Köszöntés: „A becsületes emberek közt jóakarat van!” (Példabeszédek 14,9)
Imádkozzunk! Istenünk, megnyugvás és ragyogó remények Istene! Nálad jobban senki sem tudja, hogy éjjel és nappal mennyit töprengünk és tépelődünk, hogy hogyan tovább; mikor mit tegyünk, hogy jól alakuljanak a dolgaink – hasznosak, elégedettek, testileg-lelkileg kiegyensúlyozottak legyünk, és a lehető legtöbbet tehessünk azokért, akik fontosak nekünk. A legjobbat akarjuk, s a legjobbat kérjük Tőled mindenki számára; buzgóságunk ég, erődre, bölcsességedre támaszkodva hihetetlenül sokat bírunk és messzire jutunk. Köszönjük ezt Neked! De előfordul, hogy megfeledkezünk magunkról, s Rólad, és mint vízen járó tanítványod, egyik pillanatról a másikra a víz alá merülünk. Emészteni kezdjük magunkat és egymást az aggódásainkkal, a bizalmatlanságunkkal, borúlátásunkkal. Bűnbakot keresünk, hibáztatunk-bántunk olyanokat, akik velünk együtt hordozzák a terheket, s akikkel össze kellene dolgoznunk, hogy mindannyian jobbak és boldogabbak lehessünk. Bocsásd meg, Istenünk, ha hagyjuk, hogy a tornyosuló problémák megnyirbálják a hitünket, megmérgezzék a derűnket és szembe fordítsanak minket egymással! Segíts, hogy a reményünk és a kapcsolataink ne gyengüljenek meg a mindennapi gondok súlya alatt! Vívódásaink nélküled meddők. Ébressz fel, hogy sokkal jobban számítsunk rád, gondolkodjunk Benned! Hiszen Te mindig ezt tetted: társadnak teremtettél, velünk közös építést terveztél – gondolkodtál bennünk! Vonj magadhoz, hogy viszonozzuk ezt: Veled gondolkodjunk mindenről, s érzékelhessük magunkban a Te gondolataidat! Adj lélekjelenlétet, Lelked jelenlétét, hogy a nehéz pillanatokban is a tudatunknál maradjunk: érezzük erős karodat és szíved melegét, megragadjuk áradó bölcsességedet, amivel azonnal átlátjuk a helyzetet, s felismerjük a tovább vezető utat. Hisszük, hogy ha mi Veled vagyunk, semmi sem lehet ellenünk! Ámen
Alapige: Mózes 1. könyve 32. rész válogatott versei: „Jákób azután ezt mondta: Ó, atyámnak, Ábrahámnak Istene, aki ezt mondtad nekem: ’Térj vissza hazádba, rokonságod közé, és jót teszek veled!’ Ments meg engem bátyámnak, Ézsaunak a kezéből, mert félek, hogy megöl engem és az anyákat is gyermekeikkel együtt! Miután ott töltötte azt az éjszakát, ajándékokat válogatott ki bátyjának, Ézsaunak mindabból, amire szert tett. Mert ezt gondolta: Megengesztelem őt az ajándékkal, amely előttem megy, és csak azután kerülök a színe elé, talán akkor szívesen fogad. Az ajándék tehát elindult előtte, ő azonban a táborban töltötte azt az éjszakát. De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóleányát és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átvitte őket a patakon, majd átvitte mindenét, amije volt. Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki birokra kelt vele, egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgy, hogy kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja, miközben vele birkózott. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.
Kedves Testvéreim! Átalakulóban van a világ. A változások sokkal átfogóbbak, mélyrehatóbbak, megrendítőbbek, mint ezelőtt bármikor. Lassan megértjük, hogy nem rövid, átmeneti ideig, hanem hosszútávon kell megváltoztatnunk az elképzeléseinket, a reakcióinkat, s átrendeznünk az életünket. Ez sokszor félelmetes és kiborító, de amennyire összezavar és szétzilál, legalább annyira kijózanít és előre lendít: a hangsúlyok áthelyezésére, sokkal szilárdabb alapok megtalálására, az igazi értékek választására ösztönöz. Összességében tehát jótékony hatású, mert arra indít, hogy rendet tegyünk – belső indíttatásból, hogy saját egyensúlyt találjunk, teremtsünk; nem kívülről kapott, csupán a rend látszatát keltő utasítások ketrecébe vonuljunk… Az idő szorít: fel kell nőnünk. Nincs hova menekülnünk a „démonaink” elől, úgyhogy meg kell küzdenünk velük, s le kell győznünk őket, hogy újjászületve végre mindennel megbékülhessünk, s hazataláljunk, ahol áldás vár ránk. De hogyan tegyük ezt?
Nem egyforma dolgokat hoz ki belőlünk ez a halmozottan válságos helyzet, amikor az élet minden területe krízisbe kerül, s még emberi létezésünk alapvető vonásai is megkérdőjeleződnek. Egyesek minden erejüket bevetik és ellenállnak a változásnak, megkísérlik fenntartani a régi rendet, a megszokottat. Mások gondolkodás nélkül sodródnak az árral, feláldozzák eddigi elveiket, szokásaikat, ha kell, teljesen kifordulnak magukból, csak hogy a saját jólétüket el ne veszítsék. S ott vannak e két véglet között azok, akik folyton vívódnak. Tudják, hogy nincs menekvés a változások elől, sok mindent el kell engedniük abból, ami a múltban működött, de nem képesek minden újjal vakon azonosulni. Talán mi ehhez a csoporthoz hasonlítunk a legjobban, hiszen ide is azért jövünk, mert válaszokat keresünk. Zavar, hogy napról-napra új világban ébredünk, ahol sok dolog nem érvényes már, ami tegnap még az volt. Úgy érezzük, mintha folyton tornádó pusztítana, s nekünk minden reggel fel kell mérni a károkat és visszaépíteni, ami lerombolódott, hogy mentsük a menthetőt. S ha az idők szele nemcsak a tetőt viszi el újra- és újra a fejünk felől, hanem a falak is folyton ledőlnek, az alapok is meginognak, akkor ráébredünk, hogy mélyebbre kell ásnunk ahhoz, hogy mindent rendbe tegyünk. Mert ha az önbecsülésünk, a kapcsolataink és az életünk a változások szelétől folyton összeomlanak, akkor bizony nem voltak megfelelőek az alapok, nem voltak elég erősek a falak, hogy egyben tartsák az értékeinket… Tisztábban akarunk látni, jobban meg akarjuk érteni mindazt, ami körülöttünk és bennünk van, és építően akarunk haladni a korral. A célunk az, hogy örökérvényű alapokra épített életünk a mostani helyzetben is a lehető legjobban kiteljesedjen, nekünk és környezetünknek is minél nagyobb boldogságot és hasznot jelentsen. Küzdünk magunkkal és a „világszellemmel” a jobbá válásért, ahogyan mai igénkben Jákób. Nézzük, mi is történt vele, aki több mint három és félezer évvel ezelőtt élt a földön.
Jákób Ábrahám unokája, Izsák és Rebeka fia, Ézsau ikertestvére; ő Izráel 12 törzsének az ősatyja. Nevének jelentése: megcsalni, becsapni. Fiatalon, anyja ösztönzésére valóban ezt tette: csalással megszerezte ikerbátyjától az elsőszülöttségi jogot (1Mózes 25,27kk), majd az elsőszülöttnek járó áldást is (1Mózes 27,1kk). Ézsau jogos haragja elől anyai nagybátyjához, Lábánhoz menekült, aki néhány éven belül mindkét lányát hozzáadta. Az itt töltött idő alatt Jákób 11 fiú és 2 lánygyermek apjává, és sikeres állattenyésztővé gyarapodott, aki egyre jobban vágyott arra, hogy családjával és nyájaival visszatérjen a szülőföldjére. Ehhez ki kellett békülnie ikerbátyjával. Mielőtt a szeme elé került volna, követeket küldött hozzá, hogy megnyerje jóindulatát. A követek viszont azzal a hírrel tértek vissza, hogy Ézsau többszáz fegyveressel közeledik felé. Jákób nagyon megrémült. Élete nagy fordulópontjához érkezett, ahol szembe kellett néznie a múltbeli tetteivel, s teljesen bizonytalannak látszott a jövő. Két részre osztotta hát házanépét és mindenét, azt gondolva, hogy ha Ézsau az egyiket megtámadja, a másik megmenekülhessen. Buzgón imádkozott Istenhez, megvallotta bűneit, félelmeit, s emlékeztette Istent arra az ígéretére, hogy ha hazatér, meg fogja áldani (1Mózes 32,10kk). Ezután több nyájat útnak indított a szolgákkal ajándékként, hogy megengesztelje Ézsaut, s még azon az éjszakán mindenét átküldte a Jabbók-gázlón. Ő maga egyedül maradt a parton.
Ekkor Valaki tusakodni kezdett vele – egészen hajnalhasadtáig. Mikor az a Valaki látta, hogy nem bír Jákóbbal, övön aluli ütést mért rá. Jákóbnak kificamodott a csípője, de hősiesen folytatta a harcot, nem volt hajlandó elengedni azt a Valakit, amíg meg nem áldotta őt. Ez az éjszaka lett Jákób életének nagy fordulópontja; küzdelme során más emberré vált, újjászületett. Ez abban is kifejeződött, hogy a Valaki új nevet adott neki: Izráelnek nevezte el, mivel küzdött Istennel, emberekkel, és győzött. Megkapta a kért áldást is (1Mózes 32,23kk). Ezzel az új identitással, feltámadt önbecsüléssel és áldással indult el másnap ikerbátyja felé, aminek a végén a testvérek örömkönnyekkel borultak egymás nyakába.
Ki lehet ez a rejtélyes Valaki, akivel Jákób birkózott életre-halálra? Az összehasonlító vallástudomány régóta kutatja a különböző vallások és kultúrák találkozási pontjait, azokat a közös elemeket, amelyek, ha nem is teljesen egyező formában, de mindegyikben előfordulnak. Ennek során számos eredetinek vélt történetről, mítoszról, legendáról kiderült, hogy a magja egy régebbi hiedelemrendszerből származik; egy más vallásból, kultúrából átemelt elem, amit az adott nép a saját szájíze szerint kiszínezett, megváltoztatott. Olyan ez, mint egy régi ház, amelyet a későbbi lakók folyton átépítenek. A Jákób tusakodása is bizonyítottan átvett, zsidóság előtti hagyományra épül. Íme az eredeti történet.
Egy folyó démona ellenséges szándékkal megtámad egy törzsfőnököt. De a férfi erős, így hosszú, egész éjszakán át tartó harc alakul ki. Amikor a törzsfőnök felismeri, hogy kivel áll szemben, és hogy emiatt nem nyerhet, egy „övön aluli ütést“ mér a démon csípőjére. Erre a démon megroggyan és menekülni akar, annál is inkább, mert közeleg a napfelkelte, ami erejének végét jelzi. Könyörög, hogy engedje el ellenfele. A törzsfőnök azonban nem teszi meg ezt ingyen, a legnagyobbat akarja kicsikarni tőle magának; azt kéri cserébe, hogy adjon neki isteni hatalmából. Áldásként a démon új nevet ad neki, ami az ókori felfogás szerint új identitást jelent, és annak elismerését, hogy győzött a démon felett.
A két történet között csak annyi a különbség, hogy a Biblia szerint Jákób kapja az ütést, és sérülten is kitartóan, halált megvető bátorsággal küzd tovább, ezzel kényszeríti ki az áldást. Az ősi történetben viszont végig a törzsfőnök áll nyerésre; a démon kapja az ütést, és szabadulásáért cserébe adja az áldást. Végeredményben mindkettőben az ember győz, s ezáltal egész lénye teljesen megváltozik: magasabb szintre lép emberségében.
Mi mindent üzen nekünk a történet bibliai változata? Először is azt, hogy Isten az átmenetek Istene. Életünk, hitünk fordulópontjai átformálják a jellemünket, új életértelemhez és új életminőséghez segítenek el minket. A történet egy egész sor átmeneti szituációt mutat be, amelyben magunkra ismerhetünk. Megvilágosodik az út, amely az ismeretlen ellenféllel való elszánt viaskodástól a másik elismeréséig és elfogadásáig vezet. Feltárul előttünk az, ahogyan a halálfélelem állapotától egy olyan reményteli jövő megnyílásáig emelkedhetünk, ahol a borzalmas megszelídül annyira, hogy már meg lehet vele békélni. Érzékeljük a fejlődést, amely során az önhittség, a mindenhatóságunk vélelme, erőnk hamis biztonságérzete helyébe a sérülékenységünk megtapasztalása lép, ami által megértjük, hogy egymásra vagyunk utalva és össze kell fognunk. Ezek hatására érdemes átgondolnunk, hogy mennyire vagyunk nyitottak arra, hogy közel menjünk az ellenségeinkhez, abból a célból, hogy egymás képességeit, jellemét – harcban vagy anélkül – mélyebben megismerjük, s azután elismerve a másikat, egymásnak áldást jelentsünk. Mert messziről gyűlölködni – szánalmas és pusztító, hiszen egymás nélkül nem boldogulunk!
Az átmenet továbbá kirajzolódik a születéskor „kapott“ név megváltoztatásában. Jákóbból, a csalóból Izrael, vagyis Isten harcosa lesz, ahogyan később a Jézus tanítványává lett Simonból Péter, a kőszikla, Saulból pedig Pál lesz. Mindhárom eset több, mint puszta névváltás. A megszerzett új név által egy új identitás bontakozik ki, a személyiség új valósága jelenik meg – ígéretként, vízióként és életprogramként. A történet nem csupán egyetlen ember gyökeres személyiség-változásáról, gigantikus önmagára találásáról szól, hanem példát kíván adni. Rámutat, hogy egy olyan alapvető emberi lehetőségről van szó, amely mindenki számára elérhető, sőt: ajánlatos! Ha ugyanis ezeket az átmeneteket nem vállaljuk fel, hanem megpróbáljuk magunkban elnyomni a változás kényszerítő erejét, és továbbra is azt bizonygatjuk, hogy a mi kis világunkban minden rendben van, titkolva a kétségbe ejtő és kiábrándító valóságot; akkor megrekedünk, lefagyunk, „sóbálvánnyá válunk”: hiszen minden erőnk a rejtegetésre fordítódik, ez pedig megakadályozza a tovább lépésünket, az életünk kiteljesedését.
Megnyilatkozik a történetben az a különös, misztikus, ősi élettapasztalat, amikor az emberek úgy érezték, hogy démonoknak, szellemeknek és kísérteteknek vannak kiszolgáltatva. Ez a jelenség megismétlődik egyéni fejlődésünkben is. Az óvodáskorú gyermek istenképét a mágikus fejlődési korban hasonló hiedelmek uralják: tündérek, boszorkányok, szellemek, vagy a meggyőződés, hogy „valaki van az ágy alatt”, stb. Nem más ez, mint az ősfélelem a borzadályt keltő kísértetiestől, az ismeretlentől. Azután, ahogyan egyre többet megismerünk a világból, egymásból, és Istenből, úgy csendesednek le sorban ezek a kétségeink és félelmeink; mivel információk birtokában már jobban el tudunk igazodni, kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatottnak és védtelennek. Izrael népe is fokozatosan megváltoztatta az Istenről és a világról alkotott képét, miután történelme során egyre több tapasztalatot szerzett Istenről és a mindenségről. Ennek egyik szép bizonyítékát látjuk, amikor a tusakodás végén csodálkozva kiált fel Jákób: „Istent színről színre láttam, mégis életben maradtam!“ (Azelőtt meg voltak győződve, hogy Isten kegyetlenül elpusztítja azt, akivel közeli kapcsolatba került.) A tanulság ebből az, hogy a valódi megismerés képes eloszlatni minden fölösleges félelmet, feltételezést és félreértést, legyen szó Istenről, embertársainkról, vagy akár magunkról!
A Jákób történet emellett segít megérteni és elfogadni a dolgok furcsa kettősségét, ellentmondásosságát: az ambivalenciát. Jákób egyszerre volt bűnös és kiválasztott, ahogyan minden ember az. Élete és vízparti tusakodása egyszerre volt fájdalmas és gyönyörűséges, romboló és építő, mint ahogyan a mi életünk sok mozzanata is lehet egyszerre boldogító és őrjítő, felszabadító és megkötöző. A konfliktusokhoz hozzátartozik a győzelem és a veszteség, ahogyan a hithez a kétségeskedés. Az élet összefonódik a halállal, a fiatalság az idősödéssel, az egészség a betegséggel; a bánat magában hordozza az örömöt, a bukás a sikert, a tökéletlenség a tökéletességet – és viszont… Tudjuk, hogy míg élünk, állandóan a dolgoknak e két végpontja között mozgunk valahol. S mégis hajlamosak vagyunk leragadni a végleteknél. Gyakran tagadjuk egy-egy helyzet bonyolultságát; az összefüggések kibogozása helyett megpróbálunk mindent leegyszerűsíteni, s meggondolatlanul dobálózunk az ítéletekkel, bélyegekkel; aztán csodálkozunk az eredményen. Jó volna észben tartani, hogy mindig minden több és más, mint aminek elsőre látszik; ezért jó volna a teljes igazságra több időt szánni, a magunk belső valóságára is! Mennyire félünk kimondani egy válás, vagy gyász, de még egy nagy sikerélmény esetén is az igazságot: „olyan vegyes érzéseim vannak.” Ahogyan egy baleset túlélőjének az örömébe is belevegyül a szörnyű bűntudat, amiért ő maradt életben… Még mindig elvárások rabjai vagyunk; azt hisszük, hogy bizonyos helyzetekben így vagy úgy kellene érezni magunkat, s biztosan nem vagyunk normálisak, ha tele vagyunk ellentmondásokkal. A mai bibliai történet segít elfogadni, hogy az ambivalencia vele jár az élettel; emberi mivoltunk egyik alapeleme, amit időről-időre fel kell dolgozni, hogy egy magasabb szinten egyensúlyba kerülhessünk. Amikor kínzóvá válik az ellentmondásosság, az olyan, mint egy vészcsengő: figyelmeztet, hogy megborult az egyensúly, ideje tovább fejlődni; ez viszont csak azzal kezdődhet, hogy a jelenlegi állapotunkat belátjuk és elfogadjuk – mindenestől.
Kínzóvá válhat a másikhoz való túlzott közelség is, amely nemcsak védettséget jelenthet, hanem mély félelmet is kiválthat. A túlzott anyai szeretet tud fojtogatni, az erősködő apai kéz tud szorongatni, egy önző társ tudja „a vérünket szívni”. Az őskor embere reálisan hitt a fölé kerekedők közelségének veszélyességében, s ezeket démoni hatalmaknak képzelte. Ma ezeket a képzeteket legyőzzük az értelmünkkel, amikor feltárjuk, hogy ki vagy mi akar veszélyesen fölénk kerekedni – felismerjük, szembenézünk és igyekszünk megküzdeni vele. Ezek a „démoni hatalmasságok,” amikről ma úgy érezzük, hogy „ránk telepszenek”, származhatnak belülről vagy kívülről. A belülről eredők: a saját félelmeink, bűntudatunk vagy sérelmeink kivetítődései. A kívülről származók: a körülöttünk lévők egészségtelen viszonyulásai, rossz hatásai, amiket beazonosítva képesek vagyunk kezelni, vagy a hozzáállásunkat megváltoztatni. Akármennyire szörnyűnek tűnik is ma a helyzetünk, akkor sem lehet a borzadályt jelentő behódolásé és a totális elbizonytalanodásé az utolsó szó!
A történet azzal fejeződik be, hogy miután feltárta a győzelem és veszteség, s a hit és félelem szoros összetartozását, felmutat még két további, csodálatos együtt-járást. Az éjszakával összefonódik a napkelte, a küzdelemben kapott sebekkel, a stigmákkal pedig összekapcsolódik az áldás!!! A Nap felkelt. Isten, az egykor Borzongató Ismeretlen megismertette magát: a Rejtőzködő testet öltött, s a meghaló és feltámadó Krisztusban megjelenve, magához ölelt mindeneket. Azért, hogy a növekvő bizonytalanság közepette eljuthassunk a növekvő biztonságérzetig. Az egyéni élet, az emberi kapcsolatok és a föld globális krízisei egyre nőnek. De ezzel együtt növekszik az Isten iránti vágyakozás és érzékenység is. Az emberiségnek kikerülhetetlenül a felnőtté válás útjára kell lépnie, vállalva a hit kockázatát! Sokan ráléptünk erre az útra és érezzük magunkban a változást. Tisztábban látunk, távolabbra nézünk, megfontoltabban cselekszünk. A világ sok megoldhatatlan rejtélye, problémája hatására talán jobban el tudjuk viselni a tanácstalanságunkat azok miatt, amikre nincs befolyásunk; ezektől már nem omlunk össze, hanem inkább arra koncentrálunk, amit hatalmunkban áll megváltoztatni. Küzdünk a jobbá válásért, megváltottként mások megváltásáért, a föld ránk bízott darabkájának megmentéséért. Mert nem lázadókra és kesergőkre van szüksége ennek a világnak, hanem megmentőkre! Ez még abból is látszik, hogy manapság a legkedveltebb filmek azok, amiknek a főhőseit Jézusról mintázták. Ők elképesztő kiszolgáltatottságban, a világvége küszöbén rendíthetetlenül, sőt egyre nagyobb lendülettel és bizalommal küzdenek a megmaradásért. Szörnyű sebeket vállalva, véghez viszik a lehetetlen küldetést. Végül visszajönnek a halál torkából, rendkívüli győzelmet aratva, megmentik a világot, és mindent új alapokra helyeznek… Minél nagyobb a bizonytalanság, a krízis, annál nagyobb a hit, az elszántság, az összpontosítás; annál erőteljesebb a képességek és energiák mozgósítása; s annál jobban lobog a csontokba rekesztett tűz, ami jótettekre űz. Minden erre mutat. Te látod már, s járod már a kijelölt utad?
Ha hitünket – mint Isten szemét – folyamatosan használjuk, ébren tartjuk, akkor nap mint nap új csodákat fedezünk fel: családban, munkában, szűk és tágabb környezetünkben, még a politikában is…! A hitünk minket is csodákra tesz képessé, ha Istennel élő kapcsolatban maradunk, s feltétel nélkül ráhagyatkozunk. Így bátran felvállalhatjuk az átmenetet; belevághatunk, hogy az örök Ige és az idők szava szerint megváltozzunk, és nagy változásokat indítsunk el: sokakat megmentő, felszabadító, sorsokat jóra fordító változásokat! Mert látjuk az éjszakában a hajnal hasadását, a sebeinkben az áldást, s a Jézustól kapott nevünkben az újjászületés örök tavaszát! Ámen
Imádkozzunk Túrmezei Erzsébettel! „Mióta Jézus Krisztus velem jár, elhallgatott a fekete madár, mely minden év után azt sírta: Kár! Végig az úton, tűnő éveken azóta más madár dalol nekem. Erőm újul csengő éneken. Ha hervad a százvirágú tavasz, arról dalol, hogy Jézus ugyanaz, akár virág nyit, akár tél havaz. Ha évek után évek tűnnek el, és egyre sebesebben szállnak el, az örök ifjúságról énekel. Arról, hogy mindig új a kegyelem, és mindig egy, Aki itt jár velem fénylő nappalon, sötét éjjelen. Újulva hallgatom új dalait, amint reájuk sorra megtanít a csodaszárnyú, szent madár: a hit.“ (Most más madár dalol) Ámen
Áldás: „Az Úrnak félelme (az Istennel való összefogás) az élet forrása a halál csapdáinak elkerülésére”. (Példabeszédek 14,27) Ámen
