KÉTFÉLE TÜKÖRBE NÉZÜNK – IMAHETI IGEHIRDETÉS
„Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt. Örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá! Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele együtt!
Amikor Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten. Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.” Jn 11, 14-27
Kedves Testvérek! Szeretett Gyülekezet! Kiben van nekünk valódi egységünk? Ki köt össze minket, mi kapcsol egybe bennünket? Kétféle tükörbe nézünk bele az Úr előtti csendben ezen a mai alkalmon is.
Az egyik tükör a tegnapi nyitóestén már felidézett níceai zsinat, és annak egyik fontos dokumentuma, az úgynevezett níceai hitvallás, amelynek csak fele részben van 1700. születésnapja, mert később, mintegy 60 év múlva, 381-ben, egy másik zsinat hitvallásával kiegészült, megváltozott és nyerte el ma is használatos formáját, nícea-konstantinápolyi hitvallásként. Egységteremtő célja volt a közös hitvallásnak, erről nemsokára együtt gondolkodunk még, de lehetne-e valódibb egységteremtő célja bárminek is, mint az Isten szent és igaz igéjének? Ez pedig az a másik tükör, amibe ezen az estén együtt belenézhetünk.
Níceai hitvallás és az Isten Igéje, e kétféle tükörbe való betekintésre hív az Úr.
Bárcsak úgy lett volna, hogy a negyedik században megfogalmazott hitvallás olyan közösséget munkál és olyan egységet teremt, amiből nem következik az, amit közel két évezredes viharos, sokszor méltatlan és fájó történelmeként ismerünk a keresztyénségnek, és amelynek eredményeként előbb csak Kelet és Nyugat különbözőségében, majd megszámlálhatatlan tükörcserép szétszórtságában élt meg az egyház. De talán mégsem a véletlen műve az, hogy olaszországi hittestvéreink a kerek évforduló kapcsán a níceai hitvallásra irányítják a figyelmünket.
A negyedik század elejére a hatalmas Római Világbirodalomban a sokat szenvedett keresztyén világ végre levegőhöz jut éppen, amikor Konstantin császár hirtelen felindulásból, a Lélek sugallatára, vagy politikai megfontolásból, de az üldözött vallást, megtűrt, elfogadott, majd kötelező vallássá teszi. S hogy mennyire tesz jót a Krisztus ügyének a kötelezővé tétel, az államvallás szintjére való felemelés, abból látszik, és azon mérhető, hogy az üldözött, majd megtűrt, később kötelezővé tett vallás maga is üldöző vallássá fajul és változik át. Egy olyan ideológiává, amelynek konzervdobozára nyugodtan odaírható, hogy Krisztust már nyomokban sem tartalmaz.
Csodálatos dolog az egység, különösen, ha a Lélek munkálja és nem emberi, netán ördögi szándék, hiszen még a Könyvek Könyvében is olvasható, mikor néhányan felesküsznek és abban egységre jutnak, hogy nem esznek és nem isznak, álságos böjtöt hirdetnek, míg egy kikiáltott ellenségnek a vérét nem ontják. Van ilyen egység is, de a Lélek egysége más. Nincs jogunk feltételezni, hogy ne a Lélek munkálta volna a közös hitvallás megfogalmazását, annak máig ható áldásait, de alapos okunk van kérdezni és gyanakodni, hogy egy evilági uralkodó (Konstantin császár) birodalomegyesítő, hatalmi harcai között éppen a kereszt jelében remél győzelmet, vagyis úgy dönt, hogy maga mellé állítja az addig üldözött keresztyénséget.
Így a Kelet és Nyugat hitét egyesítő irat, amely egy császár által egybehívott és általa elnökölt zsinaton születik, éppen úgy a közös hit dokumentuma, mint a birodalom együttműködési rendszerének a paktuma. Állam és egyház, politika és vallás végzetes összefonódásának a kezdeteinél járunk, következményeit máig szenvedjük, de a helyzet ahhoz volna hasonló, mintha az Európai Unió elnöke hívná egybe a mai történelmi felekezetek vezetőit, arra kérve, hogy közös hitük megfogalmazásával kötelezzék el magukat az Unió mindennemű érdekeivel való azonosulásra és az élet minden területén való együttműködésre rendszeres támogatásért cserébe. Vagy ha kis országunkban egy miniszter hívna zsinatot egybe. Ugye mennyi tanulsága van egy kerek évfordulónak, és minden, a jelenkori valósággal való véletlen hasonlóságról kizárólag a valóság tehet…
Akárhogy is nézzük, egy ősi hitvallás legfőbb értéke mégiscsak annak régisége, továbbra is jóhiszeműen feltételezett bibliás lelkisége, de mégiscsak görbe tükör az, amitől meghajlik a valóság és teljesen úgy tűnik, hogy a meghajlott valóság az igazi valóság.
Ezért jó, hogy van egy másik tükör is, az Isten valóságának hamisítatlan mása, ez pedig az Ige. Nézzünk most bele az ige tükrébe.
Az imahét provokatív kérdése, hogy „Hiszed-e ezt?”, semmiképpen nem korlátozódhat a níceai hitvallásba foglalt hittételekre, bár a szándék ma sem lehet más, mint különbözőségeink ellenére az egység keresése, hacsak Isten szent Igéje nem kínál jobbat, vagy többet, minthogy azt keressük, ami össze köt. Mert higgyük el – ha már a hit van a középpontban –, hogy van magasabb rendű cél, mint azt keresni, ami összeköt. Hiszen az egységkeresésnek minden áldása mellett megvan a kockázata is, ahogy a régmúltban is láttuk, mert ebben az egységben valaki olyan is helyet készíthet magának, akinek egységünk az érdekérvényesítés melegágya lehet. Ezért az ige most arra bátorít minket, hogy azt keressük, aki megtart. Mert ha azt keressük, aki megtart, akkor az egységet ajándékba kapjuk.
Így csendesedjünk el Lázár feltámasztásának gyönyörűséges története felett.
Örülök, hogy nem voltam ott. Az evangélium felolvasásakor ezzel a jézusi mondattal indítottam a történetet, mert időnként Jézus is mondott olyat, amire a hallgatóság felemelte a fejét. Ha addig elszundikált, vagy elkalandozott volna, akkor erre a mondatra mindenki ott van újra, hogy amikor Jézus hírét veszi Lázár barátja halálának, akkor ezt mondja: örülök, hogy nem voltam ott. De hogy lehet ilyen kegyetlen dolgot mondani, az Élet Fejedelme miért beszélhet így: örülök, hogy nem voltam ott? A barátom bajba került és nem voltam ott, de azonnal hozzáteszi, amit tanítványai még nem értenek, de majd megértenek. Azért, mert így esélyt kaptok a hitre. Nem a közös hitre, hanem a személyes meggyőződésre, ami majd mindennél jobban egybeforrasztja a szíveteket. Amikor pedig az Úr bejelenti, hogy megyünk, Lázárhoz megyünk, a halálban is az élőhöz megyünk, akkor az a tegnap este is felemlített hitetlenkedő Tamás olyan szép hitvallást tesz. Mert aligha lehetne ennél szebben kifejezni az együttérzést Lázárral, az igaz baráttal: Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele együtt!
Ha visszanézünk az eddigi életünkre, akkor olyan sok minden meghalt már. Az elszálló éveink, az erőnk, az egészségünk, szeretteink, emberi kapcsolataink, vágyaink, reményeink, álmaink. Mennyi halál, egy temetőkertben élünk. Lehet szép és rendezett és virágos, de temető. És aki nincs készen arra, hogy végre meghaljon ő is, az egykeként a temetőben jár és nem tesz mást, csak siratja a mulandót. De, aki kész meghalni Krisztussal, annak abból a temetőből nagyon sok dolog még életre kel. Ahogy a drága nőtestvéreknek is a legfontosabb, a testvérük életre kel. Ehhez kell a hit, amire Jézus rákérdez a vérző szívű nőtestvérnél: Hiszed-é ezt?
És akkor érdemes e jézusi kérdés felett is elcsendesülni egy kicsit, mert az Úr kérdése nem Lázár feltámasztására irányul. Jézus kérdése nem arról szól, hogy Márta elhiszed-e csodatévő képességemet? Nem arról szól, hogy az elkövetkező percekben vissza fogom adni a testvéredet. Nem arról szól, hogy ez már csak a te hiteden múlik Márta. Jézus nem valami csodaváró hitet kér Mártától számon. Mert ilyen csodaváró hit régen is és ma is minden bokorban terem.
Hanem arról szól a Jézus kérdése, hogy: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.”
Márta, ezt elhiszed-e? Elhiszed-e, az életedbe beépítetted-e, betervezted-e – mert a hit ezt jelenti –, hogy a világ megváltása Jézusban megtörténik, a halál hatalma végleg eltöröltetik? Hiszed-e, hogy életed végére csak kettőspontot tesz az utolsó szívdobbanás, mert a pontot majd az Isten teszi?
Jézus egy olyan hitre kérdez rá, ami akkor is érvényes, ha Lázár a sírban marad. Ilyen hite volt Dánielnek, akit tüzes kemencével fenyegettek, de kész volt odaveszni a lángokban is, az Isten akkor is Isten marad. Ki tud az Úr szabadítani, de ha nem tenné is, mi a te isteneidet, ó király, akkor sem imádjuk.
Jézus a tanítványait is ki akarja gyógyítani a csodaváró hitből.
De hogy megtudják mind, Tamással meg a többiekkel és a bánatos szívű nőtestvérekkel együtt, hogy ama végső szó is a Jézusé lesz, hogy van hatalma az Isten Fiának a halál felett, mert neki adatott minden hatalom, ezért szól a holtnak és életre kel.
Az Úr szeretne szólni ma elsősorban a szívünkhöz, hogy hiszed-e ezt? Mert vannak megholtak, visszahozhatatlanok, de nem ettől lett temető az élet. Hanem mert kívül maradt a Megtartó. Őt keressük, aki életre kelt, Őt keressük, akinek van hatalma itt a földön bűnöket megbocsátani. Őt keressük akkor is, ha nem vagyunk együtt. Őt keressük a napok csendességében, akkor is, amikor egyedül vagyunk. Mert azt mondta egyszer valaki, hogy az embernek az az igazi vallása, amit akkor cselekszik, amikor egyedül van. Amikor nem látja senki az egy Istenen kívül. Mit szoktál tenni, ha egyedül vagy? Milyen gyógyszerrel élsz az élet múlandósága ellen? Őt, Jézust keressük az életünk megfagyott dolgai között és ha Vele tudna létrejönni egy személyes találkozásunk még az élet innenső oldalán, akkor az egységet és mindent, de mindent, ami az élethez kell, ajándékba kapjuk. Akkor a tisztánlátást ajándékba kapjuk.
Níceai hitvallás? Régi tükör, görbe tükör. Szentírás? Még régebbi, de egyenes és tiszta tükör.
Ezért kell belenézni a Szentírás tükrébe, hogy tisztán lássunk. Azért tükör a Biblia, mert nem csak magunkat látjuk benne, nem is csak múltunkat, életünk eddigi folyamát, mert hogy visszapillantó tükör is a Könyvek Könyve. De a Szentírás tiszta tükrében felsejlik az arca Megváltódnak is, aki végig ott volt melletted, aki nem távozott el tőled, és ha eleged van a meghajlított és elferdített valóságból, és végre tiszta szívvel vágyod az egyenes utat, és akkor a tiéd legyen és te az Övé és mi együtt, egymásé is lehessünk. Hiszed-é ezt? Ha igen, akkor legyen a te hited szerint. Ámen.
Mátészalka, 2025-01-21.
Becsei Miklós
