TOVÁBBMENNI AZ ÚTON ÖRÖMMEL – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
– AZ ETIÓP KINCSTÁRNOK MEGTÉRÉSE –
„Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: Kelj fel, és menj Dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen. Ő felkelt, és elindult. És íme, egy etióp férfi, a kandakénak, az etiópok királynőjének udvari főembere, aki egész kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt az Istent imádni, visszatérőben hintóján ülve Ézsaiás prófétát olvasta. Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz! Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: Érted is, amit olvasol? Erre az így válaszolt: Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza? És megkérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé. Az Írásnak az a szakasza, amelyet olvasott, ez volt: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. Megaláztatásában elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.” A főember megkérdezte Fülöptől: Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról? Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt a főember: Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem? Ezt mondta neki Fülöp: Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet. Ő pedig így válaszolt: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, és leszálltak a vízbe mind a ketten, Fülöp és a főember, és megkeresztelte őt. Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé a főember, de örvendezve haladt tovább az útján.” Apcsel 8,26-39
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Ennek a csodálatos keresztelési történetnek van egy mondata, amelyik választ ad egyházi létünk legfontosabb és ma mindennél időszerűbb kérdésére. A kérdés így hangzik: hol születik és hol haldoklik az egyház? Hol temetik egyre mélyebbre az egyházat, hogy soha többé ne is emlékeztessen arra, ami felőle a Bibliában írva van és hol csillan meg a remény, hogy mégis kibontakozik reformátuséknál az Isten terve? Ez tehát a kérdés, és az erre adott választ Isten nagyon egyszerűvé tette, hogy a Szentlélek által mindenki értse: ha teljes szíveddel hiszed, akkor lehet.
Ha teljes szíveddel hiszed, akkor lehet keresztelkedni és akkor épül, születik az egyház, itt és most kicsiben, de ha nem teljes szíveddel hiszed, ha a keresztelés csak valami hagyományőrző történet, akkor temetjük az Isten gondolatát mindig és minden generációval egyre mélyebbre. Erről szeretnék ma bizonyságot tenni, hogy legyen végre és kezdődjön el a megújulás bennünk és közöttünk. Miközben Isten Igéje befészkeli magát a mi szívünkbe, gondoljuk át, hogy csak egyetlen keresztelés is, aminek bármilyen módon, de az életük során tanúi, vagy részesei voltunk, meg tudott-e szólítani minket?
Alázattal kérem az Urat, hogy ma legelőször az a keresztelkedés szólítson meg, amit a felolvasott történetben hallottunk. Amely történetnek a végén valaki lelkileg megérik a keresztelkedésre és azt mondja: íme, itt a víz, mi kell még, hogy megkeresztelkedjem? Hit kell, barátom!
Amikor már minden összeállt a mai napra, az időpont leegyeztetve, a család összehívva, a keresztelői ruha megvásárolva, az Úrasztali virág bekészítve, a mobiltelefon lenémítva, a gyermek már evett és büfizett, és itt vagyunk, akkor így az Úr szól: hit kell, barátom! Most lenne jó teljes szívvel hinni, hogy ami itt történik, annak hosszú távú jelentősége van, mert vagy most temetünk el valamit még mélyebbre, mint volt valaha, vagy születik valami csodálatos gondolat, beüt az isteni szikra, hogy az Úrnak terve van e gyermekkel és mindazokkal, akiket rajta keresztül szólít meg a meglepetések Istene.
Nézzük hát meg együtt a felolvasott keresztelkedési történet előzményeit és gondoljuk át, hogy a mi családi történetünk előzményeiben voltak-e hasonló dolgok, vagy legalább ezzel egybehangzó gondolatok.
Amikor az etióp kincstárnok történetét olvassuk, akkor a keresztyénség történelmének nagyon az elején járunk. Még alighogy felment a mennybe a feltámadt Jézus, a pünkösdi csoda, a Szentlélek kiáradásának emléke még elevenen él az emberek szívében; még alighogy megszületett az első keresztyén közösség Jeruzsálemben, máris üldözés támad a hit miatt. Mert az emberszívben munkálkodó szeretet-erő, a jóra való hajlandóság, a minden gonosztól való elszakadási vágy kinek a menedéke, kinek az ellensége lesz, ugyanis a hit tükör. Ha belenézel meglátod, hogy meggyógyulhatsz, te is jobbá lehetsz, vagy éppen menekülhetsz tagadásba is, és még nagyobb gonoszságba, de a szívedet többé elhallgattatni nem lehet. Tömeges megtérés, rengeteg gyógyulás és közben hatalmas ellenállás van a születő keresztyén közösség körül. Vonzás és taszítás egyszerre van jelen a nép körében. A bátrak megadják magukat az Isten szeretetének, de a gyávák elfutnak, és a még gyávábbak támadnak, vagyis Jézus tanítványait egyszerűen szétkergetik Jeruzsálemből. Így kerül a látóterünkbe Fülöp, az elűzött tanítvány, aki Samáriába kényszerül. Ha már ott van, akkor hirdeti ott az igét és hogy mekkora áldást készít az Úr, az szinte elmondhatatlan. Isten jelekkel és csodákkal erősíti meg Fülöp igehirdetését Samáriában.
Majd ismét szól az Úr a naprakész tanítványhoz, Fülöphöz: menj dél felé, a Gázába vezető útra! Menj a járatlan útra! Menj a pusztába! Menj a sivatagba! Fülöp pedig elindul, éppen akkor, amikor az Úr szól és éppen oda, ahova az Úr mondja neki és meglát egy előkelő hintót és nem mindennapi kísérettel. Etiópia királynőjének pénzügyminisztere utazik azon a hintón. Jeruzsálemben járt a zsidók istenét imádni. A Kelet Afrikai országból kétezer kilométert tett meg, hogy eljusson a zsidók fővárosába egy olyan sebességű járművel, amit a futva egy ember könnyedén utolérhetett. De ki ez az ember, akire az Istennek ilyen különös gondja van? Országában, Etiópiában a zsidó vallásnak már évezredes hagyománya van. Ő pedig egy nagyon komolyan kereső ember. Társadalmi helyzetét tekintve a legfelső réteghez tartozott. A királynő udvari embere volt, akinek a személyiségéről a Biblia nagyon visszafogottan beszél. Annak, hogy ő ilyen komoly tisztséget tölthessen be, az volt az ára, hogy a férfiasságától megfosztották, nehogy egy nemkívánatos trónörökös születése legyen egy szakmai konzultáció gyümölcse. Íme, egy minden hatalommal felruházott, de nemi identitásától, emberi méltóságától megfosztott ember. Ma úgy mondhatjuk, hogy egy személytelenné vált ember, egy szürke fogaskerék a hatalom gépezetében. Az afrikai kultúra mintha valamit előre látott volna, mert nem várta meg, hogy a pénz és a hatalom tegye embertelenné és irányíthatatlanná ezt az embert, hanem jó előre egy „biorobotot” gyártott belőle. És ez a „biorobot” mégis érez és gondolkodik és keres, mert van valami, amit mégsem tudtak belőle kiirtani. Mert minden emberben van valami, ami minden réteg alatti és elpusztíthatatlan, ez pedig a teremtettségnek a tudata. Mielőtt szülei viselkedése által, környezete által formálódik az ember, azelőtt már megalkotta őt valaki, életre hívta őt valaki, és benne ez a legmélyebb réteg szólal meg: Ki vagyok én? És nagyon jó helyen kereste erre a kérdésre a választ, mert erre csak az Istennel együtt gondolkodva van válasz. Így ment el a zsidó vallás centrumába, a jeruzsálemi templomba, de ott sem találta meg az Istent, csak megsejtette, hogy valahol a közelben lehet. Aztán vett is ott egy különlegességet, miként a turisták szoktak hazavinni egzotikus helyekről egy kis Buddha szobrot, vagy egy mini Eiffel-tornyot, hogy majd a vitrinbe téve néha leporolják és emlékezzenek.
Emberünk Ézsaiás-tekercset vásárolt, a zsidók biztos jó drágán adták, de hát kézzel írott, míves munka volt, egyedi darab. Nem véletlenül vette ezt a könyvet. Belső, lelki iránytűje mutathatta meg, hogy ha nem volt ott a templomban, akit ő keresett, akkor ott lehet az ódon betűk között, a minden bizonnyal görög világnyelvre fordított ősi szöveg sorai között, és ő ismerte ezt a nyelvet. A rázkódó szekéren, a hazavezető, több hétig, vagy hónapig tartó úton ezt olvasta, miközben katonai kísérete a biztonságát és nyugalmát garantálta. Az élet értelmét kereső ember nem adja fel, hogy megtalálja a boldogságot. Az Ézsaiás tekercs 53. fejezetét olvassa éppen, amikor Fülöp, az Úr Jézus tanítványa odafutva melléje kerül és hozzá a hintóba felkéredzkedik. Minden olyan természetesnek tűnik pedig semmi nem az. Két idegen egymásnak testvérré válik ott a semmi közepén, mert mindkettő szívében ott munkálkodik az Isten. Fülöp az Úrtól nyer bátorságot megkérdezni, pedig a fejébe is kerülhetne a tolakodó kérdés: érted is, amit olvasol? A főember, a magas rangú pénzügyminiszter egyszerre tudásvágyó kisfiúvá változik, amikor még tágra nyílt szemmel nézte a világot: Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza?
De jó is lenne visszaváltozni drága testvéreim, kérdező gyermekké, hogy amikor megszólít az Isten, akkor ne a kész válaszokat kelljen mondani, hogy miért is nem hagyom magam a szeretet Istene által megszólítani és miért a tagadásba menekülök az önátadás helyett.
A pénzügyminiszter kérdez, miként a gyermek kérdez és miként a gyermek figyel, hogy Fülöp hadd mondja el, kiről szól Ézsaiás. Ki az a szenvedő szolga, aki megalázott volt és az emberektől elhagyott? Ugyan ki lehetett ez az ismeretlen sorstárs, aki legalább tudja, hogy mit jelent mindentől megfosztva lenni? Ugyan ki lehet az, aki abból a nagy mélységből megszabadulva jött ki? Ugyan ki lehet az a fájdalmak férfija, akinek a sebei árán meg lehet gyógyulni? Van gyógyulás a lélek halálos sebéből? Van szabadulás a megalázottság állapotából?
Ugye érezzük, hogy mennyire felszántott talaj, mennyire isteni magvetésre előkészített talaj ennek az embernek a lelke? Fülöp pedig a Szentírásnak erről a helyéről kiindulva hirdeti neki a szabadító Jézust, akivel eggyé lehet válni. A napnál is világosabb lesz a fekete ember számára, Kelet-Afrika leggazdagabb, és legszomjasabb embere számára, hogy eggyé lehet válni azzal a Jézussal, aki gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy szegénysége által meggazdagodjunk. A napnál is világosabb lett, hogy a keresztségben eggyé lehet válni azzal a Jézussal, akitől visszanyerem az emberi méltóságomat, a nemi identitásomat, a valódi értékeimet, a helyemet a nagyvilágban. A napnál is világosabb lett, hogy a keresztségben eggyé lehet válni azzal a Jézussal, akitől bűnbocsánatot, feloldozást, szabadulást, tiszta lapot, új esélyt és az örök élet reménységét lehet kapni, amikből pénzen megvenni egyet sem lehet.
Nem csoda hát, hogy amikor éppen egy víznyerő helyhez értek a sivatagi úton, akkor az etióp pénzügyminiszter így kiáltott fel: Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?
Ugyanahhoz a ponthoz értünk el velük, amire az előbb mi is eljutottunk. Íme, itt a víz, minden együtt van, a keresztelési liturgia is elhangzott már, mi akadálya van, hogy megkeresztelkedjem? Hit kell, barátom!
Ahogy hit kellett az etióp kincstárnoknak, hogy most mindent itt lehet hagyni a tónál, mindent itt lehet hagyni Jézusnál. Mindent víz alá lehet meríteni, mindent a halálba lehet adni, mert ahogy a víz lemossa a test szennyét, úgy mossa le Jézus vére a lélek szennyét; amikor téged megbántottak, vagy bármilyen módon megaláztak, sárba tapostak, vagy akár te magad is a sebzettségedre rossz választ adtál, és bűnt-bűnre halmoztál, és másoktól elvetted, amitől téged is megfosztott az élet. A keresztségben eggyé lehet válni azzal, aki minden sebet be tud gyógyítani, aki mindenért és százszorosan tud kárpótolni és minden rosszat, ami ért, a javadra tud fordítani. Erre mondott igent az etióp utazó, és erre mondunk igent, amikor gyermekünket a keresztvíz alá tartjuk. És itt kerül újra elő a legelején feltett kérdés, hogy hittel tesszük-e, hogy teljes hittel tesszük-e? Hogy a keresztelés egyházunkban hagyományőrzés-e, vagy tudatosan vállalt köszönetmondás a megtartott életért és elköteleződés Jézus Krisztus iránt?
Minden kereszteléssel, ami csupán hagyományőrzésből történik, egy újabb szeget verünk az egyház koporsójába. Mert igent mondunk Jézusnak, aki igenünket kereszthalálos szerelemmel komolyan veszi, de az életünket mégsem tesszük le Megváltónk kezébe. Vagyis az igenünk már a templomajtóban nemmé változik. Azt mondjuk: veled Uram, de nélküled.
Kedves Szülők és Keresztszülők! Legyetek úttörők a jóban és szülessen meg szívetekben a Jézus iránti őszinte érdeklődés, hogy kicsoda az, aki a keresztségben eljegyez magának és biztat, hogy az életünk boldog szeretetszövetség lesz, ha benne hiszünk és Őt követjük? Kicsoda az, aki előre odaadja magát értünk? Aki szerelmében nem a vonat elé ugrik, hanem a keresztre megy, hogy magára vegye minden terhünket? Kicsoda az, aki előre és ennyire szeret? Egyedül Jézus!
El kell, hogy mozduljunk hagyományőrzésből az elköteleződés felé, hogy ne haldokoljon, hanem szülessen az egyház, mert ilyen kicsi, mustármagnyi, de biztos kezdetekben születik az egyház, mint amikor egy gyermek életére áldást kérünk és szüleit, családtagjait pedig meghívjuk az Isten szeretetközösségébe.
Az etióp utazó megkeresztelkedett és jóllehet kirendelt útitársa eltűnt a szemei elől, mert az Úr máshova vitte, de a mi megkedvelt barátunk – így mondja az Ige –, hogy továbbment az útján örömmel.
Én azt kívánom, hogy akik ma hallottuk az Úr szavát és eldőlt a szívünkben, hogy teljes szívvel követjük Jézust, menjünk tovább az utunkon örömmel, mert megtaláltuk, amit lelkünk kedvel. A gyógyulást, a megújulás lehetőségét és a minden értelmet meghaladó békességet. Ámen.
Mátészalka, 2024-07-07.
Becsei Miklós lelkipásztor
