MEGMÁRTÓZNI JÉZUS TERMÉSZETÉBEN – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
(keresztelési istentisztelet)
Pál levele a Galácziabeliekhez (válogatott versek):
„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” 2, 20
„Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.” 3,27
„…gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus.” 4,19
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Megmártózni Jézus természetében, olyanná válni, mint Ő – röviden, néhány szóban így lehet összefoglalni mindazt, ami a gyermekkeresztségben történik. Szinte áthidalhatatlan szakadék van a keresztség őseredeti formája és annak mai gyakorlata között, de a keresztyénség éppen arról szól, hogy ami emberileg lehetetlen, az Isten által mégis lehetséges.
Mivel mindaz, ami jó és tökéletes – aminek az ember vagy áldott eszköze, vagy áldatlan akadálya –, az a Szentlélek Istentől származik, ezért kérjük a Szentlélek Istent, hogy vigyen el minket a kezdethez, ahol megszületett az Istenhez és a Benne hívők közösségéhez való tartozás igénye. Nagyon messzire kellene visszautazni, de mi csak az újszövetségi határvonalig megyünk, amikor Jézusban megjelent az Istenhez való kapcsolódás páratlan és példátlan módja, a hit. Amikor az ember nem teremtményi mivoltában, nem szolgájaként az égi Úrnak, hanem az Atya gyermekeként, Jézusnak pedig a testvéreként jöhet az Úr színe elé. Amikor gyülekezetbe jövünk, akkor családba érkezünk, bárhonnan jövünk is. Nem az számít, hogy honnan jövünk, miként jövünk, hanem hogy családba érkezünk, mert ugyanott lehet folytatni a hit-életet, ahol abbahagytuk.
Keresztség vonatkozásában az újszövetségi kezdetig megyünk el a Lélek által, amely kezdetnél egy különös kinézetű ember áll a folyóparton és bemeríti, alámeríti a hozzá térőket. E furcsa alak az Ószövetség szigorával, de az új szövetségnek, valami egészen különleges sugallatával, ami a levegőben vibrál és a Lélek madaraként szárnyal. Keresztelő János ő, a neve szöveghű fordításban: Bemerítő János.
A mozzanat pedig, amihez Bemerítő János segédkezik, az alámerülésnek, a vízfelszín alatti eltűnésnek, a teljes megtisztulásnak a mozzanata. A keresztség tehát őseredeti értelemben alámerülés, az élet rövid ideig való, de határozott elengedése, az „egy kis meghalás, hogy mindörökké éljek” szándékának kifejeződése. Nem vasárnapi gyermekjáték az, ami itt történik. Nem kisdedeknek kitalált cselekedet a bemerítkezés. Nem véletlen az, hogy ma is vannak kisegyházak, amelyekben csak felnőttek gyakorolják. Jelenlétük a világban nekünk reformátusoknak mindig emlékeztető és megszólítás, hogy gondoljuk át, mit miért és hogyan cselekszünk? Hiszen a felnőtt ember egy tudatos döntéssel alámerül, a gyermek számára e mozzanat veszélyes, ha ő tenné, hogy víznek indul, utána rohannánk, hogy kimentsük őt; ám ha mi tesszük vele, akkor van benne felelősségünk, hogy számára az életet jelentse és ne a lelki halált, nehogy hamis magabiztosságban cseperedjen, gondolva, hogy megkereszteléssemmel szüleim mindent megtettek helyettem, amivel az Istennek tartozom.
Nagyon vékony jégréteg a gyermekkeresztség, de aki átjut a folyón, az megnyeri az életet. Mi azt kívánjuk és azért imádkozunk, hogy átjussatok a folyón, de nem a jégen át, hanem olyan jó lenne meglátni, hogy a két part között híd feszül, akinek neve Jézus. A keresztség a Jézus-hídon való átkelés.
A keresztség bemerítés, a szónak a kereszthez annyi köze van, hogy Jézusomra föltekintek a kereszt alatt, nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt (345 d.). Igen, ők sorakoztak fel a folyóparton, akiket az élet múlandósága, törékenysége, talán egy betegség miatt félelem fogott el, és akiknek teherré lett a bűn. Akiknek elegük lett önmagukból és ahelyett, hogy a vészkijáraton kimentek volna, a kis halált választották a nagy halál helyett. Legyen áldott az Isten, hogy van kis halál is. Rövid ideig tartó, egy lélegzetvétellel kibírható, de valóságos. Nem akarok tovább az Isten nélkül élni. Erről ír Pál a galatáknak: Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve (2,20).
A gyermekkeresztségből ez a mozzanat hiányzik. Ezért a legcélravezetőbb azt úgy nevezni: megmártózás a Jézus természetében. Ahogy az esti fürdetéskor is mennyire vigyáztok, törékeny kis testét a vízben, de kicsiny kis fejét biztos kézzel a víz felett tartjátok, hogy ne féljen és a fürdőzést szeresse, hogy megújulásnak érezze azt. Megmártózás a Jézus természetében, megfürdés az Isten szeretetében, de minden aggodalom nélkül, mert szüleim karjában bátran nyughatom. A kéz, amelyik megtart, a kéz amelyik tisztába tesz, és sok zavaró körülménytől megszabadít, aztán megsimogat és ennem ad, ez a szülőm keze, ez az Isten keze.
Aztán megtanulja majd, ráér később megtudni, hogy az az áldott kéz sebhelyes, értem sebzett, de begyógyult és gyógyító kéz, orvosom lehet nekem is. De jó lenne úgy felnőni, hogy boldog felnőttként hálából, vagy boldogtalan felnőttként, mert nem úgy sikerült az élet, nos akkor pedig segélykiáltásként vállaljuk a kis halált, hogy örökké éljünk.
Gyermekeinket bízza ránk az Úr, hogy elvezessük őket az élet forrásához. Ez a gyermek-keresztség üzenete.
Miközben pedig ezt cselekedjük, az Úr emlékezetünkbe idézi, hogy mi is meg lettünk keresztelve. Ismét csak a galatákhoz írt levelet idézem. Pál írja: Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Vagyis felvettetek egy új ruhát, keresztelői ruhát, ami nem más, mint a krisztusi természet. A saját természetünkkel, megrögzött szokásainkkal, egy szekérnyomon futó gondolatainkkal, és abból fakadó cselekvéskényszerünkkel szüntelen harcolni kell, de a keresztségben kapott új természet mindezeken átsegíthet. Ezért érdemes felidézni magunkban, hogy meg lettünk keresztelve, alá lettünk mi is merítve, és bárhogy gondolták annak idején a szüleink, meggyőződésből, vagy hagyománytiszteletből, de mi komolyan gondoljuk. És ez a lényeg, hogy mi komolyan gondoljuk minden reggel, ébredéskor a kis halált, hogy odaadjuk magunkat az Úrnak. Minden nap új ruhába, tiszta ruhába öltöztet minket az Úr kegyelme, ha akarjuk. Hadd lássanak így a gyermekeink, hogy számukra mindenkor fénylő csillagok legyünk és ne fenyegető árnyak.
S legvégül a harmadik páli igét szeretném szívünkre helyezni, mint keresztségről való tanítást, ami arról szól, hogy nem vagyunk még készen, messze nem vagyunk még készen, de a helyzet nem reménytelen: „…gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus.”
Vagyis nem születhet meg még egyszer az ember, bár lehet sokan vagyunk, akik 40-50-60 évnyi tapasztalattal szívesen újrakezdenénk az életet. Mégis lehetséges, hogy a Szentlélek Istennek bátran kiszolgáltatjuk magunkat és kérjük, hogy naponként az Ő igéje vezessen, Szentlelke formáljon.
Minden fejlődés fájdalommal jár, hiszen van növekedési fájdalom is. Bizonyára a kisgyermekek életében is van, csak ők még nem tudják mondani. Minden, ami bennünket ér, minden próbatétel átváltozhat növekedési fájdalommá, ha az Úr kezébe tesszük az életünket. Ha elképzeljük, hogy gyermekei vagyunk az Égi Atyának, és hagyjuk, hogy az áldott fürdővízben, szeretete karjaiban tartson és megtisztítson, megújítson minket naponként. És az a csodálatos, hogy soha nem merít a víz alá. Helyettünk nem dönt el semmit, helyettünk nem tesz semmit, de ha vállaljuk, hogy most mi is lélekben újra megkeresztelkedünk, vagyis alámerülünk szeretetében, bűntörlő drága vérében, megbocsátó és új esélyt adó kegyelmében, akkor a legtöbbet tesszük magunkért és gyermekeinkért.
Akkor végre átmegyünk a hídon, megtesszük, ami emberileg lehetetlen és úgy megyünk át a folyón, hogy karjainkban visszük gyermekeinket, hogy egyszer nekik is bátorságuk legyen elindulni a felnőtté válás útján, ami nem más, mint az istengyermeki létállapot. Ámen.
Ámen.
Mátészalka, 2024-09-22.
Becsei Miklós lelkipásztor
