagy inkább magunktól? Olyan sokszor csapdába ejtenek minket a feltételezéseink, arról, hogy milyen ember a másik, hogyan viszonyul hozzánk, és mit vár el tőlünk; ezek miatt elkezdünk szerepet játszani, közben pedig szörnyen feszélyezve érezzük magunkat. Ettől lesznek olyan bonyolultak és kényszeredettek a kapcsolataink. De jó volna ma rádöbbenni, hogy mindenkinek azzal használunk a legtöbbet – még magunknak is –, ha teljes mértékben önmagunkat adjuk. Egyenesen megmondani, őszintén megmutatni, ami bennünk van. Ezzel végre igazán megismerhetnénk egymást, minden tisztázódna, s javítani, változtatni tudnánk azon, ami mindkettőnknek kellemetlen. Így bátran szerethetnénk a másikban azokat az értékeket, amik valóban benne vannak. Hiszen ha ehelyett elrugaszkodott álmainkat és a hiányainkat vetítjük egymásra, akkor a csalódás folyton összetör minket; ha pedig a dühünket, bosszúnkat öntjük szeretteinkre, azzal őket tesszük tönkre, és leromboljuk a kapcsolatot. Minél jobban megismerjük és megértjük egymást, annál jobban tudjuk szeretni és becsülni! A kényszeredett találkozások értelmetlenek, csak energiát vonnak el. Éppen úgy, mint a fölösleges aggódásaink…
Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy az Univerzum Ura tart minket kezében, nagy becsben, végtelen szeretetének ölelésében. Amikor a gödör alján kesergünk, nyugtalankodunk, hasznos lenne néhány dolgot megkérdezni magunktól. Miben áll az én hitem? Kiemel engem minden mélységből? Épít, buzdít, vigasztal másokat is, amikor szükséges? Vagy még mindig ott tartok, hogy nem tudok hinni, mert emberek vagy körülmények elvették a bizalmamat, és a tehetetlenségemért még mindig másokat hibáztatok… Mit jelent nekem a fény? Látom-e akkor is, amikor rám nyitja száját a legnagyobb sötétség? Van fényes jövőképem, vannak nagyszerű terveim – a pillanatnyi helyzetem, vagy a világhelyzet ellenére is? …Talán ideje töltőre tenni magam – rákapcsolódni a természetfeletti energiaforrásra, helyreállítani az összeköttetést Istennel; és ebből erőt, bölcsességet merítve, minőségi módon kapcsolódni minden olyan emberhez, aki fontos része az életemnek! Nincsenek elvesztegethető perceink!
Mit jelent nekünk a család szentsége, és a barátságé? A tettre készséggel sokszor nincs baj, de mennyire vagyunk szeretetre-készek? Tudunk még szívből örülni, az örömünket megosztani, s a másokéban is osztozni, hogy az öröm teljes lehessen? Tudjuk felhőtlenül, érdek és méregetés nélkül szeretni egymást, bármi volt vagy bármi van – csak-azért-is, megmagyarázhatatlanul? Ajándéknak érezzük magunkat ott, ahol ünneplünk, vagy kizsigereltnek, esetleg tehernek, fölöslegesnek? Érdemes volna tudatosítani, hogy miért… Tisztában vagyunk azzal, hogy mitől vagyunk boldogok, hogy legbelül mire vágyunk; s hogy az ajándékokon, s gondoskodáson kívül minek örülnének igazán a szeretteink? Milyen felszabadító őszintén beszélni magunkról, és odafigyelni a többiek testi jóléte mellett a lelkük rezdüléseire, a gondolataikra, érzéseikre; és együtt tenni bármit, vidáman… Csodálatos, ha egyensúlyban lehet az, amit adunk és elfogadunk; s amikor nem számít, hogy mit teszünk, csak az, hogy együtt tegyük, együtt legyünk.
Az igaz szeretet mélyebbre és messzebbre hatol, mint a hosszú hatótávolságú rakéták; a meghasadt szívet és összetört kapcsolatokat erősebben ragasztja össze, mint bármilyen kötőanyag; a semmiből is újjáépíti, ami romba dőlt. És minden képzeletet felülmúló, tartós változást képes előidézni a legsérültebb, legromlottabb emberben is. A szeretet univerzális csodaszer: visszahoz a halál torkából, továbblendít soha meg nem sejtett megoldások felé, elképzelhetetlen magaslatokra röpít, földöntúli harmóniát teremt – egész-séget, teljességet. Hatása kitörölhetetlen…
A legszebb dolog, amikor szerető szívünket egymásnak tudjuk adni, amikor ajándékok vagyunk egymás számára! Ilyenkor felragyog az örök világosság, minden felhőt eloszlat, és minden jeget felolvaszt. Ekkor érezni kezdjük az olyannyira vágyott, testünkben-lelkünkben lüktető karácsonyt. Kívánom, hogy mostantól fogva váljon karácsonnyá minden perc és óra! A ma újra feltámadó Fény erősítsen meg, s tegyen ajándékká minket egymás számára, s növekvő jóságunk hozza el sorsunk jobbra fordulását: az áhított békét, gyógyulást és boldogságot! Ámen
Imádkozzunk! Üdvösséget hozó Istenünk! Te mindent figyelemmel kísérsz; ha távolinak gondolunk is, itt vagy mindennél közelebb hozzánk. Megvédesz, bárki vagy bármi bánt; átölelsz, ha félelmek, fájdalmak gyötörnek, és ha sóhajunkat nincs, aki meghallja. Megfogjuk most újra kezedet; szeretnénk örökre összekötni magunkat Veled, hogy fényed elárasszon minket – megteljünk végtelen erőddel és kifogyhatatlan, bölcs szereteteddel. S ezzel a túláradó örömmel szeretnénk újra megfogni a szeretteink kezét, hogy boldogítóan és elszakíthatatlanul összekapcsolódjunk velük is. Segíts tisztábban látni a jelenlegi életünket. Add, hogy a rossz mellett vegyük észre értékes ajándékaidat, számtalan áldásodat, amiken oly sokszor keresztülnézünk. És bátoríts, hogy lázadás helyett fogadjuk el, hogy a földi életünk állandó változás, amihez képesek vagyunk alkalmazkodni. Ébressz rá, hogy a változás mindig fejlődést jelent, akkor is, ha vannak hullámvölgyek; de a te kezedben, a mi közreműködésünkkel jó úton halad, hozzád közeledik, és célba fog érni minden! Csillagod vezessen a sötétben! Vésd eszünkbe, hogy minden nap: új remény, s a jóság: éltető ajándék; s hogy „minden perc égig emel, amit boldogan töltünk el!” Áldd meg, kérünk, ezt az ünnepet; éleszd fel bennünk lobogó fényedet, hogy együtt boldogan követhessünk téged! Ámen.
Áldás: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (János 8,12)
