Köszöntés: Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik az Ő szeretetében bíznak. Ámen (Zsoltárok 147,11)
Imádkozzunk! Szerető Atyánk! Áldd meg úton járásunkat és célba érésünket; félelmekbe s féltésbe tévedő, hű szeretetünket, együtt épített utunkat, boldog örömünket! A félreértés, bántás, és magány árnyait segíts messze űzni. Akiket ránk bíztál, taníts megbecsülni: hadd formáljuk egymást bízó szeretettel, jót kereső szemmel, őszinte derűvel. Vigasztaló, védő biztonságod áraszd, lelkünk fényes lángját tápláld, igazítsad. Áldd meg a munkánkat, mit külön, s együtt végzünk, kövesse pihenés, s édes nevetésünk. Köszönet a magasba emelő percekért, s az együtt érzően kísérő könnyekért. Minden élményünkért, mely felegyenesít; jeget tör, tüzesít, lelket felszabadít. Taníts egymásnak adni téged szüntelenül, ki bennünk élsz örökké, feledhetetlenül. Hozhassunk a súlyos gondok közt megoldást, szomorú szemeknek végre új ragyogást, a fájó sebeknek jelentsünk gyógyulást; megtörtnek épülést, magasba repülést. Életnek vize, oltsd el a szomjunkat, töltsd meg a medrünket, adj boldogság-teremtő erőt, bölcsességet! Ámen
Alapige: Mózes 1. könyve 1. rész válogatott versek: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát a világosságot a sötétségtől. Azután ezt mondta Isten: legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. És úgy történt. Azután ezt mondta Isten: gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És látta Isten, hogy ez jó. Azután ezt mondta Isten: növesszen a föld növényeket: füvet, amely magvakat hoz, gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyümölcsöt terem. És úgy történt. És látta Isten, hogy ez jó. Azután ezt mondta Isten: legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és meghatározó jelei legyenek az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek. És látta Isten, hogy ez jó. Azután ezt mondta Isten: pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt. És látta Isten, hogy ez jó. Azután ezt mondta Isten: hozzon létre a föld különféle élőlényeket: barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. És úgy történt. És látta Isten, hogy ez jó. Akkor ezt mondta Isten: alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására, férfivá és nővé teremtette őket. Megáldotta őket, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó…”
Kedves Testvéreim! Mint tudjuk, a teremtéstörténet nem egy helyszíni közvetítés dokumentuma, hanem a zsidó nép hitvallása. Kr. előtt majdnem ezer évvel jegyezték le, miután több évszázadon át szájhagyomány útján őrizték. Tekintve, hogy egy ma felröppent hír – pár óra alatt pletykatengerré duzzadva – mennyit képes torzulni, igencsak csoda, hogy az előttünk álló ősi szövegen átragyoghat Isten lényének néhány vonása. Elénk tárul a legmagasabb rendű intelligencia, az isteni logika a mindenség megalkotásában, amelyet háromezer évvel később a természettudomány is alátámaszt: felismeri a különleges párhuzamot, mely szerint a teremtési napokban leírt fejlődés és a kutatók által feltárt földtörténeti korszakok megfeleltethetők egymással. Emellett, ami számunkra ma a legfontosabb: tisztán átsugárzik a teremtéstörténeten az Isten öröme. Isten látja, hogy amit alkotott, igen jó; vagyis gyönyörködik keze munkájában. Az alkotásaiban való gyönyörködés újabb és újabb alkotásra indítja. Minden egyes részlet elkészültével elégedetten győződik meg annak megfelelőségéről, jóságáról, s ismét örül. Világteremtő műve megkoronázásaként alkotja meg képmását, az embert, akire barátként, teremtőtársként, felelős munkatársként számít ezután. S útjára indítva a nagy Rendszert, a „gépezetet”, Isten a hetedik napon megpihen. Ám nem hagy minket magunkra a mindenséggel, nem örökre pihen el, mint ahogyan a megtört szívű Madách szavai sugallják az ember tragédiájában. Isten, miután örök létezése végtelenjébe ágyazta a véges világot, azzal elválaszthatatlanul összeforrva munkálkodik szüntelenül. A fejlődőképesnek teremtett világban együtt épít tovább az emberrel, akit magáról mintázott, saját lényegével felruházott, és maga mellé állított.
A Biblia számtalan helyen elmondja, hogy Isten gyönyörködik bennünk, emberekben, amikor önmagát látja kiteljesedni bennünk és általunk a világban. Ez a hit, ez a Krisztus-hordozás: Isten földi valósággá testesülése bennünk és általunk! Ez nem rejthető „szív mélyére”. Ahogyan az anya méhében növekvő gyermek sem sokáig rejtegethető, úgy a bennünk növekvő Isten is azonnal láthatóvá válik! Évezredek egyházi öröksége – Jézussal ellentétben – a hitet, mint Isten-félelmet állította elénk követelményként. Pedig akitől félünk, azt képtelenek vagyunk szeretni, sőt: titkon gyűlöljük! A gyűlölet pedig betemethetetlen szakadékot hasít közénk, végleg eltaszít egymástól. Az újszövetségi, Krisztus-követő hit nem lehet félelem az Istentől, mint diktátortól, akinek parancsai, tiltásai és kritikája örök gyermekségben, megfelelési kényszerben és büntetéstől való rettegésben tart. Abban a kínzó tudathasadásban, hogy „Tőled rettegve, Hozzád menekülök! És sosem tudhatom, hogy versz majd, vagy ölelsz…” Az újszövetségi hit nem lehet egy kényúr kegyelméért való, reszkető könyörgés! Ezeket emberekről, rossz szülőkről, önző, erőszakos „tekintélyekről” vetítették át Istenre generációk százai. Jézus szerint a hit nem Isten-félelem, hanem azonosulás Istennel! Eggyé válni azzal, aki gyönyörködik bennünk, s akit lényünk teljességéből, szabadon szeretünk, s önként mindenben követünk – az „isteni” legjobbat kihozva magunkból, egymásból és mindenből. Az újszövetségi hit: világszemlélet. Értelmezési keret, amely által Istennel összefüggésben, az Ő szemével nézve értelmezünk mindent az életünkben – magunkat, egymást, minden történést! Emellett a hit: kapcsolat; lényünk legnagyobb mélységeit is átható, érzelemteli, élő kapcsolat Istennel, amely azután az emberekhez való kötődésünket is magasba emeli. Hitünk a lényünk magjában, a lelkünkben megnyílt ajtó, melyen át földöntúli energiák közlekednek; maga Isten árad!
Isten gyönyörködik bennünk, amikor lényünk és életünk az Ő földi otthona lehet; amikor Ő bennünk élhet, s mi Őbenne! Mi is ekkor érezzük igazán „otthon” magunkat testünkben-lelkünkben, a saját életünkben – bárhová vetődjünk is e földi vándorúton. S ahogyan Isten gyönyörködik bennünk, s minden alkotásában, úgy gyönyörködhetünk mi is egymásban és a világban – ezt a képességet is örököltük Tőle.
Nem lehet teljes, és nem lehet boldog az, aki nem tud gyönyörködni! Oly sokan csak a rosszat látják mindenben és mindenkiben, folyton zsörtölődnek, panaszkodnak, áskálódnak; s igyekeznek másokat is a mélybe rántani, megfosztani az örömtől – embertelenül és istentelenül viselkednek. Ők a Jézus szemével nézve olyan sebesültek, akik a sebeikből nem tudtak kigyógyulni, s még mindig azok irányítják őket! Talán egykor nem övezte őket elfogadás, megértés, nem figyeltek a szükségleteikre, nem értékelték a lényüket (legfeljebb csak a teljesítményüket); sokuknak hiányzott a biztonság, a kiszámíthatóság. Bizalmatlanságuk szorongóvá, aggodalmaskodóvá, önvédelemből támadóvá tette őket, a figyelem és törődés kierőszakolójává… Akit sűrűn elutasítottak vagy bántottak, az mindig rosszat feltételez, még a simogatástól is összerezzen. Nem kockáztatja meg, hogy kérjen; azt hiszi, mindent ki kell bírnia, s mindent egyedül kell megoldania. Nehezen fogadja el, hogy ő is fontos és értékes lehet; hogy benne bárki gyönyörködni, bízni tudna, s együtt érezne vele – ezért sokszor hideg, kemény és szomorú… Akinek pedig elviselhetetlen szenvedést okoztak, könnyen bajkeverővé válik. Tovább osztja a kapott sebeket, hogy megkönnyebbüljön; s mivel a „normális” élet idegen neki, folyton újra akarja teremteni az ismerős, rossz helyzetet… Jósággal is lehet sebezni, nemcsak gonoszsággal. Az elkényeztetés eredményeként az ember képtelen lesz az önállóságra és a megelégedésre, hiszen hozzászokott, hogy készen kap szinte mindent. A szigorú, túlféltő, állandóan korlátozó nevelés ejtette sebekből pedig beszűkült, boldogtalan élet származik, mert az ember nem enged meg magának semmilyen örömöt… A gyógyulatlan sebekből bűnök születnek: indulatok, kíméletlen ítélkezés, önzés, bosszú, mártírság; az ember vagy másokat bánt, vagy magát. Ha a lélekből kihal a gyönyörködni tudó élet-szenvedély, gyakran a test lesz szenvedélybeteg – álruhás gyönyöröket kergető, vagy önmagát elemésztve, betegségek vészkijáratán távozik…
Mindannyian sebesültek vagyunk, kivétel nélkül. A különbség csak az, hogy ki mit kezd a sérüléseivel! Ki tud-e mozdulni a holtpontról? Felismeri-e, hogy mi történt vele, s ennek hatására milyenné vált? Akar-e meggyógyulni és továbblépni, beépítve az életébe, személyiségébe a már feldolgozott szenvedést, a tanulságot, s a közben kibontakozó képességeket? Vagy a sebeiben marad inkább… Reménytelenül megadja magát a szenvedésnek, bálványozza a rosszat azzal, hogy azt megváltoztathatatlannak, legyőzhetetlennek látja… Hogyan segíthetünk?
Jézus sebesülteknek tekintette a bűnösöket! Nem elítélte őket, hanem emberszámba vette; s a jót kereste bennük! Nehéz együtt érezni azokkal, akik a be nem gyógyult, vagy sosem kezelt sebeik nyomán bűnösökké lettek. Ilyen megértésre csak a saját sebeinkből való gyógyulás során juthatunk. Először felismerjük, hogy a gyógyulatlan sebek fertőznek, bűnökre új bűnöket szülnek; nem hordozhatjuk őket következmények nélkül egy életen át! A begyógyult sebek viszont gyógyítanak, megtörik a sebek kényszerű osztogatásának ördögi láncát! Új világot teremtenek, ahol a tökéletlenségünk, fogyatkozásaink ellenére is boldog és hasznos lehet az életünk. Erre szabadított fel Jézus a sebei által! A sebek akkor gyógyulnak, amikor észrevesszük, hogy a szenvedésünkben nem vagyunk egyedül; Jézus velünk hordozza terheinket, hús-vér társak megértésén, törődésén át is. A sérüléseink akkor gyógyulnak, amikor kezdjük megérteni azokat az embereket, akik okozták. Meglátjuk az összefüggéseket a tetteik mögött, elfogadjuk, hogy a helyzetükben nem tudtak jobb megoldást találni, és ezért szánni kezdjük őket. Régi haragunk lassan elszáll; képessé válunk megbocsátani akkor is, ha az új esély és a gyógyító jóvátétel már nem lehetséges… Előre haladtunk a gyógyulás útján, ha már meg tudjuk fogalmazni, hogy hogyan vált javunkra a keserűség, mi volt a célja és értelme a szenvedésünknek!
A sok sebesült nem arra vágyik, hogy az állapotát elemezgesd, a te gyógyulásoddal példálózz, és bölcs tanácsokat zúdíts a fejére (hogy ez mennyire nem segít, azt a Jób könyve tanúsítja). Először ki kell mozdítani a holtpontról a szenvedőt! De mivel? Talán többen hallottatok már arról, hogy a távoli Afrika egyik bennszülött törzsének van egy érdekes szokása. Ha valaki bűnt követ el, kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik. Ám nem megbüntetik. Ehelyett két napon keresztül folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett! A törzs ugyanis hisz abban, hogy minden ember jónak születik, szeretetre, békére és boldogságra vágyik, csak néha az erre való igyekezetben eltéved. A törzs segít a bűnt elkövetőnek újra megtalálni önmagát, az „isteni” énjét, élete fonalát. Azzal, hogy gyönyörködnek benne! Ez a bűnössel való bánásmód igencsak krisztusi!
A sok sérült ember mind arra vár, hogy valaki együtt érzően mellé kuporodjon; s őszintén, mélyen érdeklődjön iránta, az ember iránt (nem a baja iránt); és így előássa belőle mindazokat az értékeket, amiben gyönyörködni lehet! Mert a szenvedőnek a legnagyobb gondja sokszor nem a konkrét terhe, amit oly régóta tűrve cipel, hanem hogy nem gyönyörködik benne senki! Belefáradt abba, hogy küzdjön azért, ami hiányzik neki. S belefáradt abba, hogy küzdjön az ellen, ami rossz neki. Nem bírja már folyton bizonygatni, hogy ő is a világon van! Inkább elszökne valahová messze, ahol örökös harcok nélkül is észreveszik, önmagáért szeretik és becsülik, ahol béke és nyugalom van… Légy számára Isten szeme, szíve, s gyönyörködj benne te! S a belőled áradó isteni energiák rohamos gyógyításba kezdenek. A szenvedő kimozdul a holtpontról; a te törődésed, gyönyörködésed az ő önbecsülésévé válik, visszanyeri élet-vágyát, s lassan képes lesz szembenézni a helyzetével.
Gyönyörködni – egymásban, a világban, alkotásainkban és Istenben – annyi, mint egyszerre emelni és emelkedni. Aki gyönyörködik, az földöntúli energiákat áramoltat. Ez a legősibb és legnagyobb cselekvés. Minden ember képes rá, bármilyennek is született, s bármennyire taposta-tépte az emberi tökéletlenség megannyi következménye! Mert a gyönyörködés a lélek működése, a mindenkinek járó boldogság előszobája. Általa feltöltődünk és közben másokat is feltöltünk! Szenvedélyes élet-szerelemmel jövünk a világra, amelyet a gyönyörködés táplál. Első élményünk – jó esetben, hogy a szüleink, rokonaink gyönyörködnek bennünk, csodának tekintenek. Csecsemőként visszatükrözzük ezt: mi is gyönyörködünk bennük, hiszen ők közvetítik számunkra az Isten parányi lényünket becsülő, feltétel nélkül szerető elfogadását, megértő gondoskodását. Azután, ahogyan növekszünk, gyönyörködünk a világ sorra feltáruló szépségeiben, a rendben, bölcsességben, a sok új ismerőstől kapott jóságban. Gyönyörködünk mindaddig, míg a boldogságunkat le nem törik bántások, értelmetlen harcok, szabályok, jogtalan megtorlások, és gyötrő hiányok. Ha kevesebbet kapunk, mint amire szükségünk van, úgy érezzük: megloptak. Ha többet kapunk, azt az önállóságunk megtiprásaként éljük meg… Mi mindenben csak addig tudunk gyönyörködni, amíg az szabad, s nem kötelező. Addig fogadjuk el, hogy valami veszélyes, kevésbé előnyös, fájó következményekkel járhat; amíg lehetséges távol maradni tőle, de nem tilos! Addig törekszünk lelkesen följebb és följebb a fejlődés útján, míg dicsérve biztatnak; de azonnal kedvünket szegi a kákán is csomót kereső kritika, ami bolhányi hibát elefánttá növeszt, s minden értékünket megkérdőjelez. Munkakedvünk addig van, míg vannak, akik gyönyörködni tudnak annak gyümölcsében. Azonban hanyatlani kezd az odaadásunk az élet bármely területén, ha igazságtalanság ér: ha kevesebbre tartanak, mint amennyit érünk! Gyönyörködni egymásban – ez építi az önbecsülést és egymás megbecsülését, ez élteti a tartós boldogságot, és ez hoz létre igazi megelégedést. Ez inspirál újra és újra alkotni, jót adni egymásnak, s együtt a világnak…
Gyönyörködni csakúgy lehet valamiben vagy valakiben, hogy erőszakmentes szeretettel kapcsolódunk hozzá. Nincs ennél nagyobb kincs, mind erre vágyunk: minden helyzetben úgy szeretni, hogy az ne fájjon se a másiknak, se nekünk! Mert nem krisztusi szeretet az, ami kényszerít, elvár, zsarol. Nem krisztusi szeretet az, ami parancsol, tilt és kritizál! Nem krisztusi szeretet az, ami farag, lesújt, és bilincsbe ver ahelyett, hogy finoman kísérne – mozdítható korlátok között! Az erőszakmentes szeretet sosem okoz szenvedést, nem követel áldozatokat, mert képes arra, hogy egyszerre keresse mindenki javát, s közös nevezőre hozza az igényeket.
Napról-napra tudatosítanunk kell, hogy erőszakmentes szeretet csak akkor születhet, ha magunkat és társainkat egyenrangúként tudjuk tisztelni; ha úgy szeretjük és éppen olyan fontosnak tartjuk egymást, mint magunkat. Ekkor állunk egymás mellett; amikor kizsákmányolás és mártírság helyett mindannyian azt a legjobbat adjuk másoknak, amit mi is kapni szeretnénk! Gyönyörködni sem alárendelt, sem fölérendelt helyzetből nem lehet. „Magasról” csak lenézően lehet viszonyulni: öntelten, lekicsinylően… És alávetettként gyönyörködött-e valaha bárki is az őt elnyomóban, a felsőbbrendűben? Szíve mélyén inkább megvetette. Minket, embereket a legkevésbé tölt el gyönyörűséggel, ha valaki olyasmivel rendelkezik, ami bennünk nincs meg; ilyenkor sokkal inkább az irigység, félelem és gyűlölet vesz erőt rajtunk. A gyönge nem gyönyörködik az erejét fitogtató erősben, az oktalan a fennhéjázó okosban, vagy az alattvaló felettese mindenhatóságában. Ebből legfeljebb bálványozás fakadhat, amiben az örök elérhetetlen utáni sóvárgás keveredik a saját kicsinység és kiszolgáltatottság állandó érzésével… A vallásos bálványimádás lényege ugyanez: az ember fél valamitől, ami nála nagyobb, mert eleve rosszat feltételez róla. S féltve „férgecske” önmagát, mindenféle áldozattal megpróbálja megvesztegetni az istenséget, hogy az az ő érdekeit szolgálja. Emberi természetünkből fakad, hogy ha valakiről úgy gondoljuk, hogy fölénk kerekedett, akkor megpróbáljuk mielőbb magunk alá gyűrni, mert az egyensúlynak helyre kell állnia. Ez is bizonyítja, hogy mellérendelő kapcsolatokra lettünk teremtve! Alá-fölérendelt helyzetben ezért fordul olyan könnyen a kocka. Emlékszünk: „Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!”
Lehet „felnézni” valakire? Felnézni valakire nem hajbókoló, megalázkodó, remegő csodálkozást jelent; az bálványimádás! Felnézni valakire azt jelenti: figyelemre méltónak tartani. Bölcsebbekre, erősebbekre, bármiben előrébb járókra csak akkor tudunk „felnézni”, ha egyenrangúként bánnak velünk. Mindenestől elfogadnak, megértenek, becsülnek minket – és nem akarnak fölénk kerekedni, mellettünk vannak, s nem ellenünk!
Jézus érvényteleníti a régi szövetséget, s új alapokra helyezi az Istennel és az egymással való kapcsolatunkat, „helyre tesz” minket.Leleplezi a zsarnokságot és berekeszti a bálványimádó vallásgyakorlatot, amely retteg Istentől, de közben manipulálni próbálja. Megmutatja, hogy Isten mellettünk áll, nem felettünk, és nem alattunk! Ha Ő mellettünk áll, akkor mi sem uralkodhatunk egymás fölött! Isten legyőzhetetlen, de nem akar „legyűrni”; nem követel, nem büntet, ám nem használható ki. Szabaddá tesz mindentől, és felszabadít mindenre. Velünk él, velünk szenved, és velünk együtt cselekszi a jót; és sosem dönt nélkülünk az életünkről! Jézus bemutatja, hogy mi, oly különböző emberek, hogyan állhatunk egymás mellé; hogyan gyönyörködhetünk kölcsönösen egymásban, erőszakmentes szeretetben, egyenrangú tiszteletben, miközben eltűnnek a köztünk tátongó szakadékok. Rávilágít, hogy egy embert akkora tisztelet övez, amekkora jót tesz a rábízottakkal. Így járhat mások előtt, de mások fölött sohasem! Az előrébb tartó vonzó, jó példáját a többiek örömmel, szabadon követik. Így terjed a jóság a legkisebb közösségektől a legnagyobbakig.
Elöljáró! Gyülekezetben, családban, és az élet minden területén arra hívattál, hogy gyönyörködj, szeress és gondoskodj! Nem dicsőségre és hatalomra, hanem hogy hasznos légy! Különleges tapasztalatokkal, többlet-képességekkel és lehetőségekkel bírsz az egyenrangúak között – azért, hogy ezek által a mások javát segítsd elő. Szeress fájdalommentesen! Társként gondoskodj, őszinte érdeklődéssel, mély megértéssel és együttérzéssel! Mindig jót feltételezz! Mindent és mindenkit a Krisztus szemével nézz, így keresd a problémák isteni megoldásait (a „közös legjobbat”), s közvetíts áldást! Élj úgy, hogy életed részesei gyönyörködhessenek benned! Ámen
Imádkozzunk! Teremtő Atyánk! Elküldted egyszülött Igédet tökéletes szentségében közénk az évszázadok sötétségébe, hogy általa minden jó kiteljesedjen. Jézusban az életforrás: ölelő anyai szereteted ereszkedett alá. Szelídségével visszavezetett az életbe minket, akik a bűn szennyébe bukva, képtelenek voltunk elveszített szentségünket megtalálni. Mellettünk állt szenvedésben, veszélyben, örömben. Táplált, gyógyított, példát adott, hogy boldogan élhessünk. Ő a legmélyebb, leggyöngédebb irgalom, mely a valódi önmagunkhoz való hazatérés új útját mutatta meg. Általa az ősi fészekbe visszahelyeztél, hervadhatatlan harmóniába magadhoz emeltél. Hálánk kifejezhetetlen. Lényünk, életünk hadd legyen e földön otthonod mindhalálig! Ámen
Áldás: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsoltárok 37, 4)
