Köszöntés: „A Krisztus Jézusban elhívott szenteknek; mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét bárhol segítségül hívják: kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen” (1 Korinthus 1,2.3)
Imádkozzunk a zsoltáríró Dávid királlyal! „Tarts meg engem, Istenem, mert Hozzád menekültem! Te vagy az én uram, rajtad kívül nincs, ami jó nekem. Te vagy osztályrészem és poharam, Te tartod kezedben sorsomat. Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm. Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van Tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon! (Zsoltárok 16. válogatott versek) Ámen
Alapige: 1 Péter 5,1-3: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.”
Kedves Testvéreim! Az egyház küldetése a világban az, hogy a kegyelem igéjét hirdesse, vagyis: jót mondjon és a szavak mellett minden más módon is jóságot közvetítsen. Ezt csak akkor teljesíthetjük, ha ragaszkodunk Isten Igéjéhez. Az egyház gyülekezetekből áll, azok pedig keresztyén tagokból, akik az életük minden területén megélik a Jézushoz tartozásukat. A gyülekezet közösségében ezt különleges módon tehetik meg, és tovább is fejleszthetik.
Református hitvallásunk szerint a gyülekezethez olyan emberek tartoznak, akiknek élő, igaz hitük van. A valóság azonban ennél bonyolultabb. Vannak közöttünk olyanok, akik még csupán vágynak arra, hogy higgyenek; válaszokat és biztonságot keresnek. Mások sok problémájukra meglátták már a megoldást, de nem váltották tettekre; elméletben egyetértenek a keresztyén útmutatásokkal, hitigazságokkal, ám nem használják azokat általános alapelvként. Hitben járók azok, akik a Jézusi életvezetési mintát a mindennapi gyakorlatba tudatosan átültetik; folyamatosan életre keltik Jézust, és ezzel a környezetüket is. A hitfejlődés különböző szintjein állunk, mégis mindenkinek van helye nálunk. Így volt ez a kezdet kezdetén is. Pál apostol tudja például, hogy baj van a korinthusiakkal, hogy sok közöttük a parázna, az irigy, és a Szentlélektől kapott ajándékokkal sem élnek jól. Mindezek ellenére szenteknek nevezi őket (1 Korinthus 1,2); Krisztus ugyanis mindannyiunkat megszentelt. Az apostoli levelek minden esetben az egész gyülekezetnek szólnak. A rossz úton járó tagoknak újra és újra utat mutatnak, mivel Isten őket is a Krisztussal való közösségre hívta el, hogy megvilágosodjanak, helyre igazodjanak és azután mások számára is fénysugárrá váljanak – közösségen belül és azon kívül egyaránt. A gyülekezet mindig egyszerre fejlődő és fejlesztő közösség. Tagjai egyszerre gyógyulnak és gyógyítanak, tanulnak és tanítanak, épülnek és építenek. Az egyház – ha jól működik – úgy mutat rá a Tökéletességre, hogy miközben tökéletesedik, másokat is tökéletesít – ezeken át pedig jobbá teszi a világot.
Hogyan is akar Jézus egybekapcsolni minket a Vele való közösségben? Azt mondja: Legyetek olyanok, amilyennek Isten lát titeket: szentek! Már meg vagytok szentelve a Krisztus vére által, éljetek is szentül! Becsüljétek meg a megváltást: a bocsánatot és a visszanyert szabadságot! Becsüljétek meg tiszta lapot, amit kaptatok: az újrakezdés és a fejlődés esélyét! És becsüljétek meg az útmutatást: a jézusi életpéldát, amely, mint egy viselkedés-kódex, a legapróbb részletekig világossá teszi, hogy mihez hogyan kell hozzáállnotok, mit hogyan kell tennetek; hogyan lehet jól csinálni mindazt, amit eddig rosszul tettetek! Térjetek át a szeretet életmódjára – és kiteljesedik a szentségetek!
Ez a keresztyén hit az első évszázadokban hihetetlenül gyorsan terjedt. Sikeréhez az apostolok kiváló munkája mellett – Isten gondviselésének eszközeként – több tényező is hozzájárult. Az akkor ismert világ legnagyobb része a Római Birodalomhoz tartozott. Ezen belül szabadon utazhatott mindenki a jól kiépített közutakon és a tengeren egyaránt. A katonákat a birodalom bármely vidékére átvezényelhették, a rabszolgákat ide-oda szállították, a kereskedők bárhol letelepedhettek. Létezett közös pénz, amivel mindenütt lehetett fizetni, és közös nyelv is: a görög nyelv egyik változata, a koiné. A görög kultúra ezáltal beszivárgott a nemzeti kultúrákba (hellénizmus, s kialakult egyfajta világpolgári szemlélet. A népek keveredésével keveredtek a vallások is. Az emberek legtöbbször nem tértek át más hitre, hanem csak bizonyos elemeket vettek át más vallásokból (azt, ami éppen megtetszett nekik), és beépítették a sajátjukba. A hangadó görög meggyőződés az volt, hogy az istenek mindenütt ugyanazok, csak éppen más néven. Ehhez társult még a kötelező császárkultusz, amely elvárta, hogy a birodalom fejét isteni megváltóként imádják, mivel ő biztosítja a békét és jólétet a föld végső határáig. Mindezek eredményeként létrejött egy új nemzetközi vallás, amely számunkra most annyiban érdekes, hogy az emberek személyes kérdéseire nem tudott válaszokat adni.A keresztyénség sikere abban állt, hogy megoldást kínált az emberek aktuális életproblémáira. Az elrontott életre, a felhalmozódott, gyötrő bűnökre felszabadító megoldást hozott a bűnbocsánat a Jézus Krisztus megváltó halála által. Az egészség és erő megfogyatkozásával járó fájdalmakra megnyugtató választ adott az Isten közelsége, aki vállalta értünk a szenvedést, s velünk együtt hordozza terheiket. A görög szellemiség számára oly fontos érték, a szépség hanyatlása miatt érzett elkeseredést jelentősen csökkentette, hogy a keresztyénség a maradandó, belső, lelki értékekre helyezte át a hangsúlyt. A halálfélelemre pedig enyhülést hozott a feltámadás és az örök élet ígérete.
A keresztyén hit meggyökerezésével kialakultak az egyházi élet külső formái. A helyi közösségeket az újszövetségi előírás és példa szerint szervezték meg, majd körvonalazódtak a tisztségviselői feladatkörök is. A szervezett működés azért is elengedhetetlenné vált, mert a zsenge gyülekezeteket kívülről fenyegetni kezdték a keresztyénüldözések, belülről pedig a tévtanítók. Pontosan meg kellett határozni, hogy mi az igaz hit. Az általunk ismert Újszövetség még csak „darabjaiban” létezett, s azok sem voltak egy helyen. Az apostoli leveleket a címzett gyülekezetek őrizték – Efézusban, Korinthusban, Filippiben, stb. Egy hosszú, sok vitával járó tanácskozási folyamat során döntötték el, hogy mi kerüljön bele a Szentírásba. Az egységes, tiszta tanítás érdekében pedig megszülettek a hitvallások. Ezek alapján folytatták a hitoktatást, és szálltak harcba a tévtanítókkal.
Az egyház feladata első perctől az volt, hogy evangéliumot hirdessen. Jó hírt mondjon Istenről, beszéljen közérthetően az Ő földöntúli szeretetéről, az emberek iránti jóakaratáról, szabadításáról és gondoskodásáról. Ám ne csupán Istenről beszéljen, öntse szavakba azt is, hogy nekünk embereknek mit hogyan kell jól tennünk a krisztusi magatartást követve. De az egyház ne csak beszéljen! Közvetítse az isteni szeretetet a gyakorlatban, azzal, ahogyan bánik az embertársaival, ahogyan foglalkozik velük, végigkíséri őket egész életútjukon – osztozva örömeikben és fájdalmaikban, szükségeikben segítő kezet nyújtva, a fejlődésüket támogatva. Legyen az egyház a jóság tükre – két irányban is.Az emberek felé tükrözze a Jézus jóságát. De tükrözze vissza az emberek számára a saját jóságukat is: jelezzen vissza az értékeikről, erősítse meg a megfelelő hozzáállásukat, dicsérje meg a jó döntéseiket és a helyes cselekedeteiket! A Jézus nyomában jelesen járóknak is szüksége van biztatásra, hogy magukban el ne bizonytalanodjanak, s hadd lehessenek még jobbak. Bárki tökéletesedését csak úgy tudjuk segíteni, ha az egész embert mindenestől elfogadjuk, és az értékeit kiemeljük, hogy ebből erőt tudjon meríteni a felismert hibák kijavításához. Mennydörgő fenyegetéssel, ítélkező felsőbbrendűséggel nem lehet Isten közelségét és tökéletes jóságát érzékeltetni. Egyházként a célunk az, hogy elérhetők és hasznosak legyünk az emberek számára, nem pedig hatalmasok és félelmetesek… A Jézus hangján így szól a helyreigazítás kicsiknek és nagyoknak: Szentem! Annyi mindenben jó vagy! Tudom, hogy képes vagy ezt is jobban csinálni!
A gyülekezetnek, mintfejlődő szervezetnek a Krisztus testeként kell működnie, amelyben mindenkinek megvan a saját helye. A Krisztus teste vagyunk, nem a Krisztus ruhái vagy ékszerei, amelyből egyik-másik csak ünnepi dísz, s akár el is maradhat… Abból a gyülekezetből lehet valódi közösség, amelynek tagjai – ahogyan a testünk tagjai – mind nélkülözhetetlenek, és szoros összeköttetésben vannak egymással. Ismerik és elismerik egymást, így képesek összehangoltan együttműködni. A szeretet áramlása közöttük olyan, mint a zavartalan vérkeringés: mindenhová elér, és minden testrészt minőségi működésre ösztönöz… Nehéz nagyot és csodálatosat tenni együtt a gyülekezetben úgy, hogy alig ismerjük egymást. Meg kell ismerkednünk ahhoz, hogy bízni tudjunk egymásban, meg merjük osztani egymással a gondolatainkat, érzéseinket; és képességek szerint megoszthassuk a feladatokat is. (Ezért szerveztük ezt a mai találkozót is az istentisztelet után.)
Az Újszövetségben többszöri útmutatást találunk arról, hogy hogyan kell a gyülekezetet megszervezni. Az apostoli tisztséget Jézus maga rendelte el (Máté 10; Márk 6,7kk). Velük együtt diakónusokat is választottak az első gyülekezetekben. Szolgálatba állítottak véneket, vagyis presbitereket. Mellettük tevékenykedtek próféták, evangélisták, tanítók, gyógyítók, nyelveken szólók és nyelveket magyarázók. A Biblia nem ír arról, hogy egyes embereknek uralkodnia kellett volna. Arról annál inkább, hogy a gyülekezet tagjai különböző, de egyformán fontos kegyelmi ajándék: testi-lelki tehetség (görögül karizma) részesei, amelyeket egymás javára és Isten dicsőségére kell használni (Efézus 4,11). A gyülekezeti tagok láthatóan felelősséget vállaltak egymásért: mind „együtt voltak, és mindenük közös volt” (ApCsel 2,44).
A Szentírás alapján az első gyülekezetben sok minden spontán történt; még nem létezett egyházi törvény. Az apostoloknak viszont egyértelműen vezető szerepük volt. Jézus maga mondta, hogy rájuk alapozva építi fel egyházát (Máté 16,18). A tisztség nem állt szemben a tehetséggel, összefogtak a közös cél érdekében: segíteni a híveknek, hogy megszentelt életet éljenek. Tiszteletben tartották egymás képességeit és lehetőségeit. Tudták, hogy azokkal Isten rendelkezik (1 Korinthus 12,11). Azt is megtapasztalták, hogy bizonyos kegyelmi ajándékok átmenetiek, megszűnnek, miután betöltötték küldetésüket – mint pl. a nyelveken szólás és annak magyarázása, a prófétálás, vagy a gyógyítás. Ezeknek jeleknek – amelyeket Jézus az apostoloknak és szemtanúknak ígért – „hangerősítő” szerepe volt a kezdeti evangéliumhirdetés szolgálatában. Amikor a keresztyén hit meggyökerezett, és az Újszövetségi kánon Kr. u. 90 körül összeállt, ezekre a jelekre már nem volt szükség. Kikristályosodott a gyülekezeti élet rendje. A keresztség által egy új világbirodalom jött létre a világon: a Lélek által számtalan ember egy testté kereszteltetett (1 Korinthus 12,13), Isten országának a polgára lett.
A fiatal gyülekezeteknek meg kellett mutatniuk a környezetük számára, hogy mit is jelent egyházként, Krisztus testeként élni. Ez nem volt egyszerű. Felerősödtek a kívülről jövő támadások, és a közösségen belül is elszaporodtak a problémák. Egyes tisztségviselők versengeni kezdtek a vezető szerepért; már nem elsők akartak lenni a munkában az egyenlők között, példaképpé válni, hanem inkább uralkodni akartak – másokra hárítva a munkát, csupán dicsőségben fürödni. Kiéleződtek a konfliktusok az elharapódzó tévtanítások miatt is; a mennyei harmóniának nyoma sem maradt. Ezek a krízisek formálták a gyülekezet továbbfejlődését szervezetileg. Az apostolok és szemtanúk meghaltak, s az ő idejükben jellemző, karizmatikus kegyelmi ajándékok elmaradtak. Így az irányítás a püspök (episcopos) és a presbiterek (presbüteros) kezébe került. A presbiterek voltak az igehirdetők és a pásztori munka végzői (1. Timótheus 5,17); hasonlóan tanítottak a gyülekezetben, mint egykor a zsidó zsinagógákban a vének. Ezért mutatkozik be János és Péter apostol is presbiterként a leveleiben. A püspöknek elsősorban adminisztratív és képviseleti szerepe volt, hamarosan mégis ő lett a gyülekezet elsőszámú vezetője. Tekintélye azért növekedhetett meg ennyire, mert a külső támadókkal szemben ő képviselte a közösséget – legtöbbször nagyon bátran. A püspök vezette az úrvacsorát, az adományok szétosztását, és gyakorolta az egyházfegyelmet. Előtte kellett bűnt vallani, ő szabta meg a jóvátétel módját. Rá volt bízva a szent iratok őrzése is. Mivel még a tévtanítók ellen is ő harcolt, az igazság és egység oszlopának tartották.
Az 1.sz. végére a presbiterek és püspökök fokozatosan a gyülekezet fölé emelkedtek, kialakult a hierarchia. A püspök ekkorJézus megjelenítője a gyülekezetben, a presbiterek pedig az apostoloké;smint egykora Mester a tanítványi körével, együtt képviselik az apostoli hagyományt.150 évvel később már minden hatalom a püspök kezében összpontosul, aki egyszemélyben pap, tanító, bíró és az anyagi javak felelőse, még a Szentlélek jelenlétének is ő a biztosítéka. A gyülekezeti tagok szerepe ezzel párhuzamosan egyre kisebb lett. Az első gyülekezetekben még „egyetemes papságról” lehetett beszélni, mivel mind egyenértékűként, azonos mértékben munkálkodtak. Később a gyülekezetre már csak a püspök és a presbiterek megválasztását bízták. Ettől kezdve nem az érvényesült, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevében, Jézus ott van közöttük (Máté 18,20), hanem az, hogy ahol a püspök van, ott van az egyház. Míg kezdetben a prófétai szó csak akkor volt érvényes, ha a gyülekezet rámondta az „áment”. Ehelyett életbe lépett, hogy a püspök mond áment a saját szavaira, mivel kizárólag ő szólhat Isten nevében. A római egyház kormányzásából a papokon kívül mindenki kiszorult. A presbiteri tisztséget a reformáció állította vissza. A Magyar Református Egyház első presbitériumát 1617-ben alakította meg a pápai gyülekezet.
Ez év végén lejár presbitereink mandátuma, ezért az elkövetkező hónapokban új presbitériumot fogunk választani. Mivel minden gyülekezeti tagunk tehet javaslatot jelöltekre, ezért jó, ha felelevenítjük, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie a presbiternek Igénk alapján. Kevésbé ismert, hogy a legelső „véneket” – a presbiterek ószövetségi elődeit Mózes állította szolgálatba az egyiptomi kivonulás után, több mint 3300 évvel ezelőtt. Ez nem az ő ötlete volt. Apósa, Jetró javasolta neki, aki egy idegen kánaáni nép, Midján papja volt. Az ő tanácsára választott Mózes maga mellé derék, istenfélő, megbízható embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést (2 Mózes 18:21-23); abból a célból, hogy a nép ügyes-bajos dolgaiban ők tegyenek igazságot – könnyítve ezzel Mózes vezetői terhein. A legelső vének tehát problémamegoldók voltak, akik tehermentesítették a közösségvezetőt a népről való gondoskodásban, hogy neki csak a komolyabb ügyekkel kelljen foglalkoznia. A vének megnevezés sokáig valóban az érett korra utalt, egy helyen még Pálapostol is így szólítja a presbitereket (ApCsel. 20,17).
Péter apostol a mai igeszakaszunkban így jelöli ki a presbiterek feladatát: „legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak” (1 Péter 5,1-3). A presbiterektől elvárt jellemvonások több apostoli levélben is megtalálhatók, köztük a hét elején olvasott napi igékben is. Mint a gyülekezet elöljárói, legyenek kifogástalanok, rendezett párkapcsolatban élők; megfontoltak, igazságosak és őszinték. Fogadják szívélyesen a gyülekezetben vendégként megfordulókat is. Képesek legyenek a szavaikkal és tetteikkel tanítani többieket, és nyitottak legyenek a tanulásra. Kerüljék a szenvedélybetegségeket és a kötekedést, mert ezek fölösleges feszültségeket keltenek és rengeteg energiát vonnak el. Egészségesen kötődjenek mindenhez és mindenkihez: ne legyenek anyagiasak, ám legyenek megértőek és együttérzők, mindig segítő szándékúak. Ne erőltessenek dolgokat – önkényeskedve és indulatosan; ne uralni és megvezetni akarják a többieket, hanem úgy vezessenek a jóra, hogy megosztják magukat – gondolataikat, érzéseiket, testi-lelki javaikat: tegyék láthatóvá krisztuskövető életvitelüket. Példásan bánjanak a saját családjukkal, hiszen mi sem bizonyítja jobban a vezetői képességeket, mintha valaki a háza népéről jól gondoskodik: otthon kiegyensúlyozott, boldog légkört teremt. Azt is írja az Ige, hogy a tisztségviselő ne újonnan megtért legyen, aki még csak nemrég csatlakozott a közösséghez, nehogy önteltté és aztán méltatlanná váljon. Fontos, hogy a kívülállóknak is jó véleménye legyen róla. A kétszínűség, kétfelé sántikálás és a haszonlesés – vagyis az önzőség – távol álljon tőle. Hite és tiszta lelkiismerete tükröződjön tekintetében és minden tettében! (ld. 1 Timótheus 3,1-12; Titusz 1,5-9, stb.).
A presbiter elsődleges feladata tehát magát folyamatosan rendben tartani és tökéletesíteni – életét újra és újra a Jézus mércéjéhez igazítani. Így tud a gyülekezetben is példává válni, s presbitertársaival és lelkészeivel együttműködni. Hadd zárjam hitvallásaink szavaival. A presbiter „kötelességének ismerje, hogy Istentől nyert ajándékait készséggel és örömmel a többi tag javára és üdvösségére fordítsa” – mondja Heidelbergi Káténk (55). Munkájában tekintse kiemelt jelentőségűnek a testileg és lelkileg gyöngék támogatását, amelyhez a személyes beszélgetések és látogatások nyithatnak utat. A II. Helvét Hitvallás szerint a presbiterek üdvös tanácsaikkal igazgatják a gyülekezetet, jó gazdaként bátorítják és terelgetik a szent élet felé, amíg mindnyájan teljességre jutunk… Isten segítsen minket, hogy ilyen presbitereket válasszunk! Ámen
Imádkozzunk! Szerető Istenünk! Magasztaljuk nevedet azokért a presbiterekért, akik az elmúlt évek során hűen szolgáltak közöttünk, mindent megtettek gyülekezetünk jólétéért és mindennemű előrehaladásáért. S bocsánatodat kérjük azok számára, akiknek nem sikerült a vállalt szolgálatot maradéktalanul betölteni. Hálás a szívünk, hogy vezető testületünk munkáját és közösségünket így is csodálatosan megáldottad, együtt komoly mérföldkövekhez érhettünk, nagy lépéseket tehettünk. Könyörgünk hozzád a leendő presbitériumért és gyülekezetünk minden tagjáért! Áldunk téged, hogy mindannyian kiválasztottak vagyunk, tökéletes szereteteddel körülölelve, gazdagon megajándékozva. Köszönjük, hogy türelemmel kísérsz, míg felnövünk feladatainkhoz és felismerhető követőiddé válunk. Tégy éberré, hogy észrevegyük a csodákat és kincseket magunk körül, s ne utasítsunk el senkit, akinek szüksége van ránk. Kérünk, töröld le a gyászolók könnyeit, csillapítsd a magányosok hiányait, enyhítsd a szenvedők fájdalmát! Taníts a legjobbat kihozni magunkból, egymásból és mindenből! Sugározzon egész lényünkből és egész közösségünkből, hogy Te vagy a Mesterünk! Ámen.
Áldás: „Szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!” (3Móz 19,2)
