JÉZUS KÖNYÖRÜLJ RAJTAM
Advent harmadik vasárnapi igehirdetés a Lukács evangéliuma 18. részének 35-43. versei alapján: „ Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett (Jézus), hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi ez. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra.Ekkor így kiáltott fel: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Ő így szólt: „Uram, hogy lássak.” Jézus ezt mondta neki: „Láss! A hited megtartott.” És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent…”
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Harmadik hete már, hogy az adventi időben járunk, és ezen a történeten keresztül megszólal az Úr, és azt mondja nekünk: ne ülj többé az útszélén, hanem állj fel és menj tovább, mert érdemes. Állj fel és az úton menj tovább, mert érdemes.
Annyi vak ember üldögél a saját élete útjának szélén. Észre sem veszi, hogy az úton nem halad, hanem csak egy helyben álldogál, vagy éppen üldögél. S éppen azért nem veszi észre az ember, mert vak. Vagy ha észrevette, hogy nem halad, hogy nem jut tovább, ötről a hatra, akkor meg éppen azért nem mer tovább menni, mert meggyengült a látása. Nem sokban, csak két dologban. A múltat és a jövőt illetően nem lát.
A vakságunk ma abban nyilvánul meg, hogy valamit már nem látunk, és emiatt elcsügged bennünk a lélek, és valamit még nem látunk, és ezért pedig aggodalmaskodunk. Ha ebben a két dologban, a múltat és a jövőt illetően megvizsgáljuk magunkat, akkor bizony szinte mindannyiunkról kiderülhet, hogy egyikben, vagy másikban, vagy akár mindkettőben vakok, vagy gyengén látók vagyunk.
Nézzük például a múltat. Ami tegnap történt arra még tisztán emlékszünk, ami tavaly történt, arra már homályosabban. De ha például bal lábbal kelünk fel, és felidézzük a tegnap eseményeit, akkor bizony a tegnapból is inkább a sötét dolgok jutnak eszünkbe, és azt mondjuk, hogy ami ma sötét, az bizony tegnap is sötét volt. Olyan rossz volt ma arra kelni, hogy egyedül vagyok, és már tegnap is egyedül voltam, és tavaly is egyedül voltam. Ha valaki a kifosztottság szemüvegén át nézi az életet, akkor azt mondja, hogy nekem az életben mindig búcsúzni kellett. Vagy azoktól, akiket nagyon szerettem, vagy az álmaimtól, amik soha nem váltak valóra. Akkor mi lesz még ezután? Hiszen akik még itt vannak, akiket szeretek, ők is öregszenek, meg én is. Azt mondta egy idős lelkész az egyik temetésen a legenda szerint: „Testvéreim! Egyszer mindenki meghal. Talán még én is.”
Az egészségemtől és az erőmtől is búcsúzni kell. Átélem, hogy valami minden nap elfogy belőlem. Mi lesz még ezután? Minden azon múlik, hogy milyen „szemüveggel” nézzünk vissza az elmúlt időbe, vagy gondolunk a jövőre. Ez a vakságnak a szörnyű átka, hogy visszafelé nézve, és előre is minden elhomályosul. A vakság egyenlő a kifosztottság érzésével. Ülünk az út szélén és koldulunk.
A vak koldus a 21. században is alamizsnát fogad el. Könyöradományt, ami nem oldja meg az életet, de egy kicsit elviselhetőbb tőle a vakság. A vakságban éppen az a rossz, hogy bizonyos dolgokkal nem az életünket oldjuk meg, hanem csak a helyzetünket, és ezt nem látjuk. Vakság az, ahogy egy szép erdélyi írásos tányéron olvastam egyszer, hogy: AZ ÉTELT MEGENNI KELL ÉS NEM SZERETNI. EGYMÁST SZERETNI KELL ÉS NEM MEGENNI. Vakság az, hogy megesszük egymást, mert azt gondoljuk, hogy attól nekünk jobb lesz, ha egymást megesszük. Ha szóba állsz valakivel, és az a valaki a te füled hallatára egy harmadikat gyaláz, akkor azonnal vedd a képzeletbeli fehér botodat, keresd meg az ajtókilincset és köszönj el tőle illedelmesen. Aztán hátra se nézz, mert tudd meg, hogy egyszer te leszel az a bizonyos harmadik, akit gyalázni fog. Aki másokról pletykál neked, az rólad is fog másoknak, mert neki ez a kenyere. Neki ez az alamizsnája. Legalább mi, akik tudjuk, hogy vakok vagyunk, szeretettel figyelmeztessük egymást, hogy az Úristen megóvjon minket a gonoszok nyelvének ostorától. Egymást szeretni kell és nem megenni. Szóljunk rá egymásra, ha kettőnk körében egy harmadikról rosszalló szó esik! Mivel vakok vagyunk, nem tudjuk, hogy kinek mit mondhatunk el. A legjobb volna egy őszinte barátot keresni, de akinek ilyen barátot még nem adott az élet, mert nem terem az minden bokorban, az vegye nagyon komolyan a Szentírás szavát, amikor Jézus ezt mondja a Máté evangéliumában (7, 6): „Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket.”
Testvéreim! Ha valaki lelkileg vak, és ezért a kifosztottság szemüvegén át nézi az életet, akkor azt mondja, hogy tőlem annyi mindent elvett az élet, vagy annyi mindent meg sem adott. Ezért elveszem én is a mások becsületét, jó hírnevét, nyugalmát, békességét. Szeressétek az ilyen koldusokat, és ne forduljatok el tőlük, mert csak a szeretet tudja őket meggyógyítani. Látjátok mennyi baj van abból, ha az ember vakon néz a múltjába vissza?
A vak koldus számára a jövő pedig egyenesen reménytelen. Milyen is lehetne az, amit még nem látok, és ha mindaz, amit már ismerek: sötét? Akkor milyen az, amit még nem látok?
Ezt a vak koldust, aki én vagyok, és aki te vagy, ma Isten nem kiabálni tanítja, mert a kiabálás, a jajveszékelés az sebzett lényünkből magától fakad, hanem ma Isten kiáltani tanít: Jézus, könyörülj rajtam!
Kedves Testvérem! Ha te ma bármiben is érintett volnál, ha Isten szent igéjének fénye véletlenül rávetült volna az életednek csak egyetlen beteg pontjára is, mernéd-e most velem kiáltani, hogy Jézus, könyörülj rajtam? Ha igen, akkor kiáltsd, hogy: JÉZUS, KÖNYÖRÜLJ RAJTAM!
Lehet, hogy elég vérszegényre sikerült a kiáltásod, mert hát mit mondana az, aki melletted ül, és a templomban nem szoktunk kiabálni, és különben sem vagyok én vak koldus…
Az a csodálatos ebben a történetben, hogy az a jerikói útszélen üldögélő ember annál hangosabban kiáltozott, hogy„Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Tudjátok testvéreim, egy bizonyos határon túl már nem számít a szégyen. Nem számít az, hogy ki mit gondol. Hadd gondoljon, amit akar. Egy halálos betegnek a kórházi ágyon már nem számít, hogy ki mit gondol róla, hanem csak az, hogy ő mit gondol az életről. A gazdag és Lázár történetében (Lk 16), a pokolban kínok között vergődő gazdagnak már nem számít a szégyen, hanem egy olyan számunkra bizarr dolgot kér, hogy Lázár, az utálatos koldus, ujja hegyét mártsa vízbe, és egy csepp vizet tegyen a szenvedő nyelvére, mert gyötrődik a lángban. El tudod te azt képzelni, hogy akit ma még ellenségednek gondolsz, valaha az ujjáról elkönyörögnéd a vízcseppet? A mi világunk egy szempillantás alatt meg tud változni, ha az Úristen megrázza körülöttünk a földet.
Jézus, könyörülj rajtam! Ha nem a templomi gyülekezet nyilvánosságában, akkor az otthoni csendességben még egyszer ki lehet mondani: Jézus, könyörülj rajtam. Mert addig a nagyszerű kérdésig, hogy te mit akarsz, mit tegyek veled, valahogy el kell jutni. Pedig biztosan szeretnéd, hogy az a valaki, aki mindent megtehet, feltegye neked ezt a kérdést. Népmeséinkben azért van egy ilyen mozzanat, hogy a kifogott aranyhal, vagy az erdő rejtekében megtalált anyóka felteszi a kérdést: mit szeretnél igazán? Mit szeretnél a legjobban?Mi a kívánságod? Mert a mesék a lelkünkről szólnak. El kell jutni addig a kérdésig, hogy mit tegyen veled az Úr. Magadnak kell ezt a helyzetet megteremteni, hogy a szíved legmélyebb vágyával oda állj az Isten elé úgy, mint még soha. Amikor már nem alamizsnát akarsz, hanem MEGOLDÁST. S tudod mi a megoldás? Látni, hogy miben vagy, és azután kimászni belőle. Látni, hogy mi szennyez be, és megmosakodni. Látni, hogy hol akadtál el, és ott valamit helyre tenni. Nem Istennek helyre tenni, hanem neked. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember kimondja: Uram, látni szeretnék. De az Úr látásra gyógyít.
Azért gyulladt fel ma a három gyertya fénye, hogy ha nem is többet, de annyit lássunk, hogy még tart a ma, és mi is vagyunk. Sikerült kijutni, kimászni a múlt sötét, és mély kútjából és itt vagyunk. Akárhogy is volt, de itt vagyunk. Annak, hogy ma itt vagyunk, valahol a múltban kanyarog az idevezető útja. És milyen jó, hogy ez az út éppen ide vezetett, az Isten házába, ahol ma is történhetnek csodák. Nem kell nagyobb csoda annál, minthogy felnyílik a szemed észrevenni a legfontosabb dolgokat. Isten ma is adja, tegyünk érte, hogy a mienk legyen a látás, a belátás, a meglátás és megértés áldása.
Adjad, hogy lássuk a világosságot,
Te szent Igédet, az egy igazságot,
A Krisztus Jézust: örök vigasságot,
És boldogságot.
És ne ismerjünk többet a Krisztusnál,
Ne szerethessünk egyebet Jézusnál;
Maradhassunk meg a te szent Fiaddal,
Krisztus Urunkkal.
Ámen.
Mátészalka, 2024-12-15.
Becsei Miklós lelkipásztor
