ISTEN NAPSZÁMOSA – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
(a szőlőmunkások példázata)
Mt 20,1-16
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! A Megváltó Jézus Krisztus földi szolgálata végén, kereszthalála küszöbén tükröt tart hallgatósága elé. Ebből a példázat-tükörből kiolvasható, természetesen annak, aki belenéz, hogy mivé tette, mivé formálta őt az Úrnak való szolgálat? Fülünkbe cseng a tékozló fiú bátyjának, az idősebb testvérnek szava, mikor megtérő öccse kedvéért apjuk levágatta a hízott borjút: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal (Lk 15,29).
Testvérem! Mivé tett téged az atyai ház, a templom? Hány esztendeje szolgálsz? Lehet, hogy már őseid is presbiterek voltak itt, vagy másutt? Akár lelkipásztorok is lehetnek felmenőid között, vagy az egyháznak neves pártfogói? De ki lett belőled az évek során? Kivé válsz, ha válsz, vajon formálódsz-e hétről-hétre? Olyan csodálatosan tiszta tükör ez a mai példázat, hogy noha múlt vasárnap volt napi ige, de akkor elébe tolakodott a szívemben egy zsoltár. Mégsem hallgathatok a szőlőmunkások példázatáról, mert megszólított és áldást nyertem általa hittanórán, fiatalok között, ahol ízekre szedtük ezt a néhány mondatot.
Az igazságtalan gazda – igen, ez volt a fiatalok véleménye, akiknek igazságérzete rendíthetetlen. Igazságtalan volt a gazda emberi mértékkel mérve, ha úgy tetszik munkaerkölcsi szempontból. Mert munka jogilag a megállapodás támadhatatlan, hiszen a szóban kötött egyességet, adott szavát tartotta a gazda, ugyanis egy dénár fizetségre szerződött azzal is, akit késő délután fogadott fel és azzal is, akit nagyon korán hívott a szőlőjébe kapálni. Neki is egy dénárt ígért, meg is adta.
Munkaerkölcsi szempontból aggályos a történet, mert ha egybevetjük két ember fáradozását, azét, aki csupán egy-két órában dolgozott, és azét, aki az egész nap terhét hordozta és akár 8-10 órában fáradt és hajladozott, akkor igazságtalan, hogy ugyanannyit kapjanak. Mert akkor, ami a következő napot illeti, elvész a motiváció. Minek törni magamat, ha a nap végén is el lehet szegődni és ugyanannyi a bér?!
De nincs következő nap, hanem csak egy nap van és egy élet, amit el lehet tékozolni, még az Isten közelében is, és amit meg lehet nyerni. Erről szól a példázat. Jézus azért szőtte egybe ennek a példa-történetnek a szálait, hogy hallgatóságát felébressze az önhittség, beképzeltség, a hamis magabiztosság álmából és az igazságérzet megszólítása által végre felrázza azokat, akiknek fülük van, de nem hallanak, szemük van, de nem látnak. Szívük van, de nem értenek.
A példázatból sem munkajogi, sem munkaerkölcsi következtetést levonni nem érdemes, mert másról szól. Az Isten irgalmáról és féltő szeretetéről.
Ha egy szóval kellene elmondani a jézusi példázatot, akkor beleférne ebbe a négybetűs szóba, hogy: MOST.
Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket.
Kimondhatatlan a szeretete, hogy mindig hív bennünket, egy életen át keres minket az Isten. Nagyon korán megszólít a keresztségben. Nekünk, reformátusoknak ez az első olyan mozzanat, amit Isten megszólításának gondolunk. Pedig sokkal hamarabb szólt azoknak, akiknek a vágyakozásában formálódtunk, és közös akaratából testet öltöttünk. Azt mondja a zsoltáros, hogy alaktalan testemet már látták szemeid (139,17). Nagyon-nagyon korán kiment a gazda a piacra, vagyis elképzelhetetlen messzeségbe nyúlik vissza a kegyelmi kiválasztásunk. Mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már szerettelek (Jer 1,5). Örökkévaló szeretettel szerettelek (Jer 31,3).
De azt mondja Jézus, hogy a gazda, aki olyan, mint Isten, kimegy a piacra délelőtt kilenc óra tájban is, mert vannak később ébredők. Arra jutottunk a gyerekekkel a hittanórán, hogy ez a kilenc órai hívás talán az iskoláskor lehet, amikor már kinyílt az értelem. Amikor egy gyermeknek ezer és ezer kérdése van arról, hogy mi miért olyan, amilyen.
Kedves Testvérem! Lehet, hogy a kora reggeli megszólítást már elmulasztottad, egy kicsit a szüleid felelőssége is volt, de mi lett a kilenc órával? Iskolás korodban mennyire járhattál közel az Istenhez? Milyen sokan elmondhatják, hogy valami egészen másra volt berendezkedve az iskola, mint hogy az örökkévalóságra nyitotta volna fel a szemünket.
De semmi nincs veszve, mert a legfőbb rendszergazda szándékát felül nem írhatja semmi. Ha a hajnali hívás, ami születésünk körül történhetett, vagy a kilencórai megszólítás, ami az iskoláskor lehetősége volt, mind a kútba esett, mert egyik sem rajtunk múlott, akkor van tovább, mert délben is kimegy a gazda.
A felnőtt kor az önálló döntések korszaka. Túl a neveltetésen, túl a lázadáson, az önmagunkra találás időszaka. Tizenkettőkor is kiment a gazda, vagyis délben is szól az Úr. Amikor a legmagasabban jár életed Napja, amikor teljes világosságod van az Úr mellett dönteni és életed a kezébe tenni. Megtalál-e, vagy megtalált-e életed felívelő szakaszában az Isten? Vagy a hivatás lett az isten? A munka lett az isten, az istentelen ideológia lett az isten? Te lettél az isten?
Aztán ha fenn a csúcson nem talált meg, nem szólított és nem érintett meg és úgy kell megőszülni, hogy a hit szempontjából analfabéta vagy, ha öledbe ülve unokád kérdez, és nem az érdekli ki voltál, hanem örökkévaló reményed, kapaszkodód és erőforrásod megismerni vágyik, akkor mit mondanál? Mit mond az az ember, akihez közelebb van a vég, mint a kezdet? Milyen szép is lenne, ha úgy történhetne veled, hogy az utolsó évek, vagy évtizedek az örökkévalóság jegyében telnének el. Áldott nagyszülő és dédszülő lehetnél, ha utódaidnak nem a könyörtelen vég közeledtét üzennéd, nem az elmúlást demonstrálnád, hanem ha betelne rajtad Füle Lajos szép üzenete, hiszen a református költő az emberélet alkonyáról írta le: amikorra el kell menni, de jó volna megszépülni, színesedni, nem szürkülni…
Barátom! Az életed órájára nézel, amelyen délután három óra van, közelebb a vég, mint a kezdet, még nem a tél kopogtat, csak az ősz érkezett meg újra. Mondd, megtalálhatna most az Isten? Ha körülnézek, sok ilyen délután háromórás testvért látok. Megérinthet most az Úr? Ez a legszebb kor és korszak, amikor a gyümölcsök beérnek.
Aztán egyszer csak délután öt óra lesz. Ugyan ki bolond, hogy ilyenkor munkásokat keres? Az Isten! Pál apostol írja le, hogy az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél (I. Kor 1,25). Az Isten a világ bolondja, mert délután ötórakor is kimegy. Igen, amikor más normális ember már csak teázni szokott. Az Úr kimegy ötórakor, de nem magáért, nem is a szőlőskertért, hiszen napnyugtáig abban sok hasznot hajtani már nem lehet, hanem az emberért megy ki. Érted és értem.
Délután öt óra van. Téli időszámításkor szinte már éjszaka. A földi élet záróakkordja. Kinek milyen lesz, nem tudjuk. Most bevettem az esti gyógyszert, vagy nem vettem be? Valakit éppen átpelenkáznak, vagy a légzést támogató technika csipog a feje fölött. Egy utolsó séta a kertben – ha kegyelmes lesz hozzánk az Úr. Délután öt óra van, az élet alkonya és még mindig szól az Úr. A neveden szólít, de még mindig nem a túlsó partra hív, hanem csak, hogy jelenlétébe kerülj, hogy elmondd az életed legelső, nem megtanult, hanem őszinte, szívből jövő imáját. A jobb lator a kereszten nem a hittanórán tanult imádságot mondta, hanem hogy emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba, Uram (Lk 23,42). Vagy: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet (23,46). Tudod milyen nagy kegyelem, hogy van egy dolog, ami megelőzheti a halált? Ez az egy dolog pedig az ember döntése, hogy a kezedbe teszem le Uram, és akkor nem veheti el az a kéz sem, amelyik mindent el akar venni kíméletlenül. Amit odaadsz, azt nem vehetik el. Az ötórai hívás azért van, hogy akik csak a legvégén döntenek jól, azok is elnyerjék az örök életet.
Jézus példázatát nem értették azok, akiknek nagyon kellett volna érteni. Akiknek ez lett volna a végső menedék. Ők, a keményszívűek éppen olyanok voltak, mint a szőlőmunkások, akik kora reggel elszegődtek és ugyanannyit kaptak. Hasonlítgattak, méricskéltek, irigykedtek és lázadoztak. Nem igazság, hogy mi, akik egész nap fáradtunk, ugyanannyit kapunk!!! Vagyis biztos jelét adták, hogy nekik semmit nem használt, hogy az Úr szőlőjében kapáltak. Nekik semmit nem használt az egyháztagság, a templom küszöbének koptatása. Hiszen azért hív az Úr az Ő szőlőskertjébe kapálni, hogy munka közben, szolgálat közben, igehallgatás közben, úrvacsoravétel alatt mintegy visszahasson rám az Úr Lelke. Hogy ne azt kérdezzük: mi lesz hát a mi jutalmunk? Hogy ne azon háborogjunk, hogy a legvégén is meg lehet térni, sőt elég a végén megtérni, hiszen semmi garancia nincsen, hogy a délben hívottaknak lesz háromórás hívása, hogy a háromkor megszólítottaknak lesz ötórai teája.
Helyette örülhetnénk azon, hogy az egyik is, vagy a másik is, akit én szeretek, akiért imádkozom, meghallotta végre az Úr hívását. De jó, hogy aki délután háromkor még süket volt, vak és érzéketlen, meggyőződéses ateista, az ötórakor boldogan nyitotta ki szívét az Úr előtt. Nem a kárhozatba hullott bele, hanem átment a halálból az életre.
Akik Jézus példázatában lázadoztak és elégedetlenkedtek, azokat soha nem érintette még meg az Úr jósága és szeretete. Ők tényleg csak az Isten napszámosai voltak. Azt mondja rájuk Jézus, hogy elsőkből, az utolsók lesznek.
Bárcsak megérintene minket ma az Úr jósága, hogy teljes szívünkből és azonnal megtérjünk hozzá, az életünk bármely szakaszában járunk. Jób könyvéből tudjuk, hogy olyan elkerülhetetlen isteni megszólítás az ember életében kétszer, vagy háromszor van (33,29) és ez teljes összhangban van azzal, amit a jézusi példázat az Istenről mond. Tükröt tart eléd, hogy kiolvasd belőle: kivé lettél, ha régóta Isten gyermekének, ha hívő embernek, ha református keresztyénnek vallod magad?
Te adnál esélyt annak, aki napnyugta előtt szegődik hozzád? A sok eltékozolt évet meg tudnád neki bocsátani? Az Isten ilyen, napnyugta előtt is ad kegyelmet és a teljes napi bért, a teljes feloldozást, az örök élet, üdvösséget adja a megtérőnek. Ha egyszer is ilyen volt veled az Isten, legyél te is ilyen és adj még egy esélyt mindenkinek, senki előtt ne zárd be a szívedet. És nyisd meg végre a szívedet az Úr előtt, mert az a sok istentisztelet, igehallgatás, vagy az Úrnak való szolgálat egyszer ítéletté válik, hogy nem volt benne a szíved, hogy nem hatott vissza rád, mert amikor kiléptél a templomajtón, akkor embertársaid nem érezték meg rajtad a szeretetet és az irgalmasságot. Isten napszámosa voltál, de nem az Úr munkása.
Az Úr munkásokat keres. Lehet, hogy valaki csak napszámosnak szegődött, de közben, míg a szőlőt kapálja, gondozza, míg az illatos fürtök között jár, megtapasztalja az Úr jóságát. Mert a szőlőtőke Jézus maga. János evangéliumában költői szépséggel mondja el az Úr, hogy én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlősgazda. És még azt is mondja, ti vagytok a szőlővesszők, ti lehettek a gyümölcshozó ágak, akiket megtisztít, hogy még több gyümölcsöt teremjenek (15,1-2). Milyen csodálatos az isteni kegyelem! Elszegődtél, dolgozni mentél és közben részese lettél az Istennek! Nem csak körülötted, hanem rajtad is átáramlik az isteni élet. Ha pedig átjár az igazi élet, akkor ennek az egynek nem ártanak az évek, ezt nem veheti el a halál.
Imádkozzunk azért, hogy azok közül, akit szeretünk, senki nem kapjon kevesebb fizetséget, mint amit megígért a gazda. Mindig vannak szeretteink között, akik az Isten órája szerint kilencnél, tizenkettőnél, délután három, vagy öt óránál járnak. Hívjuk meg őket az Úr szeretetébe, miközben mi magunk már nem napszámosok, hanem munkások vagyunk. A napszámos csak zúgolódik, de a munkás gyümölccsel kínál. Adjon az Úr munkásokat az Ő szőlőjébe, adjon az Úr munkásokat a gyülekezetbe.
Ámen.
Mátészalka, 2024-09-15.
Becsei Miklós lelkipásztor
