Így szól az Úr: „Mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” Jer 1, 5
SAUL MEGTÉRÉSE 1. A DAMASZKUSZI ÚT – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának követői, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény ragyogott fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned. A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de semmit sem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, és három napig nem látott, nem evett és nem ivott.” Apcsel 9,1-9
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Mindannyiunknak, akik itt vagyunk kétféle elhívása van. Az egyik a körülmények által született, külső elhívás, amelyik egyáltalán nem elvetendő, sem nem leértékelendő. Pál apostol életén keresztül szemlélhetjük igazán, hogy ennek az embernek életében milyen nagy jelentősége van. De gondoljuk át először a saját külső elhívásunkat. Az Isten népe közösségéhez tartozunk. Emberileg valakinek köszönhetjük, hogy számunkra a templom fontos hellyé vált. Lehet, hogy szüleink, vagy nagyszüleink jártak jó példával előttünk és hatásukra, példaadásukra az Isten házát megszerettük, életünk része lett az ige hallgatása, a gyülekezet életében való részvétel. Az is lehet, hogy ismerőseink, vagy barátaink hívtak először és itt maradtunk. Megtörténhet, hogy szülőhelyünk egyházias életformája vetette el bennünk a közösséghez tartozás igényét és felnőtt korunkra ez személyes igénnyé vált. Lehet, hogy egy réges-régi ébredési hullám érintett meg minket és sodort az Isten közelébe, népe közösségébe. De lehetett személyes veszteségünk, amiben vigasztalást, támogatást közvetve, vagy közvetlenül az Úrtól kaptunk, vagy lehetett bármilyen egyéni útkeresésünk, ahol a közösség hívogatása és megtartó ereje mutatkozott és mi éltünk ezzel a lehetőséggel. Szinte felsorolhatatlan az indokok sokasága és sokszínűsége, amiért úgy döntünk, hogy hétről-hétre, a megszokott időben elindulunk az Isten házába. Valószínűleg ugyanannyi az indoklása ittlétünknek, mint ahányan jelen vagyunk ezen az istentiszteleten, mert két teljesen egyforma külső elhívás nem létezik.
A Pál apostol külső elhívását is érdemes átgondolni. Az elején még Saulnak hívták, a mai Törökország délkeleti területén található Tarzusz nevű városban született. Származása szerint zsidó volt, Izrael népének legkisebb csoportjából, Benjámin törzséből származott. Apja maga is farizeusi neveltetésben részesült és csak annyit tudunk róla, hogy zsidóként elnyerhette a római polgárjogot, ami abban az időben komoly társadalmi megbecsülést is jelentett. A kis Saul csak azért születhetett bele a római állampolgárságba, mert már az édesapja is római polgár volt. Saul már gyermekkorában kitűnt kortársai közül tudásvágyával és tehetségével. A híres Gamáliel nevű tanítómester jeruzsálemi iskolájában tanult és nagyon jó esélye lehetett arra, hogy egyszer a zsidó nagytanácsnak, a szanhedrinnek is tagja legyen.
Az Isten ószövetségi törvényének kiváló ismerője és atyái istenének elkötelezett híve volt. Minden erejével küzdött a hitetlenség és a tudatlanság ellen. A legszigorúbb farizeusi életmódot folytatta, és ez nem külsőségekben merült ki, hanem a legnagyobb szigorúságot és önmegtartóztatást gyakorolta magával szemben. Ez az elkötelezett és fegyelmezett élet hihetetlenül erőssé tette őt.
A tarzuszi Saul a názáreti Jézussal személyesen nem találkozott. De a feltámadt Jézus híveinek buzgósága előtt, a keresztyének halált megvető bátorsága előtt értetlenül állt. A farizeusok is hittek a Messiás eljövetelében, de úgy gondolták, ha majd az egész Izrael egységes hiten lesz Mózes törvényeit illetően, csak akkor jön el a Messiás. Leegyszerűsítve, ha egész Izrael minden gyermekének lelkében olyan kérlelhetetlen buzgóság lakik, mint az ifjú Saulban, akkor jön el a szabadító. Ettől pedig Isten ószövetségi népe még nagyon messze állt. Ezért az ifjú Saul a Jézust Messiásnak mondó követőkben az Isten törvényének ellenségét látta, hiszen nem jött még el a Messiás ideje.
Ez indította tehát szent haragra azt az embert, aki a mózesi törvények elkötelezett híve volt. Saul külső elhívása, amelynek származása, neveltetése és személyes meggyőződése révén lett a részese, szinte előszobájává lett annak a csodának, amiben részesült.
Ezért reménységgel tekintünk minden külső elhívásra! Reménységgel tekintünk minden egyháztagságra, minden keresztségre és konfirmációra, minden egyházi házasságkötésre, minden megszólításra és hívásra, minden egyházi tisztségre, minden egyházi intézményre. Reménységgel tekintünk magunkra, akik itt vagyunk, reménységgel azokra, akik itt lehetnének, mert minden külső elhívás része az isteni tervnek, a kegyelmi kiválasztásnak. Ahogy az örökkévaló Isten is reménységgel nézett Saulra, akit nem a damaszkuszi úton, hanem már anyja méhében elhívott és magának kiválasztott. A külső elhívás, a származás, a neveltetés, a személyes elköteleződés csak a kezdet volt, hogy nyomában kibontakozzék a folytatás. Lássuk hát a folytatást!
A húszon-harmincas, legtermékenyebb éveiben járó Saul fenyegetéstől és öldökléstől lihegve megy Damaszkuszba, mert főpapi felhatalmazása van, az atyák igaz hitének védelmében a legelszántabb lépéseket tenni. A cél szentesítette az eszközt, és Saul már semmitől sem riadt vissza, valamiféle gát a lelkében egyszer átszakadt, amikor jelen volt István vértanú megkövezésénél. István vértanú is egy keresztyén volt, a felforgatók szektájának legveszélyesebb tagja. A zsidók úgy döntöttek, hogy ezt a legveszélyesebb láncszemet kiiktatják, vagyis halálra kövezik. Saul ugyan nem vetett rá követ, de a bíráskodókkal egyetértett. Ószövetségi értelemben szentül hitte, hogy az tölti be igazán a törvényt, aki betartja és másokkal is betartatja és a törvény megszegőit ellenségeinek látja, ahogy a 139. zsoltár szerzője is megírta: Ne gyűlöljem-e gyűlölőidet Uram, határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket, hiszen nekem is ellenségeimmé lettek (Zsolt 139,21). Saul életéből csak a tisztánlátás hiányzott, szemét lepel takarta még, ami egyedül Jézus megismerésekor vétetik el. Csak Jézusban válik érthetővé, hogy a törvény betöltése a szeretet. Ezzel kellett Saulnak szemtől-szembe találkoznia Jézussal. Ekkor nyert értelmet az elsődleges, külső elhívása, hogy abban a bizonyos belső elhívásban kiteljesedjen. A lóháton száguldó Saullal a feltámadt Jézus jön szembe nagy fényességgel, aminek következtében ló és lovasa egyformán tehetetlenné válik. Saul a földre zuhan és hangot hall, a Jézusét: – Saul, Saul miért üldözöl engem?
– Ki vagy Uram? Kérdezi a megrendült utazó, az egyszeriben fegyvertelen katona. És ha lehetett életének meghatározó és sorsfordító mondata, akkor a következő biztosan az volt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Vagyis a megölt és halottnak hitt és mondott Jézus nem halott. Ha halott is volt, mert minden bizonnyal kivégezték, akkor valami csoda folytán életre kelt. Ha pedig Jézus él, akkor követői nem hazudnak, akkor az élő Jézus erejével járnak, akkor elszántságuk magyarázatot nyer, és akkor ő ártatlanok és igazmondók üldözésére, vagyis rossz lóra tette fel az életét. Akkor az Isten minden törvényének minden betűje újra gondolandó és értelmezendő, a Messiás-várás feltételrendszere megvizsgálandó. Saul elég ismeretet halmozott fel ahhoz, hogy többé ne a szent harag tüzével cselekedjen, hanem helyette belenyilalljon egy nagy felismerés, hogy újra kell gondolni mindent.
Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. A halottnak hitt Jézus mégis él, és aki követőit üldözi, az Jézust üldözi. Saul hatalmas intelligenciája ezt a nagy felismerést is azonnal lehetővé tette. Jól mutatja ez a történet, hogy az igazi megvilágosodás az mindig belül történik, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Saul egy időre megvakul. Sötétség öleli most körül az értelem világát. Sötétség öleli körül a megértés, a tapasztalati tudás, a törvényértelmezés eddigi világát. Sötétség öleli körül az elsődleges, külső elhívás világát, a származás, a neveltetés, a személyes elköteleződés világát, mert újra kell gondolni mindent. Mindenről ki fog derülni, hogy amit ő teljességnek hitt az csak töredék, amit fénynek hitt az csak árnyék, amit valóságnak hitt az csupán a valóság előképe volt.
Ezen a ponton érdemes megállni, és a megtérés történetét egy másik alkalommal folytatni. Érdemes azon elgondolkodni, hogy ha így áll a dolog, akkor bizony reményteljes az elsődleges elhívásunk, az Isten házában lakozásunk, az Isten népéhez, a töredékes, sok sebből vérző, néha az élet, máskor a halál jeleit mutató sok évszázados közösséghez való odatartozásunk. Reményteljes az egyháztagságunk, mert mégiscsak az Úr keze van abban, hogy az élet forrásának a közelében lehetünk.
De bárcsak eljönne a damaszkuszi út, hogy belső elhívással szólítana meg az Úr. Nem úgy, mint Sault, hanem teljesen másként, ahogy minket egyenként meg lehet szólítani. Mert mindenkit másként lehet megszólítani. De mindenkit meg lehet szólítani. Hiszem, hogy a Szentlélek olyan időket hoz el, amikor nem annyira az utca emberét, hanem az egyháztagok szívét szeretné megérinteni az Úr, hogy külső elhívásból, származásból, neveltetésből, jó szokásból, keresésből, vágyakozásból igazi rátalálás legyen a kegyelemre, hogy akit megérint és magához ölel ezt mondhassa el: ezt kerestem egész életemben.
Készítsünk magunkban utat a kegyelemnek. Ehhez pedig jó átengedni szívünkön Saul megtérése történetét és másokét is a Bibliából, de most hallgassuk meg gyülekezetünk egyik tagjának a megtérése történetét, hogy az Úr ezen keresztül is megérinthesse szívünket. Ámen.
Sz. L. gondnok úr bizonyságtételére készülve énekeljük el a 329. dics. 3. versét: Halálban, éjben vártam én…
Áldás: „De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak.” I. Tim 1 ,16
Mátészalka, 2025-02-23.
Becsei Miklós
