„Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja.” Zsoltárok 1,1-3
GYÖKEREZZ MEG A TENGERBEN – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Jézus így szólt a tanítványaihoz: Lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson e kicsinyek közül. Vigyázzatok magatokra! Ha vétkezik ellened a testvéred, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki! És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer visszatér hozzád ezt mondva: Megbántam – akkor is bocsáss meg neki! Az apostolok így szóltak az Úrhoz: Növeld a hitünket! Az Úr ezt válaszolta: Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és így szólnátok ehhez a vadfügefához: Szakadj ki gyökerestől, és gyökerezz meg a tengerben – az engedelmeskedne nektek.”Lk 17, 1-6
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! A kis és nagy kalamajkák, a botrányok korszakát éljük. Ha ebből a szempontból átgondoljuk az életet, akkor a keresztyénség is egy nagy botránnyal indult, méghozzá a kereszt botrányával. Az Isten hagyta, hogy a Fiát megöljék. A Fiát, akit pedig azzal a reménységgel küldött el közénk, hogy hátha őt meg fogják becsülni, de nem becsülték, hanem megölték. Ez egy botrány volt, az akkori világ jóérzésű, jóakaratú, tiszta szívű embereinek. Ennél már csak az volt nagyobb botrány, hogy az Isten nem állt bosszút, hanem megbocsátott. Az emberiség leggonoszabb tervét, hogy az Istent nem elég faképnél hagyni, vele szembe szegülni, az ellenségévé válni, hanem meg is kell ölni, hogy az élet, a korlátlan szabadság, a boldogság öröksége a miénk legyen, nos az Isten ezt a gonosz tervet nem, hogy nem bosszulta meg, hanem egyenesen jóra fordította.
Botránya és bolondsága lett a világnak, hogy az istengyilkosság véres helyszíne, a golgotai kereszt, az áldások kútfejévé, a kegyelem forrásává változott át. A világ megbotránkozott azon, hogy az Isten megbocsát, még a gyilkosainak is megbocsát. Mi lesz ezzel a világgal, ha itt már mindent szabad?
Aztán pedig a félredobott Krisztus-kőszikla, a legpompásabb zárókő, a legékesebb szegletkő lett az Isten templomában. Ezzel a „botrány-élménnyel” indult a keresztyénség, hogy Jézus kegyelmet kért a gyilkosainak és az Isten megbocsátott, mert akiért Krisztus közbenjár, annak az Isten megbocsát.
Mivel ezt a botrányküszöböt az Isten egyszer, s mindenkorra átlépte, ezt senki ember felül nem múlhatja, ennél nagyobbat senki nem tehet, ezért innentől fogva fordult a kocka. Krisztus kereszthalála óta az az ember válik botránykővé, aki nem tud, vagy nem akar megbocsátani. Mert ha Isten ilyen nagy árat fizetett azért, hogy szabad legyen az út a megbocsátás felé, akkor botránykő lesz, botlatókő lesz az olyan ember, akinek az Istenhez való odatartozása nem tud megnyilvánulni a másik embernek való megbocsátásban. Nem Jézus már a botránykő, mert Őt az Atya felemelte, a halálból életre keltette, az Őt megillető helyre visszahelyezte, de botránykő, vagyis a hit útját elzáró, a kegyelmet feltartóztató lesz minden olyan ember, aki nem tud, vagy nem akar megbocsátani. Márpedig a kegyelmet feltartóztatni, az Isten szeretete előtt gátat emelni, az Isten országát az emberek előtt bezárni, a legsúlyosabb bűnök közé tartozik. Ezért mondja Jézus – kicsit sem túlzásba esve –, hogy jobb az ilyennek, ha malomkövet kötnek a nyakába és a tengerbe vetik.
A tanítványok, mikor ezeket a kemény szavakat hallották, szinte érezték magukat elmerülni a tó vizében, mert úgy szíven találta őket a szó, hogy átfutott rajtuk a gondolat: – Uram, csak nem én vagyok az, aki miatt a hozzám közel állók nem tudnak hinni? Csak nem én vagyok az, aki miatt a szeretteim az Istenből végképp kiábrándultak és neki hátat fordítottak?
A tanítványok előtt Jézus egyre inkább zavarba ejtő kérdést feszeget, ez pedig a megbocsátás kérdése. Nagyon kényes kérdés, de tegyük oda ezt a nagyon kényes kérdést most a Jézus nagyítója alá és érzelmektől mentesen vizsgáljuk meg a megbocsátást. Elképzelhető, hogy Jézustól idegen volt az emberi kicsinyeség érzése, amikor azt látta, hogy akár tanítványai is, a legkisebb dolgokban sem tudnak egymásnak megbocsátani. Hiszen Ő a gyilkosainak is megbocsátott és értük az Atyához fohászkodott, tanítványai pedig hirtelen kimondott szavakon is fennakadnak. Ó, hányszor mondtak Jézusnak meggondolatlan szavakat? Ha Jézus ma születne és minket megváltani most készülne, akkor a kortárs média lejárató kampányt indítana ellene. Jézus csak egyvalakivel volt kíméletlen, aki őt a kereszthez vezető úttól akarta eltéríteni. Mindenki mással megértő volt, a végletekig tűrő és elfogadó, mert ellenségei megtérésén is munkálkodott.
Ez a lelkület nagyon hiányzik a mi életünkből. Ez a lelkület hiányzik a megbocsátásunkból. A megbocsátás kérdését csupán erkölcsi kérdéssé tettük. Elég jó keresztyén vagyok-e, ha nem tudok mindenkinek megbocsátani? Elég jó keresztyén vagyok-e, ha egy bizonyos határon túl már én sem tudok megbocsátani? Mert mégiscsak van határ, mindennek van határa. Amikor nem akarok többé megbocsátani, akkor a saját méltóságom határait is őrzöm. Van benne némi igazság, a dolgok emberi oldalát nézve. A humánus Jézus, a humanista Jézus azt mondta volna, hogy szeresd annyira magadat, becsüld annyira magadat, hogy nem tűrsz el mindent. Nem engedsz meg mindent a másiknak. Én sem engedtem meg mindent, engedtem, hogy szögeskorbáccsal üssék a hátam, hogy szembekötve arcul verjenek, de nem engedtem, hogy megöljenek… De hát ezt nem mondhatta Jézus, itt a humanista gondolatsor zsákutcába fut, mert Jézus mindent megengedett. Mert a kereszthalálig engedelmes volt.
Ezért nem húz Jézus határt a megbocsátásban és ezért nem mondja azt sem, hogy te húzd meg a határt, hanem mást mond. Amikor megbocsátás dolgában erőlködsz, akkor a másik embert is vedd figyelembe. Lehet, hogy éppen azzal nyitod meg előtte az igazi megbánás és a valódi megtérés útját, ha még egyszer megbocsátasz. Nem kell átlépni minden határt, biztos nem kell megvárni, hogy valakinek végül rámenjen az élete, hogy újra és újra, szünet nélkül megbocsátott. De valami felsejlik abból, hogy mit jelent még olyankor is megbocsátani, amikor emberileg már lehetetlen. Ezt a határt csak kevesen lépik át. Jézus is csak úgy tudott gyilkosainak megbocsátani, hogy tudta, kinek a kezébe teszi le az életét. Tehát nem öngyilkos buzgóság volt Jézusnak a kereszten kimondott megbocsátó szava. Átlépett egy határt, de tudta, hogy a határ másik oldalán az Isten áll.
Vannak olyan megbocsátások is, amelyekben nem a megromlott emberi kapcsolat helyreállítása a cél, hanem mindkét fél szívének a megbékélése. Egymás teljes elengedése, külön útra bocsátása. Jézusnak soha többé nem volt dolga az ítéletet végrehajtó katonákkal, mert különváltak útjaik.
A tanítványok messze lehettek még ettől. Életveszélyes határt még nem közelítettek a megbocsátással. Még csak kényelmük vagy önzésük, netán büszkeségük határain belül mozogtak. Az anyós, ha nem lázas, akkor mindig hibát keres, de nem a lányában, hanem bennem. Mégis meggyógyítottad Jézus! Ezt nehezen tudom megbocsátani! – gondolhatta Péter. Ezt, vagy bármi mást is gondolhatott.
Megbocsátani nagyobb hit kellene Jézus!!! Aztán nemsokára már kórusban kérték a fiúk: növeld a hitünket. Ebbe a kórusba mi is nyugodtan bekapcsolódhatnánk azt gondolva, hogy bizony, ha nagyobb hitem lenne, a hátizsákomban mennyivel kevesebb kavics lenne, amit magammal cipelek…
Aztán Jézus kijózanító dolgot mond: Növeljem a hiteteket? Ugyan, ha csak akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, vagyis semmi sincs, egy mustármagnyi hitetek sincsen. Hiszékenységetek van, babonás hiedelmeitek vannak, vallásos késztetéseitek is vannak. A kegyesség látszata is megvan, de hitetek nincs. És ami nincs, azt nem lehet növelni. Mert a mustármagnyi hittel, aminek tehát nem is a nagysága a fontos, hanem a komolysága, azt kellene mondani a vadfüge fának, hogy szakadj ki gyökerestől.
Ennek a különleges fának, amilyenre egyszer Zákeus is felmászott, a gyökerei olyan mélyre hatolnak és olyan erősek, hogy ha valahol ez a fa meggyökeresedik, akkor lehetetlen kiirtani. Ugyanolyan lehetetlen, mint kiirtani lelkünkből a rossz beidegződéseket, rossz szokásokat, negatív gondolatokat. Isten Lelke, mikor újjá szül, előbb csak mustármagnyi hitet ébreszt bennünk, ez olyan, mint a fogantatás láthatatlan, de biztos csodája, aminek következményeként az ember átéli, hogy lelkének kiszáradt fája a hit szavára ki tud szakadni onnan, ahol nincs élet, mert bennünk az Isten nélkül kihalt az élet, és az életfa kiszikkadt lelkünkből kiszakadva a tengerbe gyökerezik. Ami akár azt is jelentheti, hogy ugyanaz az ember, ugyanazzal a sérült, talán megborult idegrendszerrel, megkövült gondolatokkal, megrögzött cselekedetekkel, kiirthatatlan félelmekkel, lerázhatatlan sebekkel, egyszer csak a kegyelem tengerébe gyökerezik, Jézus Krisztus életébe bele oltódik, a szeretet forrásához hozzákapcsolódik és mint zsibbadt erek útjain a vér, testében és lelkében újraindul az élet. Csak egy mustármagnyi hit is elég, amikor kezed az Isten kezébe, szíved a Jézus szívére teszed és megváltozik körülötted az élet és megindul az életerők áramlása. És más lesz a bocsánatkérés, mert súlya lesz, és más lesz a megbocsátás, mert tétje lesz. A másik ember, akinek megbocsátok, akit elengedek, hadd érezze meg maga is az Úr jóságát.
A mai igeszakasz jó híre az, hogy az életed fája – még az öreg fa is –, átültethető, de csak a hit szavára, csak a te szavadra, csak a te könyörgő szavadra, mert miközben a megbocsátás kényelmetlen kérdésén törjük a fejünket, hogyan is kellene sokadszorra már, kiderül, hogy bizony nekünk kell a legjobban az a bocsánat, minket hadd mosson meg a bűntörlő drága vér, hogy életünk vadfügefája gyökerestől kiszakadjon és a kegyelem tengerében megtapadjon és onnan minden nap élő vizet vegyen. Ámen.
Áldás: „Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és a gonoszság utolsó maradványát is, és szelíden fogadjátok a beoltott igét, amely meg tudja tartani a lelketeket.” Ámen. Jakab 1, 21
Mátészalka, 2025-03-16.
Becsei Miklós
