Köszöntés: „Állj meg és gondold meg Isten csodáit!” (Jób 37,14)
Imádkozzunk! Szerető Istenünk! Jó újra itt lenni a te házadban – néped közösségében; elcsendesedni, mennyei magaslatokba emelkedni, s onnan felülről, a te szemszögedből megnézni magunkat és az életünket. Bevalljuk, hogy a hétköznapok sodrásában sok-sok áldásod ellenére gyakran találunk valamit, ami miatt bosszankodunk, aggódunk és elégedetlenkedünk, s ezek a kisebb-nagyobb gondok és fájdalmak teljesen el tudják rontani a kedvünket. Ha nem vagyunk elég éberek, hamar eltűnik a derűnk; s feszültségünk nemcsak minket rombol, de a körülöttünk lévőket is: a közös öröm helyett fölösleges konfliktusokba bonyolódunk. Bocsásd meg nekünk a gyenge pillanatainkat: amikor engedtük, hogy ránk telepedjen a szomorúság, mert megfeledkeztünk ezernyi, csodás ajándékodról és nagyobbnak láttuk a bajainkat nálad. Bocsásd meg, ha hagytuk, hogy kicsússzanak a kezünkből azok a dolgok, amelyeknek az irányítását ránk bíztad, s amiket egy kicsit több gondolkodással és nagyobb önuralommal képesek lettünk volna másképp tenni. Szeretnénk ezután még jobbak lenni: még kitartóbban, erősebb hittel, hozzád méltóbb módon cselekedni. Vágyunk előrébb jutni, amiben csak lehet – bármilyen is a korunk, a helyzetünk és a világhelyzet. Kérünk, mutass utat és támogass minket ebben! Segíts most rád és saját magunkra figyelni; engedni, hogy gondunkat viseld – helyreigazíts és felüdíts, hogy majd felfrissülve, átlelkesülve térhessünk haza, s boldog harmóniát teremthessünk! Ámen.
Alapige: Jakab 3. rész válogatott versei: „Sokat vétkezünk mindnyájan; de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember: meg tudja fékezni az egész testét. Ha a lovak szájába zablát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk – egész testüket irányíthatjuk. Íme, a hajókat, bármilyen nagyok, és bármilyen erős szelek hajtják is őket, egy egészen kis kormányrúddal oda lehet irányítani, ahová a kormányos akarja. Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat! Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket… Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket… Testvéreim, nem kellene ennek így lennie…! Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz! Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne vétkezzetek az igazság ellen azzal, hogy bölcsességetekkel kérkedtek. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar van és mindenféle gonosz tett. A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Akik békességet teremtenek: békességben vetnek, hogy az igazság gyümölcsét arassák.”
Kedves Testvéreim! A felolvasott, vezérfonalunk által tegnapra és mára kijelölt igeszakaszban Jakab apostol a nyelv bűneire figyelmeztet minket. Arra, hogy a szavaink – legyenek jók vagy rosszak – kitörölhetetlenek. Jakab apostolnak ezt az egyetlen írását találjuk a Bibliában. Ez az egyik legrégebbi újszövetségi levél, Pál leveleinél is korábban keletkezett. Kiderül belőle, hogy Jakab Krisztus rabszolgájának tekintette magát. Kifejezte ezzel, hogy élete minden percét: összes gondolatát, érzését és cselekedetét Jézusnak rendelte alá; az Ő utasításainak és példájának megfelelően igyekezett élni – vagyis élete egyetlen értelme a Jézus követése, közvetítése volt. Írását körlevélnek szánta az elszórtan élő kis közösségeknek, hogy az akkori kísértések között segítsen a helyes úton, a szeretet útján megmaradni. Megmutatja, hogy a kísértésben mindig van választási lehetőségünk. A bűneinket nem külső hatalom kényszeríti ránk, hanem mi döntünk úgy, hogy elkövetjük; éppen ezért félre is tudjuk tenni, meg is tudjuk előzni azokat! Még az örökölt eredendő bűnökről: őseink rossz példáiról is mi döntjük el, hogy folytatjuk-e vagy sem.
Gyakran kísértésbe eshetünk. Ide tartozik minden olyan helyzet, amikor a külső körülmények nem megfelelő reakciót váltanak ki belőlünk, ha hagyjuk. S milyen a nem megfelelő reakció? Olyan, ami nem fér össze a Jézus jól ismert szeretetparancsával, azzal, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat!” Ez nem egyszerűen a szeretet jegyében történő cselekvést jelenti, hanem azt, hogy mindenkire egyformán tekintettel vagyunk: magunkra és mindazokra, akikre a tettünk hatással lehet. Kísértés tehát minden helyzet, amely olyan cselekvésre késztet, amivel bárkinek is ártunk. Pl. ha két ember úgy szereti egymást, hogy azzal valakinek a kárára van, akkor az nem felel meg a jézusi mércének, vagyis bűn. Úgy ragaszkodni valamihez, hogy azzal másnak fájdalmat okozunk, megfosztjuk attól, ami neki jogosan jár: szintén bűn… Egy összetartozó közösségen belül magunkat előtérbe helyezni a más sérelmére éppolyan bűn, mint a többiek érdekében magunkat megrövidíteni. Bűn bárkit is megkülönböztetni! Jézus a mindenki javát egyszerre kereső szeretetre tanított – családon belül és kívül, iskolában és munkahelyen egyaránt; így senki nem a másik kárára lesz boldog és jut előbbre. Ez volt minden apostoli tanítás alapköve.
Jakab apostol úgy tapasztalja, hogy a keresztyének nehezen tudják ezt a jézusi alaptörvényt a gyakorlatban megvalósítani; ezért írja meg levele harmadik fejezetét, amelyből alapigénket olvastam. Úgy látja, hogy a szeretet áramlását leginkább a kommunikációjuk akadályozza. Felismeri és figyelmezteti őket, hogy „a nyelv az tűz, könnyen bajba űz” (Szelídítsd meg a nyelved, Contini, 1996). Ahogyan egy parányi tűz egy nagy erdőt felgyújthat, úgy a nyelv az egész testünket beszennyezheti, és egész életünket lángba boríthatja. A beszédünk jelentősége nagyobb, mint gondolnánk! Szavaink felemelhetnek és sárba tiporhatnak, építhetnek és rombolhatnak, áldást oszthatnak és átkot szórhatnak; összeköthetnek és elválaszthatnak…
Jakab szerint „ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember: meg tudja fékezni az egész testét.” Az apostol tisztában van vele, hogy nincs tökéletes ember, csak tökéletességre törekvő. Ám úgy vélekedik, hogy az az ember jutott el a fejlődés legmagasabb fokára, aki kontroll alatt tudja tartani a beszédét. Aki ugyanis képes megfékezni a saját nyelvét, az uralni tudja a testét, a tetteit is. Ezt két hasonlattal is szemlélteti; mindkettőt az akkori közlekedés fogalomköréből veszi. „Ha a lovak szájába zablát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk, az egész testüket irányíthatjuk. Íme, a hajókat, bármilyen nagyok és bármilyen erős szelek hajtják is őket, egy egészen kis kormányrúddal oda lehet irányítani, ahová a kormányos akarja. Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik.” Vagyis általa jó vagy rossz irányba terelődünk. A lelkesedés, a jó szándék, az elhatározás, hogy szeretni akarjuk egymást – kevés. Több kell! Átgondolni és átérezni minden helyzetet és minden szavunkat, mielőtt megszólalnánk! Mert a kimondott szó mélyebb nyomot hagy az emberi lélekben, mint a véső a kőben! Minél közelebb áll hozzánk az, akitől elhangzott, annál mélyebben vésődik belénk, mivel a szeretet nagyrészt szavak által „közlekedik” közöttünk… Állandó tudatosságra és lélekjelenlétre van szükségünk, vagyis a jelenlévő Szentlélekbe szüntelenül bele kell kapaszkodnunk, hogy mindig megfontoltan, felelős keresztyén emberhez méltóan szólaljunk meg. Sose feledjük, hogy a szavaink teremtő erővel bírnak, s mint ilyenek – visszavonhatatlanok; akár rosszak, akár jók!
Az első keresztyén közösségekben jelenlévő kísértések megfoganva igen sok bűnt szültek. Ezek számunkra sem ismeretlenek. Magukat bölcsnek és értelmesnek tartó, dicsekvő emberek egyszerre áldották az Istent, és közben átkozták társaikat; s nemcsak szavakkal sértegették, de tetteikkel is megalázták, bántották egymást. Az összehasonlítgatás, a megkülönböztetés és rivalizálás állandó feszültséget okozott; egyre-másra robbantak ki a konfliktusok. „Testvéreim, nem kellene ennek így lennie!” – írja nekik Jakab. Majd felteszi a kérdést és helyreigazítja őket: „Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz! Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne vétkezzetek az igazság ellen azzal, hogy a bölcsességetekkel kérkedtek! Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar van és mindenféle gonosz tett.”
Ma is kínoz minket az irigység, és az ebből fakadó belső harcok. Hiszen, ha meg is kaptuk egykor a szüleinktől a teljes elfogadást, a feltétel nélküli szeretetet és a megfelelő gondoskodást, akkor is szembesültünk – már gyermekként – az adottságaink és a teljesítményünk értékelésével; észrevétlenül belekerültünk az összehasonlítás és az elvárások útvesztőjébe. Viszonyítási pontokra, példaképekre mindig szükség van, ezek nélkül nem is lehetséges tájékozódni, és célokat kitűzni magunk elé. Ám az a legegészségesebb, ha már korán eljuthatunk odáig, hogy egyedül teremtő Istenünknek kell megfelelnünk, aki minket mérhetetlenül értékes egyéniségnek alkotott, csodálatos életfeladattal ajándékozott meg, és lényünk kibontakozását, küldetésünk beteljesítését mindvégig segíti. Ez az önmagunkra találás, belső tartás – amely egyszerre önbizalom és Istenbe vetett bizalom is – védhet meg az irigységtől és az abból fakadó meghasonlástól. Amikor ugyanis a többiekre irigykedünk, a mások boldogulása, nagyobb sikerei arra kísértenek minket, hogy esetleg tisztességtelenül, a többiek kárára szerezzünk magunknak előnyöket. A lelkiismeretünk ilyenkor azonnal megszólal, azon át Isten maga figyelmeztet minket, hogy ez bűn. Ekkor a velünk született ősi vágy arra, hogy mindig a jóság mellett döntsünk, szembe kerül azzal az evilági tapasztalattal, hogy létezik könnyebb út is a sikerhez, ha hajlandók vagyunk másokat becsapni, rajtuk átgázolni. El kell döntenünk, hogy jók akarunk maradni, keményen megküzdünk minden sikerért, és talán sosem érjük el azt, amit mások, sőt igazságtalanul nagy terheket kell cipelnünk; vagy megalkuszunk, mint oly sokan, elaltatjuk a lelkiismeretünket és megengedjük magunknak az ügyeskedést, Jakab szavaival: „földi, testi és ördögi” praktikákkal élünk, nem pedig égi bölcsesség szerint. Választanunk kell, hogy kitartóan ragaszkodunk-e Istenhez, az égi Jósághoz; vagy pedig elengedjük Isten kezét és a gátlásainkat, hogy a világ szemében nagynak tűnhessünk. A kulcskérdés tehát az, hogy ki a viszonyítási alapunk, kinek a szemében akarunk naggyá válni, Istennek vagy az embereknek? Megéri feláldozni a tisztaságunkat az emberek véleményéért, akiket bálványozunk, s akiket talán nem is érdeklünk annyira, mint gondoljuk? Nem lehet két úrnak szolgálni; nem lehetünk egyszerre tisztességesek és tisztességtelenek, ez meghasonláshoz vezet. Az állandó belső harc elszívja az energiát és az önbecsülést is. Az önbizalomhiányos, belső feszültségekkel küzdő ember pedig hajlamos ezeket dicsekvéssel és hazugsággal palástolni, a felsőbbrendűsége bizonygatásával ellensúlyozni – éppen úgy, mint a kétezer évvel ezelőtt élt elődök. Rájuk utal igénk szerzője, amikor ezt mondja: „Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne vétkezzetek az igazság ellen azzal, hogy a bölcsességetekkel kérkedtek!”
Hozzáteszi az apostol azt is, hogy: „ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar van és mindenféle gonosztett.” Figyelmeztet, hogy bármikor felütheti a fejét bensőnkben az irigység, s a legkülönbözőbb kísértések okozhatnak komoly belső vívódást nekünk. De ezeket legyőzhetjük, még mielőtt bűnt szülnének; nem kell miattuk zűrzavart keltenünk a környezetünkben és rossz tettekre vetemednünk! Társas lények vagyunk, folyton hatunk egymásra. Ha nem gondoljuk át alaposan a dolgokat, akkor ösztönösen visszatükrözzük azt, amit kapunk, a jót is és a rosszat is – ez teremtettségünkből fakad. Ám szabad akaratot is kaptunk Istentől, amivel viszont felülbírálhatjuk az ösztöneinket! Sokáig azt tartották a keresztyének legnagyobb erényének, ha valaki minden rosszat eltűrt és magába tudott fojtani – vagyis a rosszat és az elhanyagolást nem tükrözte vissza; jót adott akkor is, ha jót sosem kapott. Ez meglehetősen túlzó, megalázó, embertelen elvárás volt, amely amellett, hogy teljesen eltiporta az emberi méltóságot, az emberi természetet is megtagadta. Nem csoda, hogy annyian belebetegedtek és belepusztultak az ilyen irreális önfeláldozásba, ami a Jézus kínhalálának az utánzását követelte az embertől a Jézus életgyakorlatának a követése helyett. Az Ő szeretetparancsa szerint magunkkal ugyanúgy törődnünk kell, mint másokkal! Akkor is, amikor belső feszültségünk van! Társas lények vagyunk, még a legbensőbb dolgainkat is szeretjük egy társsal átgondolni, átbeszélni; s olyan jó, ha Isten mellett egy hús-vér embertárs is partnerünk lehet ebben. Meg kell szabadulnunk a feszültségtől – úgy, hogy azzal ne okozzunk kárt! A mozgás, alkotás, szórakozás, és egyéb, ma divatos módszerek oldhatják a feszültséget, de gyakran csak figyelemelterelést jelentenek. A leghatásosabb megoldás ősidők óta az, hogy kibeszéljük magunkból a feszültséget okozó élményeinket. Fel kell ismernünk és ki kell mondanunk az ahhoz kapcsolódó érzéseket, meg kell fogalmaznunk és megosztanunk az elburjánzó gondolatainkat, a pillanatnyi véleményünket, hogy azután kitisztuljon a látásunk, a helyükre kerülhessenek bennünk a dolgok, és végül visszaállhasson az egyensúlyunk. A legnagyobb ajándék, ha Isten és egy embertárs előtt bizalmasan, biztonságos körülmények között feltárulkozhatunk, és mindent megbeszélhetünk. Így a belső feszültségünk negatív energiája nem kezd rombolni a külvilágban, nem fajul bűnné, hanem a beszélgetés során építő energiává alakul, és a helyes reakciót segíti elő: támogat, hogy a dolgokat isteni fényben láthassuk, és továbbra is önmagunk maradhassunk – a jóság útján maradva.
A fel nem dolgozott feszültség mindig utat keres magának. Vagy rámegy az illető testi egészségére, vagy kitör és rázúdul a mellette élőkre – szörnyű zűrzavart okozva; hiszen az oda nem illő viselkedésre, az igazságtalan bántásra legtöbbször bántás a válasz: bűn nem marad megtorlás nélkül. Pedig lehet, hogy eredetileg senki nem akart rosszat, csak meg akart szabadulni a feszültségétől, csak magát védte, mert túl akart élni! Ahol feszültség cikázik, ott előbb-utóbb valamibe belecsap a villám, és kő kövön nem marad – összetörik mindenki békessége… Amikor egy kapcsolatban túl sokszor elhangzik az, hogy „bocs, csak feszült voltam, túl vagyok terhelve” – akkor ideje leülni egy nagy beszélgetésre; mert ez senkitől sem lehet elfogadható magyarázat a többiek nyugalmának és örömének elvételére. A legkisebb közösségtől, a családtól a legnagyobb közösségekig mindenütt fontos, hogy az összes odatartozó tag felelősnek érezze magát a saját szavaiért, tetteiért és fejlődésért éppúgy, mint a többiek előrehaladásáért és boldogságáért. Ne legyenek kivételezettek, akik bármit megengedhetnek és kikövetelhetnek maguknak mások hátrányára! A közösség vezetői pedig a példaadásban legyenek elsők az egyenlők között, mert csak ekkor áramolhat a szeretet a jézusi módon: kölcsönösen, mindenki javát egyformán szolgálva!
Jakab úgy fogalmazza ezt, hogy „a felülről való bölcsesség először is tiszta” – vagyis sosincs benne önzés és hátsó szándék. Azután „békeszerető” – tehát nem hangoskodik, nem fenyeget és nem félemlít meg; mindig figyelmes: vigyáz a többiek békéjére, az egész közösség harmóniájára. Emellett a kívánatos égi bölcsesség „méltányos, engedékeny – irgalommal teljes”. Ez azt jelenti, hogy tudni kell a bűnöket reálisan látni (a valóságosnál nem kisebbnek vagy nagyobbnak feltüntetni), azután pedig megbocsátani. Az igazán megbocsátó úgy engedékeny, hogy elengedi a bűnös megbélyegzését: „felenged a jég,” és tényleg esélyt ad arra, hogy a bűn egykori elkövetője a továbbiakban tiszta, jó, és egyre jobb lehessen! Ez a teljes irgalom, a valódi könyörületesség.
Az ige azzal folytatódik, hogy a felülről való bölcsesség „nem részrehajló és nem képmutató”. Sokan próbálják ma eljátszani, hogy bölcsek, de lelepleződnek az első igazi problémánál: rögtön kiderül, hogy valamerre húz a szív, és hajlik a kéz – hogy számukra nem mindenki egyformán fontos és értékes. A nem valódi bölcsek mindig beleesnek abba a hibába, hogy egyeseket mások hátrányára kiemelnek. S ahol megkülönböztetés van, ott elharapódzik az igazságtalanság, a hatalmaskodás és széthúzás, ott már majdnem minden színjáték csupán… Gondoltál már arra, hogy az is részrehajlás, ha valakinek az ismétlődő bűneit újra és újra elnézed? Amit egy megtehet, azt mindenkinek meg kell engedned, ha igazságos vagy, különben kivételezel: egynek kedvezel, míg másokat (talán magaddal együtt) áldozattá teszel! Szülőként, tanárként és bármilyen vezetőként csak akkor vagy hiteles, ha következetes vagy!
Jakab tanítása igeszakaszunkban a valódi békességteremtők jellemzőivel fejeződik be. Megállapítja róluk, hogy ők mindig „békességben vetnek, hogy az igazság gyümölcsét arassák.” Azt helyezi a szívünkre, hogy az igazságot nem lehet harccal kivívni, csak szelíd, gondos munkával, az igaz emberség jó példájával megépíteni. Az igazság ott juthat érvényre, ahol az igaz emberség kerül többségbe… A személyes és világméretű háborúkba mindenki belefáradt már, és túl sokat veszített. Egyenes beszédre, tiszta szívekre és kezekre vágynak a felnövekvő generációk; s remélhetőleg mi is. Az őszinteségnek vissza kell nyernie a becsületét, a nyelvnek pedig a méltóságát, hogy békében és biztonságban megoszthassuk egymással a lelkünket és az életünket. Ne bizonygatni akarjuk a jóságunkat és kiharcolni az igazunkat, hanem építsük fel lépésről-lépésre a szilárd, jézusi jellemünket, hogy általunk a körülöttünk élők is felépülhessenek és kivirágozhassanak! Legyenek a szavaink olyan tiszták, mint a forrásvíz, s akkor az életünk is megtisztul! Ámen
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által! Hálát adunk neked, hogy magadról mintáztál minket: hozzád hasonlóan teremtő erővel ruháztad fel szavainkat; és szabad akaratot adtál, hogy választhassunk, mire használjuk fel a tőled kapott képességeinket és lehetőségeinket. Köszönjük, hogy megértettük: mennyire fontosak a szavaink; hogy egyáltalán legyenek egymáshoz szavaink, és ha megszólalunk, akkor azok az te égi bölcsességedet, örök jóságodat közvetítsék. Dicsérünk téged a feledhetetlen örömöt okozó, szép szavakért! A rossz szó is mindig szíven talál minket; sokszor azért fáj, mert igazságtalan, máskor meg azért, mert igaz. Őrizz meg, Istenünk a méltatlan ítéletektől, a felelőtlen ígéretektől és az üres fecsegéstől. Taníts kedvesen, figyelmesen, értelmesen és tiszteletteljesen beszélni egymással! Ha nincs békénk belül, vagy egymás közt – ha a fájdalmas csendben csak a magányunk sír, kérünk, nyisd meg ajkunkat és szívünket, és add, hogy természetessé váljon közöttünk az egyenesség és az őszinteség; tudjunk bízni abban, hogy higgadtan is meg lehet oldani minden problémát. Te mindannyiunkat megváltottál, segíts leemelni egymásról a bűnök súlyát, hogy elkövetők és áldozatok mind gyógyulhassanak, félelmeiket leküzdjék, bátorságot nyerjenek a jó mellett dönteni és mindhalálig kitartani. Szentlelkeddel emlékeztess, ha elfelejtenénk, hogy te minden választásunkban mellettünk állsz, vezetsz és formálsz, hogy teljessé válhassunk! Magasztalunk gyönyörű magyar nyelvünkért, amelyen egyedülálló pontossággal és találékonysággal fejezhetjük ki magunkat, s kimondhatatlanul közel kerülhetünk egymáshoz és Hozzád! Dicsőség legyen neked örökkön-örökké! Ámen
Áldás: „Ha betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: ’Szeresd felebarátodat, mint magadat!’ – helyesen cselekedtek!” (Jakab 2,8) Ámen
