GYÁSZODAT ÖRÖMRE FORDÍTJA Ő – HÚSVÉTVASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek.”Jn 20, 1-10
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Áldott és boldog feltámadás ünnepet kívánok a gyülekezet minden tagjának! Kívánom, hogy a Szentlélek Isten tegye élővé számunkra az Ő igéjét, a Jézus feltámadásáról szóló híradást.
A mai történet három szereplője segítsen nekünk is olyan felismerésekre jutni, mint amilyenekre ők is eljutottak anélkül, hogy a feltámadt és élő Jézussal találkoztak volna. Helyzetünk az övékéhez hasonló, hiszen mi sem találkozhatunk a testben megjelent Krisztussal, aki már a mennyben van, az Atya jobbján, hanem csak a jelek segíthetnek hozzá ahhoz, hogy Jézus feltámadásáról belső bizonyosságot szerezzünk.
Nagypéntek fájdalmas valósága és nagyszombat csendessége után a nyitott és az üres sírról szeretne beszélni velünk mennyei Atyánk.
A nyitott sír látványa a kora hajnalban arra járó magdalai Máriában azt a gondolatot indítja el, hogy Jézus testét annak nyugvóhelyéről elrabolták. Mivel ennek a pillanatnak nem volt a szemtanúja János, az evangélium szerzője, csak Mária elbeszélésére hagyatkozhatott, s ha Mária azt mondta volna, hogy a sírba is benézett, akkor János megírta volna. De valószínűleg csak annyi történhetett, hogy Mária a derengő sötétségben néhány méterről felfedezte, hogy a kő el van hengerítve. János apostol szerzőtársaitól eltérően csak a magdalai Máriát mutatja meg, míg a többi evangéliumban asszonyok mennek a sírhoz.
János evangélista a nyitott és üres sírral való találkozás élményét tárja elénk.
Mária a sírhoz ért, aztán látva, hogy nyitva van, kétségbeesve elfutott. Péter és János szintén elindulnak, szinte versenyre kelnek, aztán János előbb ér oda, behajol a sziklasírba, de egy pillanatig megmarad még külső szemlélőnek. Aztán Péter is odaér, bemegy, alaposan körülnéz és levonja a következtetéseket. Végül János is bemegy, ő is körülnéz, és lát és hisz. Aztán hazamennek a fiuk.
Ebben a háromféle megérkezésben van valami fokozatosság. A sírig menni, behajolni és bemenni oda.
Annak sem szeretnék most különösebb jelentőséget tulajdonítani, hogy a húsvéti történet melyik szereplője meddig jutott, hogy ki volt az, aki csak a közelébe ment, ki volt az, aki csak behajolt és ki volt az, aki bement.
Mert a lelkület a fontos, vagy a lelkiállapot. Lehet minden húsvétunk más és más. Csak az a fontos, hogy elindulunk-e megkeresni az élőt? Érezzük-e magunkban annyira a bűn és a halál rombolását, hogy nem kevesebbre, mint az élet forrására szomjazunk? Van-e bármi miatt rossz lelkiismeretünk, vagy lelkifurdalásunk, hogy csak az Élő tudna minket feloldozni? De jó lenne, ha így lenne.
Ez a történet egy temetőkertben játszódik. Szerintem mindenkinek van kötődése a temetőhöz. Ott nyugszik valaki, akik számunkra fontos volt. Próbáljuk elképzelni azt a felfokozott lelkiállapotot, hogy a kedves halottunk sírját felbolygatták. Hogy nem úgy találjuk, ahogy otthagytuk. Ez történt Máriával. Alig kétnapos seb szakadt fel a szívében. Kétségbeesve futott a tanítványokért, de ő lassabban ért vissza a temetőbe. Péter és János elment, s aztán megértve mindent, elhagyják a helyszínt. Mária egyedül van, most már behajol ő is, angyalokat is lát, aztán Jézus is megjelenik. A nagy fájdalom a lelket mélyebben nyitja meg. A könnyek a gazdájukat látóvá teszik. Van úgy, hogy vissza kell fordulni. A fájdalom forrásához vissza kell menni. Át kell élni a kifosztottságot, talán még a végső kétségbeesést is. „Elvitték az én Uramat és nem tudom, hogy hova tették.” A közelébe kell menni az érzésnek újra és újra. Mert akkor megtörténhet, hogy amit elvesztettél, azt visszakapod és többet fog érni. Tudom, hogy a temető nem adhatja vissza a halottjainkat, de az Úr igen. A húsvét a hitnek egy nagy vízválasztója, mert ha hisszük, hogy Krisztus meghalt és feltámadt, akkor az is bizonyos, hogy Isten a holtakat is előhozza Jézus által (I. Thessz 4, 14). Tudom, hogy az élet nem adhatja vissza az elszaladt éveket, de az Úr kárpótol, ha mostantól csak Rá bízod magad. Tudom, hogy az Úr nem gyógyít meg minden betegséget, de a kitartó imádság elhozhatja a gyógyulást, vagy egy magasabb szinten megélt hittapasztalatot: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz (2 Kor 12, 9). Visszamenni a fájdalomhoz és nem hagyni békét az Úrnak, ahogy visszament Mária is, noha elsőre nagyon megrémült attól, amit látott. De a bátrak leküzdik a félelmet és visszamennek és nyernek valami ajándékot az Úrtól.
Aztán lehet tovább is menni, mint ameddig a szív vezet. Máriát a szíve vezette, Pétert és Jánost az értelme vitte egy lépéssel tovább. Volt bátorságuk benézni a sírba. Most értem igazán a szép húsvéti éneket, hogy nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére. (349.d.) Azért, aki a Jézus sírjába benéz, az egy kicsit a saját sírjába is benéz. Mert a két tanítvány is azzal a kockázattal tették mindezt, hogy meglátják, már két-három nap alatt is mit végzett el az enyészet. Egyszer majd velük is így lesz. Rajtuk is így telik a zsoltáros szava: a halandót visszatéríted a porba (90,3). De ők nem ezt látták, hanem boldog bizonyosságot szereztek, hogy a sír üres.
És milyen jó, hogy van egy árnyalatnyi különbség a két tanítvány lelke között, mert az egyik, a szeretett tanítvány, János csak behajol a sírba, mert hallatlan tisztelet az, ami egy pillanatig nem engedi tovább. De megjön Péter is, aki egy fél lépéssel mögötte jár, de beéri és elébe vág. Bemegy, hogy körülnézzen és lát. Mert a sziklasírba be kellett menni, hogy észrevegye: itt nem rablás volt, hanem ellenkezőleg. Ajándékba visszakapott élet. S hogy miből is ismerte fel Péter és azután János is, hogy Jézust nem elrabolták, hanem feltámadt? A lepedők szépen összehajtva, felgöngyölítve. Miként földi életükben megszokták az Ő drága Megváltójuktól a rendet. A belső békének a külső rendben való megnyilvánulását. Amikor az Úr ezreket vendégelt meg, akkor az embereket szép rendben kellett leültetni, és a végén a morzsákat is egybe kellett gyűjteni. Mert a belső béke szüli meg a külső rendet és a külső rend erősíti meg a belső békét.
Boldog bizonyosságot szereztek, hogy a sír üres és a sír rendezett. Az életet visszanyert Jézus rendezte el így földi nyughelyét. Ekképpen foglalta össze János evangélista, az egyik a két tanítvány közül, hogy láttak és hittek.
De nem a látásból nyerték a hitet, hanem abból a mélységes bizalomból, ami az együtt töltött három esztendő alatt megépült Jézus és közöttük. A jelek csak megerősítették a hitet. Azt a törékeny hitet, amit Jézus az előre megmondott szavaival is támogatott. Hiszen övéinek háromszor is értésükre adta a Reá váró szenvedéseket, de a harmadnapi feltámadást is. Még nem értették. Nem jutott még el a tudatukba.
Vajon mi tudjuk-e, hogy van annyira kockázatos az élet, hogy amit nekünk Igéjében elmond az Úr, azt egy-két óra, vagy egy hét múlva számonkéri? És az lesz, az igazi feltámadás, ha eszedbe jut az ige. Ha életre kel benned az Ő drága szava.
Ezért hát egyformán hasznos eljárni szerzett fájdalmaink helyére, és emlékeztetni az Urat, hogy megígérted velem leszel minden napon a világ végezetéig (Mt 28.). Megígérted, hogy aki kér kap, aki keres, az talál és a zörgetőnek ajtó nyílik (Mt 7, 7). Biztattál Uram, hogy hívj segítségül engem a nyomorúság idején (Zsolt 50, 15).
De még hasznosabb eljárni arra a helyre, ahol Jézus miattunk kapott sebeket. Elmenni lélekben a Golgotára és képzeletben elzarándokolni a megnyílt sírhoz. Azért, hogy Vele haljunk és azután Vele éljünk.
Kész vagy-e meghalni Ővele? Készen vagy-e belemerülni az Ő halálába, hogy felismert bűneidet, gyengeségeidet, megkötözöttségeidet letéve feloldozást nyerj szent asztalánál? Csak egyet hozz most színe elé, de azt halálos komolysággal, mintha temetni jönnél. Ekkor kezdődik el a te feltámadásod. Gyászodat örömre fordítja Ő. Gyógyulás lesz az Ő szárnyai alatt (Mal 4, 2). Csak az élők tudnak az Élővel találkozni. Az Úr adjon ma ilyen találkozást Ővele. Ámen.
Mátészalka, 2024-03-31.
Becsei Miklós lelkipásztor
