Köszöntés: „Istenünk, minden nemzet dicsőítsen téged, hisz te igazságosan ítéled meg a földet, méltányosan ítélkezel a népek fölött!” (Zsoltárok 67,5)
Imádkozzunk! Szerető Istenünk, annyi mindent hoztunk ma eléd! Dicsérünk Téged mindenért, amit sikerült elvégeznünk ezen a héten. Köszönjük az örömöket; mindazt, ami kellemes és szeretetteljes volt számunkra. Magasztalunk szabadításaidért: a gondokért, melyeket leemeltél vállunkról, a problémákért, amelyeket megoldottunk. Hálát adunk, hogy támogató társakban mellénk álltál, és emberhez méltóan vészelhettük át a nehézségeket. Állíts talpra, hogy magunk mögött hagyhassuk a csalódásainkat, a gyengeségeinket és a félelmeinket. Taníts helyesen értékelni a múltat és a meglévő lehetőségeinket; lezárni mindazt, aminek vége van, és bátran újat kezdeni. Áldj meg minket, hogy kitartóan küzdjünk testi és lelki felépülésünkért, kapcsolataink rendeződéséért, közös álmainkért – a boldog előrehaladásért! Áraszd ránk fényedet szüntelen! Ámen
Alapige: Márk 9,2-8: ”Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak őket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott. Ruhája olyan tündöklő fehérré lett, amilyenre nem tud ruhafestő fehéríteni a földön. És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal. Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Mert nem tudta, mit mondjon, ugyanis annyira megrettentek. De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” És hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül.”
Kedves Testvéreim! Az időjárás szeszélyes, de a napok rövidülnek, kint hűvösödik, és nő a sötét. Kezd hiányozni a meleg és a fény. Egyre többet időzünk bent a házban, és talán többször visszahúzódunk a lelkünkbe is. A múló idő emlékezésre és számvetésre hív: átgondolni, hogy sikerült-e jól kihasználnunk a mögöttünk lévő időszakot, a ránk bízottakért megtettünk-e minden tőlünk telhetőt; s mi mindenre maradt még lehetőségünk. Felerősödnek az emlékeink azokról is, akik az életünknek fontos részei voltak, de már egy másik dimenzióban élnek… Behunyjuk a szemünket, s az, akit elveszítettünk, máris itt van velünk! Látjuk őt a nap sugarában; a szél fuvallatában érezzük simogatását. Mindaz, amit egykor átéltünk vele, megelevenedik, halljuk a nevetését, szavai csengését, érezzük az illatát. Velünk van, amikor csak rágondolunk… Ismerős érzés ez mindenkinek, akit az élet már megfosztott egy szeretett személytől. De ezekről az élményeinkről ritkán mesélünk, mert még nekünk is úgy tűnik, mintha elvesztettük volna az eszünket. Pedig nagyon is tisztán látunk és érzünk ilyenkor. Minél többet tapasztalunk meg ebben az életben, annál érzékenyebbé válunk; annál többet érzékelünk a teljes valóságból. Miért ne találkozhatna olykor múlt, jelen, s jövő – ábrándokban, álmokban, valós érzésekben és tapasztalásokban? Miért ne tűnhetnének el néha a tér és idő korlátai? Miért ne szűnhetne meg időnként a határ láthatók és láthatatlanok között? Nincs is olyan éles határ, mint azt gondolnánk… Hasonló természetfeletti élményről számol be a felolvasott történet.
Igénknek az az előzménye, hogy Jézus szabadtéri istentiszteleten tanítja a sokaságot, s a prédikációja végén azt ígéri, hogy „…az itt állók között némelyek nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják, hogy az Isten Országa eljött hatalommal.” A szentíró ehhez az ígérethez kapcsolja történetünket. Ott a megdicsőülés hegyén ugyanis némelyek, pontosabban három tanítvány: Péter, Jakab és János a saját szemükkel és fülükkel győződhetnek meg Isten Országának a jelenlétéről: földi tapasztalatokat szereznek a földöntúliról. Ott a hegyen Jézus mellett megjelenik nekik két ősük, Mózes és Illés – teljes testi valóságában. Mózes a múltjukat uraló törvényt testesíti meg, Illés pedig a prófétaságot. A feltámadott, megdicsőült Jézusban viszont ott ragyog a jelent és jövőt egyszerre képviselő evangélium: a megváltás és az örök élet örömhíre. E pillanatban a tanítványok múltja, jelene és jövője egyszerre van jelen: együtt, biztos támaszként ölelik körül őket. Mennyei és földi, isteni és emberi tényezők csodálatos harmóniában egyesülnek, amelyet nem lehet szavakkal kifejezni, csak megérezni. Olyan érzés lehetett ez, mint egy régóta várt, beteljesült szerelem, amely az égben köttetett; mint egy elsöprő boldogságot hozó siker, amiért keményen megdolgoztunk; mint egy gyermek világrahozatalának katartikus pillanata, vagy egy súlyos betegségből való gyógyulás, amikor a halálos kínból felbuzog az új élet gyönyörűsége…
A három tanítvány ott a hegyen Isten Országának a jelenlétét a létezés minden dimenziójában átélte. A tökéletes harmóniának ez a csúcsélménye természetes módon váltotta ki Péter kitörő lelkesedését. Olyan jó ez nekünk, nem maradhatnánk itt? Állítsuk meg az időt, legyünk együtt a csodás állapotban örökké, távol minden zavaró tényezőtől! De abban a percben felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” És hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül… Az Atya közbeszól: a múlt, jelen és jövő ennél hosszabb időre nem találkozhat itt a földön. Mózes és Illés – vagyis a múlt – hirtelen eltűnik, mert már betöltötte a küldetését. Amit ők képviseltek, annak az ideje lejárt. Az, hogy egyedül Jézus marad, azt üzeni nekik és nekünk, hogy nincs tovább szükség a törvény diktatúrájára és a próféták dorgálására, mert mindenki bocsánatot nyert és felszabadult! Isten megváltott népének egyedül Jézus a mérce, Krisztus a minden! Keresztyének! Nem kell többé ítélkeznetek, embertelen törvények láncán vezetni egymást; és büntetéssel, sötét jövővel fenyegetőzni! Tovább kell lépnetek! Újra szabadok vagytok arra, hogy emberi méltóságotokat felépítsétek, isteni önmagatokra és egymásra találjatok. Csak Jézusra kell néznetek egyedül, és róla mintázni az igaz emberséget!
Ez elég ahhoz, hogy így feltöltődve, lejöjjünk a hegyről és továbbmenjünk, fényt, meleget és lendületet vigyünk a völgybe, az árnyékok közé, a sötétbe. És reményt, hogy másképpen is lehet folytatni az életet! Sokkal több szépet és jót meglátni, hálát adni mindenért, aminek örülhetünk, s máshogyan felfogni a dolgokat. De sokszor másokra és a szörnyű körülményekre hivatkozunk, miközben magunkat sajnáljuk. A legtöbb esetben közel sem vagyunk olyan tehetetlenek, mint amilyennek gondoljuk, csak talán egyszerűbbnek tartjuk elhordozni a tűrhetőt, mint küzdeni a gyökeres változásért és a közös boldogságért. Pedig akkor sokkal többször élhetnénk át csúcsélményt: beteljesült harmóniát, az Isten Országát!
Bár megállíthatnánk az időt, amikor számunkra ég és föld összeér, amikor hús-vér földi valósággá válik az Isten Országa – a lángoló szeretetben, az egymás iránti bizalomban és megbecsülésben, az önzetlen segítségnyújtásban és összefogásban, az igazi közösségvállalásban… Bár megállna az idő, amikor eltűnik a szakadék a szívek között, amikor megszűnik a versengés és hatalmaskodás az összetartozók között, amikor az élet megtisztul az önzéstől és a szélmalom-harcoktól… De jó volna ott maradni, ahol az őszinteséget és közeledést nem értik félre, ahol a szeretetre nem gyanakvással és gyűlölettel felelnek, ahol a jól végzett munkát nem irigylik, hanem elismerik! Akkor érezzük jól magunkat, ha van miért élnünk; ha nem teher szeretni, ha jólesik tevékenykedni, ha tudunk a bajokon felülemelkedni és elégedetté válni, gyönyörködni… Ilyenkor a szívünk együtt dobban a világmindenséggel.
Aki vágyik erre a végtelen harmóniára, az – a vándorló pásztornépek szavaival élve – sátrat, hajlékot épít Istennek önmagában, vagyis szüntelenül kapcsolatot tart a Szentlelke által benne lakozó Istennel, és igyekszik Isten szemével látni, a Jézus lelkületével közelíteni mindenkihez és mindenhez. Bátran szembenéz és megküzd mindennel; nem menekül sem maga elől, sem embertársai elől, sem a problémák elől, hiszen isteni erő és bölcsesség támogatja. A lelkében így rend marad, s rajta keresztül Isten dicsősége beragyogja mások életét.
Néha talán – az élet nagy kötéltáncát járva – úgy érezzük, hogy egyszerűbb volna egyensúlyban maradni egyedül… De ez nem így van. A legborzalmasabb dolog az életben az egyedüllét, az elzárkózás. Az ember kapcsolatra teremtetett, csak az Istenhez és emberekhez fűződő kapcsolataiban nyer értelmet a létezése, és mutatkoznak meg az értékei. A jó kapcsolat kulcsa pedig az őszinteség, önmagunk teljes felvállalása. Van, akinek ez nehéz… Másokkal az tud őszinte lenni, aki magához is őszinte. Az képes megérteni a társát, aki magát már megértette. És csak az tud elfogadni és értékelni másokat, aki magát elfogadta és értékesnek tartja.
Úgy jutunk el idáig, hogy tárgyilagosan megvizsgáljuk az életvitelünket – az elveinket és a tetteinket – Isten mérlegén. Nélkülözhetetlen, hogy feltegyük a kérdéseket: Mi mozgat engem, mit is teszek én valójában? És miért úgy teszem? Milyen példákat követ a viselkedésem, a hozzáállásom? Milyen tapasztalatok tettek engem ilyenné? Tényleg jó ez így nekem? Elégedett vagyok, mert szerintem jó irányba haladok? Vagy inkább valami mást szeretnék elérni? Aki megérti az élettörténete összefüggéseit, hogy mi minden formálta őt egészen idáig, az sokkal könnyebben el tudja fogadni magát. S aki már elfogadta, képes tisztelni-becsülni önmagát, mint Isten ajándékát, az lépésről lépésre meg is tudja változtatni magában mindazt, ami nem illik össze a Jézus által mutatott életvezetéssel. S azután egyre inkább hasonlítani kezd Mesterére, szembetűnő változás látszik az életén, és felpezsdülnek a kapcsolatai.
Egy kapcsolat akkor követi a jézusi mintát, ha a felek egy szinten állónak tartják egymást. A másikat éppen olyan fontos, értékes és szabad egyéniségnek tekintik, mint magukat, bármennyire különböznek is. Ha pillanatképet készítenénk erről az ideális kapcsolatról, amelyre teremtettünk, s amelyre Jézus újra rávezetett minket; akkor a képen két, egymással szemközt álló embert látnánk. Szemtől-szemben állnak, hogy társukat teljes valójában lássák, minden rezdülését érzékeljék, és egymásra szegezett tekintettel, „én-te” kapcsolatban beszélgessenek. Ez az egyenesség; csak így valósítható meg a kielégítő kommunikáció, és a teljes körű törődés. Ez a helyzet teszi lehetővé, hogy kölcsönösen adjanak egymásnak; mindkét kezüket egymás felé nyújtsák, és adják a tőlük telhető legtöbbet és legjobbat – a másik valódi szükséglete szerint!
A szerelem, az igaz szeretet addig lángol, amíg megmaradunk ebben a kapcsolati formában. A szeretet akkor lankad meg, amikor a társak kimozdulnak ebből a szemközti helyzetből és egymás mellé kerülnek; mert így már kiesnek egymás látóteréből, s az egymásra figyelő, beszélgető összhang megszakad. Az eddig beszélgető alanyok feltételezések, manipulációk, és zsarolás tárgyává teszik társukat, mert már nem egymással beszélnek, hanem inkább egymásról – gyakran másoknak. Az energiák, amiket egymásra kellene fordítani, megfogyatkoznak, mert kifelé is áramlanak: arra jogosulatlan hozzátartozókat vagy idegeneket vonva intim közelségbe. Ilyenkor gyakori, hogy az egyik fél lemond a szükségleteiről, és túl sokat kezd adni a másiknak, hogy megmentse a kapcsolatot. Az önként-adásból kényszerűség lesz, főként ha a másik csak követel, vádol és diktál. A megbomlott egyensúly okozta feszültség elvonja az energiát az építéstől, a hatalmi harcok megölik a szeretetet és bizalmat. Ráadásul egy ilyen kapcsolat romboló hatása nem marad meg a két fél között, a környezetükben is súlyos sérüléseket okoznak – ahelyett, hogy példát adnának. Sokszor megfeledkezünk róla, hogy emberként egy sűrűn szövött, végtelen kapcsolati hálóba születünk, s bármit teszünk, annak a következményei hatással vannak minden hozzánk kapcsolódóra, és messzire sugároznak tőlünk. Jézus arra tanított, hogy ne szaporítsuk, hanem amennyire csak lehetséges, számoljunk fel a szenvedést és a rossz példákat, törjük meg az öröklődő bűnök láncolatát!
Ha egy kapcsolatban nem számolható fel a szenvedés, mert a másik nem partner a közös boldogság kivívásában, akkor a kapcsolatot kell felszámolni. Ha viszont a felek készek abbahagyni az egymás elleni harcot és újra egymásért, és együtt a közös jóért akarnak küzdeni, akkor helyreállítható a kapcsolat. De mi lesz a rengeteg sérelemmel? Hogyan tegyük túl magunkat a minket ért igazságtalanságokon? Könnyű azt mondani, hogy bocsássunk meg. De akkor hol az igazság? Hogyan legyünk egyszerre igazságosak és jóságosak is? Nézzük meg, hogy Isten hogyan teszi! Az igazság önmagában azt diktálná, hogy a bűnös vesszen: szemet szemért, fogat fogért, életet életért… A mi Istenünk azonban – abszolút szeretetéből fakadóan – külön kezeli a bűnöst és a tettét. A bűnök olyanok, mint a kilőtt nyilak, vagy az időzített bombák: kivédhetetlen következményekkel járnak. Isten ezeket úgy hárítja el, hogy emberi alakot öltve Jézusban földre száll, és a saját testével fogja fel. A bűnösben pedig az embert látja, akibe saját lelkét lehelte, akit töretlenül szeret, s akinek megadja az emberi méltóságot. Ezzel egyszerre gyakorol igazságot és méltányosságot. Átveszi és hatástalanítja kibírhatatlan terheinket: minden bűnt megbocsát, hogy többé ne zaklassanak minket azok sem, amiket mi elkövettünk, és azok sem, amiket ellenünk elkövettek; hogy megbékélhessünk a saját lelkiismeretünkkel és egymással is, és élhessünk az új eséllyel, amit külön-külön és együtt is kaptunk. A Szeretet Istene nem szemet huny az igazság felett, hanem kiegészíti a méltányossággal. Rámutat, hogy minden bűnnek következménye van, de minden bűnös több, mint a legnagyobb vétke: ember, akit megillet, hogy megbánhassa és jóvá tehesse bűnét, s előhozhassa magából a benne rejlő jóságot. Így válhat könyörületessé, építővé az igazság!
Ha valaki ártott neked, és ezt végre szemtől szemben meg akarja beszélni, akkor az igazság tisztázása után érdemes a jézusi módon méltányosságot gyakorolnod. Így a bocsánatod: esélyt ad a bűnösnek a jóvátételre, a tartós változásra, a te összetört bizalmad visszaépülésére, hogy a kapcsolatotok újra az eredeti szemközt álló szeretet-kapcsolat lehessen. Olyan, ahol teljes valótokat felvállaljátok gyengeségeitekkel együtt, a szükségeknek megfelelő jót egyformán adjátok és elfogadjátok – szabadon és boldogan. Adja Isten, hogy mind vegyük a bátorságot az ilyen boldogsághoz, s ezzel példaértékű, ragyogó bizonyítékát adjuk, hogy Isten Országa valóban közöttünk van! Ámen
Imádkozzunk! Igazság és Méltányosság Istene! Hálát adunk, hogy elérkezett a Te Országod közénk, és minden jóságban, szépségben, bölcsességben érzékelhető – hegycsúcsokon, és a mélységekben is, amelyekben földöntúli erőt, védelmet adsz, és kiutat mutatsz. Add, hogy mindig tisztában legyünk az értékeinkkel, a helyzetünkkel, a tetteink következményeivel, és becsüljük meg a lehetőségeinket. Bocsásd meg, ha kifogásokat és bűnbakokat kerestünk ahelyett, hogy a saját szívünket vizsgáltuk volna meg. Segíts mindenki felé a te lelkületeddel fordulni: nagyvonalú bocsánattal, önzetlen szeretettel és tisztelettel, jót feltételezve, a legjobbat kihozva egymásból. Szabadíts meg mindentől, ami megkötöz és tehetetlenné tesz. Bátoríts, hogy református nevünkhöz méltóan készek legyünk újra-formálódni! Nézzünk szembe egymással, azzal, amitől menekülünk, és szánjuk el magunkat egymás igazságának és szükségleteinek a megértésére, s közösen küzdjünk a mindenkinek boldogságot hozó, tartós változásért. Adj enyhülést a szenvedőknek! Vezess minket azokhoz, akiknek szüksége van ránk. Áldjuk nevedet, mert családjainkat, kis és nagy közösségeinket megtartod, sorsunkat jóra fordítod, hogy megújulva együtt építhessük országunkban a Te Országodat! Ámen
Áldás: Jézus mondja: „Az Isten Országa bennetek van, közöttetek van!” (Lukács 17,21)
