CSEND A MENNYBEN – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Amikor feltörte (Jézus) a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben mintegy fél óráig. És láttam a hét angyalt, akik az Isten előtt álltak, és adatott azoknak hét trombita. Egy másik angyal is odajött, és megállt az oltárnál, kezében aranyfüstölő, és adatott neki sok füstölőszer, hogy a szentek imádságaihoz tegye az aranyoltárra, amely a trón előtt van. És felszállt a füstölőszerek füstje a szentek imádságaival az angyal kezéből Isten elé. Ekkor vette az angyal a füstölőt, megtöltötte az oltár tüzéből, és ledobta a földre: mennydörgés és zúgás, villámlás és földrengés támadt. A hét angyal pedig, akinél a hét trombita volt, felkészült, hogy trombitáljon.
Trombitált az első, és jégeső támadt, és tűz vérrel keverve, és lehullott a földre: megégett a föld harmada, megégett a fák harmada, és megégett a zöld fű is mind.
A második angyal is trombitált, és valami tűzzel égő nagy hegy zuhant a tengerbe, és a tenger harmada vérré lett: elpusztult a tenger teremtményeinek harmada, amiben csak élet volt, és a hajók harmada megsemmisült.
A harmadik angyal is trombitált, és az égből egy nagy égő csillag hullott le, mint egy lámpás, és ráesett a folyók harmadára és a vizek forrásaira. A csillag neve pedig Üröm, és ürömmé lett a vizek harmada, és sok ember meghalt a vizektől, mert azok keserűvé váltak.
A negyedik angyal is trombitált, és csapás érte a nap harmadát, a hold harmadát és a csillagok harmadát, hogy elsötétüljön harmadrészük, a nappal harmada se legyen világos, az éjszaka is ugyanígy.
Ekkor láttam és hallottam, hogy egy sas repül fenn az égen, és hatalmas hangon ezt mondja: Jaj, jaj, jaj azoknak, akik a földön laknak, a másik három angyal trombitájának hangja miatt, akik még ezután trombitálnak.” Jel 8,1-13
Mi volt az, ami legutoljára magával ragadott téged? Mi volt az, aminek legutóbb a bűvöletébe kerültél? Gyermekek és ifjak – de sokan a felnőttek is –, a virtuális világ bűvöletében, szinte szünet nélkül a megragadottság állapotában vannak. Lehet, hogy játék közben még zenét is hallgatnak és ha felemelt hangon szólnál hozzájuk, akkor sem hallanának meg téged. Ma egyre több baleset van abból, hogy a járókelők, vagy akár a kerékpárosok is, a forgalomban úgy vesznek részt, hogy a fülesben hallgatott zene által elvágják magukat a külvilágtól. A megragadottság állapotában vannak. De kérdezem azokat, akik nem fülessel járnak és nem fülessel élnek; hogy mi volt az, ami utoljára magával ragadott? Egy szép festmény, egy kellemes zene, valami gyönyörű énekhang, egy film, egy vers? Talán az unokád hangja a telefonban? Egy jó hír, netán egy rossz hír?
Ha János apostoltól kérdeznénk meg, miután megírta a Jelenések könyvét, vajon mit emelne ki a látomások, élmények közül? Azt mondaná: mind kedves volt? Azt mondaná mind váratlan volt, szokatlan, rendkívüli? Fel lehet dolgozni ennyi élményt egyáltalán? Nem kapcsolt az agya tartalék üzemmódba, hogy meg ne boruljon idő előtt? Régebbi számítógépeken, ha türelmetlenül, egymás után, gyorsan akartunk megnyitni több oldalt, akkor a gép lefagyott. Újra kellett indítani. És a lelkünk? És az agyunk? Ma már a szívet újra lehet indítani. Az Úr kegyeleméből ezt már tudja az orvostudomány. De ha az agyunk megkattan, vagy a lelkünk lefagy, vajon újra lehet-e indítani? Talán azért is jó néha a megragadottság állapotában lenni, hogy csak egy dolog van és semmi más, mert miközben arra az egyre koncentrálunk, minden más lecsendesedik bennünk, és gyógyul és megbékél a szív. Az egy dologra való ráhagyatkozás, az egy élménybe való belefeledkezés egyszerre pihenés testnek és a léleknek.
A félelem és az aggodalom ennek a megragadottságnak nagy ellensége. Vannak, akik állandó „harckészültségben” élik le az életüket. Mi van, ha éppen addig törnek be a házba és rabolják el értékeimet, ameddig én a képzelet szárnyain messzire repülök? Nem lehet! Mi van, ha az életemre törnek, ameddig én szinte kikapcsolom az éberségemet? Nem lehet!
Testvéreim! Nem érdemes állandó „vigyáz állásban”, mintha 0-24-ben Himnuszt énekelnénk, leélni az életet. El kell, hogy jöjjön az elengedés ideje. És ez nem a halál. Nem az életet kell elengedni, hanem az életellenes dolgokat. Ilyen életellenes dolog az állandó készenlét. Nem kívánja az Isten. A tíz szűz példázatában például a vőlegényt váró koszorúslányok nyugodtan aludtak. Mind a tíz. Méghozzá mélyen aludtak. Azt, hogy pontosan mikor jön a vőlegény, nem tudták. Ezért egészen egyszerűen elengedték a görcsös várakozást. Majd meghalljuk, ha jön. Ma, amikor olyan modern és biztos ébresztőink vannak, hogy egy mobiltelefon zajára még a halott is felkél, mégsem merünk és nem tudunk nyugodtan aludni.
Az, hogy valami magával ragadjon, hogy minden mást kikapcsoljon, még a legbelső védekezési rendszerünket is kikapcsolja, életmentő lehet. Újra kérdezem: mi volt az, ami legutóbb magával ragadott? Ha eszedbe jut, adj érte hálát, ha ilyen nincs, akkor a saját lelkednek ellensége vagy!
Úgy szeretne ma az Úr magával vinni. Abból, amivel most a házába jöttél. Ami talán megélhetés gondja, vagy betegség, vagy elmúlás, vagy gyermeked vagy unokád, vagy összekuszált életed miatti aggodalom. Ezért adta a Jelenések könyvét is. Ezért adta az Úr ezeket a különös képeket, mert úgy hatnak rád, ahogy te azt el sem képzeled. Nem a világűrbe repít ki és nem végtelen nagy távolságokba szárnyal el veled, hanem a legnagyobb mélységből, a legszigorúbban őrzött börtönből, önmagadból segít kiszállni. Ilyet, vagy hasonlót lehet, hogy tudnak a tudatmódosító szerek, hangulatjavító, szorongásoldó gyógyszerek, vidámító italok is, de a hatásuk elmúltával nincsen olyan csendes visszaérkezés önmagadba, hanem zuhanás van, összetörettetés van. Fejfájás van és bűntudat és még nagyobb káosz, mint ami volt.
Ezért az Úr szeretne most magával vinni és valami olyan „függőséget” megízleltetni veled, hogy azt mondanád: az Isten közelsége oly igen jó nekem. (Zsolt 73, 28).
Az ige bűvöletébe, az ige megragadottságába kerültem bele, mikor összeállt szívemben ez az üzenet.
Ebben a mai igeszakaszban, amely egyébként kriminális és horrorisztikus, egészen magával ragadott egy nagyon rövid gondolat. Az elején úgy átsiklottunk, pedig megismételtem még egyszer, de mire a szakasz végére értünk, rég elfeledtette velünk a sok borzalom, ami érte, vagy talán még éri a földet. S ez a rövid gondolat azért ragadhatott meg, mert János apostol, a mi barátunk is a megragadottság állapotát élte át, amikor látta és hallotta. Vagy, hogy a dolgot még izgalmasabbá tegyem, olyan valamiről van szó, amit sem látni, sem hallani nem lehetett. De ugyan mi az, amit sem látni, sem pedig hallani nem lehet, mégis magával ragad? Ez testvéreim, a csend. A mennyei csend.
Szeretném, ha magával ragadna minket a mennyei csend. Mert ilyen csend csak egyszer lesz az emberiség történelmében és nem a földön, hanem a mennyben. A földön nem lesz többé csend, ne itt keresd, ha vágyod a csendet, hanem a menny felé figyelj. Ezt a mennyei csendet meghallani, az emberi élet különös kiváltsága. Boldog, aki János apostollal együtt meghallja ezt a csendet. Mert ettől az életben nagyon sok minden a helyére tud kerülni. Lehet, hogy ettől kezdve könnyebb lesz majd elengedni magunkat, mert megszületik bennünk a bizalom és az abból merítő biztonságérzet.
Tudjátok, hogy miért van csend a mennyben? Mert a mi drága Megváltónk, a Bárány Jézus minden szentjeivel és angyalaival otthagyja a mennyet és eljön a földre, hogy összegyűjtse választottjait és magával viszi a földön bekövetkező csapások és katasztrófák elől, vagy éppen annak a közepéből kimenekíti. Azért van csend a mennyben, mert Jézus és a mentősereg eljön értünk a földre, hogy akik éppen élnek még, azok elváltozzanak, és akik a Benne való hitben hunytak el, azok feltámadjanak és együtt menjünk a mennybe. Emlékeztek, hogy a hétpecsétes könyv első hat pecsétjének feltörésekor mi mindenek mentek végbe a földön? Az imént olvastam, hogy a hetedik, utolsó pecsét feltörésekor mi mindenek mennek végbe. Ez elkerülhetetlen kifutása a föld és az emberiség történelmének.
A mai igében olvasható borzalmak jelentős része abban az időben teljesedett be, a negyedik századtól kezdve, amikor a Római Birodalom nem tudta elpusztítani a keresztyénséget és egy ördögi tanáccsal kötelezővé tette, és a pogánysággal összekeverte, és az egyházat az állam szövetségesévé tette; nos akkor a történelem Ura ebből a bűnös viszonyból, állam és egyház parázna kapcsolatából született politikai keresztyénséget megítélte; a Nyugat-Római Birodalmat előbb az ítélet eszközévé, majd az ítélet tárgyává tette. Szétesett a Nyugat-Római Birodalom, kezdetét vette a középkor, ahol maga az egyház lett igaz híveinek üldözője, miközben az aktuális hatalmat kiszolgálta. Ekkor zúdultak a felsorolt csapások a földre. Koronként van a történelemnek ismétlődő, vagy korábbi eseményekhez hasonló mozzanata, melyekből az ember nem tanul.
De mi most a csendre hangolódjunk rá, hogy magával ragadjon a gondolat: Drága Megváltónk otthagyja a mennyet és angyalai kíséretében eljön értem is? Vajon megélem ezt, vagy unokáim idejében következik el? De ha e hitben élhetnék tovább mától és e hitben halhatnék meg egykor, bármikor, kivenne a föld porából és azokkal, akiket szeretek, együtt mennénk az Úrhoz?
Istenem, vajon megragadható vagyok én? Na nem úgy értem Uram, hogy a kabátom gallérját, vagy az ingemet megragadhatod-e, hanem hogy: lehetnék-e kedves előtted azon a napon? Vajon észrevennél Uram, amikor én soha nem, vagy alig-alig vettelek észre téged? Pedig benne voltál a fájdalmaimban és benne voltál az örömeimben, Te kopogtattál, csak én nem vettelek észre. Te vajon észreveszel Uram, ha én nem vettelek észre? Lennél hozzám irgalmas, amikor az életben olyan sok koldust elzavartam?
Bárcsak megragadna az Úr csendje, mert mennyire más, mint az én kínos hallgatásom csendje. Mennyire más, mint az életem sok vihar előtti és sok vihar utáni csendje.
Szeretnénk a mennyország csendjében megfürödni Uram, hogy megtisztuljak, hogy észhez térjek, hogy magamhoz, s egyszerre Hozzád térjek Uram!
Azért van csend a mennyben mintegy fél órára, mert mintegy közbe ékelt látomásként Jézus megmutatta János apostolnak, hogy miközben a földön minden romba dől, amit emberi önzés épített, minden romba dől, ami valakinek a kárára épült fel, az Úr mentőakciót indít azokért, akik hisznek Benne. Menőakciót indít azokért, akiket majd a félelem fog kijózanítani és felébreszteni. De vajon megtérít-e a félelem? Vajon mit tesz az ember, amikor beszűkülnek lehetőségei? Amikor gyermekkorának harapós kutyája képében jön érte a halál? Azt fogja tenni, amit tett egész életében. Olyan menekülési utakon indul el, amiket begyakorolt. Megduplázza a gyógyszerét, megerősíti lakása védelmi rendszerét, de a dermesztő télben nem nyílik virág. A félelem nem hitet ébreszt, hanem bezárkózást eredményez.
Most kell, hogy megragadjon az Isten csendje, a mennyország félórás csendje, hogy legyen még idő rákészülni az Úrral való találkozásra. De jó lesz, ha azt tudja mondani a drága Megváltó: láttam, hogy helyet adtál szívedben a Tőlem kapott csendnek. Láttam, hogy a csendben szembejöttél önmagaddal és nem tértél ki magad elől, hanem bocsánatomat és kegyelmemet elfogadtad. Láttam, hogy hónapokat, sőt éveket éltél az én békességemmel szívedben. Láttam, hogy békességem kiáradt azokra, akik a közeledben voltak. Megragadtad kegyelmemet és ezért én magamhoz ölellek, hogy elvigyelek és benépesítsük a mennyet. Hogy ott legyünk békében és biztonságban azokkal, akiket szeretsz, hogy felülnézetből lásd majd az egész életet, és megérts mindent, ami veled történt, hogy aztán örök örömben, megváltott és újjáteremtett világban, belakjuk ismét a földet és csak a jónak legyen örök folytatása.
Kedves Testvérem! Ragadjon magával az Isten csendje, a mennyország félórás szilenciuma, a világtörténelem megismételhetetlen pillanata. Ámen.
Áldás: „Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Ímé, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jön és megszabadít titeket… a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben…És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek forrásivá; … az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejükön, vigasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj.” (Ézs 35).
Mátészalka, 2024-11-10.
Becsei Miklós lelkipásztor
