FELISMERNI A KEGYELMET – EGYSÉGVASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„És amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a népekhez menjünk…” Gal 2,9a
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Legelőször is szeretnék a múlt vasárnapi üzenethez és igehirdetéshez hozzákapcsolódni azzal, hogy a filippi börtön mélyén sínylődő és megérdemelt büntetésüket szenvedő rabokhoz sehogy másképpen nem juthatott el az isteni szeretet evangéliuma, hanem csak úgy, hogy váratlanul börtönbe vetettek két ártatlan embert, Pál apostolt és missziói munkatársát. Istennek hatalmas kegyelme és minden értelmet meghaladó szeretete, mindemellett páratlan humorérzéke van, hogy a két félnótásnak hitt ember éjfélkor, amikor legsötétebb az éjszaka kívül és belül; amikor kívül farkasok üvöltenek, belül pedig legszorongatóbb a félelem; nos ebben a legsötétebb órában hangos imádság szól és Istent magasztaló ének hangzik és a sötétség minden démonja megfutamodik és a föld megremeg és minden zár kinyílik és minden bilincs lehullik. De csodálatos.
Aztán továbbmegyek. Előzményeiről szólok a mai igének. Pál apostol első missziói útját meg kell szakítani, mert Pálon valami testi gyengeség vesz erőt és meg kell állni a galaták, vagyis a kelták földjén és ha már egy bizonyos időt el kell azon a vidéken tölteni, akkor a drága evangéliumnak is szólni kell. Mert a lélek lámpása mindig ott világít, ahol a lélek jár. Ha börtönfalak között, akkor ott, ha nem tervezett, de bekövetkezett más körülmények adódnak, akkor pedig abban a helyzetben. Nem túlzás azt állítani, hogy a Galácziában élők keresztyének hitüket Pál betegségének köszönhetik, ahogy az egész keresztyénséget, a szeretet vallását Jézus Krisztus sebeinek köszönhetjük. Áldjuk a mennyei Atyát Jézus sebeiért, mert bennük és általuk van ma is gyógyulásunk és szabadulásunk. Karizmatikus közösségekben ilyenkor sokan mondanák, hogy: Ámen, vagy Halleluja Jézus! De mi jól nevelt református közösség vagyunk, nem beszélünk bele a prédikációba, de belül mondjuk-e, hogy ámen? Ráfelel-e a szívünk, hogy aki halálos sebet kapott értem a kereszten, Jézus által van gyógyulásom?
Felismerni a kegyelmet – ezt a címet adtam a mai üzenetnek és abból merítve ezt a fogalmat, hogy a mai újszövetségi igében Pál apostol leírja életének megtérés utáni élményeit. El sem tudjuk képzelni, hogy mekkora feszültség támadt az apostol körül, amikor megtérése után üldözőből megmentő lett. Zsidó hittestvérei meggyűlölték, az ószövetségi vallás elárulójának tekintették, a keresztyének pedig kétkedve fogadták, hogy tegnap még ellenünk volt, ma már közöttünk forgolódik. Gyanús. A jeruzsálemi ősgyülekezet oszlop-apostolai (Jakab, Péter és János) végül elfogadják – így mondja Pál – felismerték a nekem adott kegyelmet. Megérezték, hogy bennem is az Úr Lelke van és elküldtek a népek közötti misszióba. A küldetésbe, amit nem sokan vállaltak akkoriban sem, pedig az Ószövetség népének a legfontosabb szolgálata lett volna kinyitni az Úr Háza kapuját minden nép előtt és utánuk menni és a szeretet erejével a szívüket meghódítani…
Felismerni a kegyelmet, ez a Lélek ajándéka. Adja meg az Úr ma is mindannyiunknak, hogy összerakva az életünk eseményeit, egymás mellé téve a kínzó miérteket, felismerjük a kegyelmet. Azt meglátni és kimondani, hogy az Úr keze volt. Megsebzett engem az Úr, hogy megmentsen a nagyobb bajtól. Valamit elvett, hogy nagyobbat adjon. Füle Lajos írta le páratlan gyönyörűséggel, hogy: Mikor valami nem sikerül, s bánat szorongat érte belül, arra gondolj, és oszlik a bú: jobbat készített neked az Úr…
Pál felismerte a kegyelmet a damaszkuszi úton, mikor vele a Megváltó Úr Jézus szembejött. Idézzük meg a jelenetet. Kicsoda vagy Uram?! Mondta a felvillanó fénynek. Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Na ott fordul meg igazán az élet. Ugyanis a keresztyéneket zsidó vallás felforgatóinak tartotta Pál, vagy korábbi nevén Saul. Azért volt mérhetetlenül dühös rájuk, mert farizeus logikája szerint úgy hitte, hogy a Messiás majd akkor jön el, amikor minden zsidó egyformán hiszi a Tórát. A Jézus hiten levők pedig hirdették, hogy a Messiás végre eljött, megváltó művét már el is végezte, hisz meghalt és feltámadt. Saul-Pál azt gondolta, hogy a Jézus-hívők azon túl, hogy Jézus feltámadását hazudják, még hátráltatják is a valódi Messiás eljövetelét. És akkor haragja lángoló tüzével szembe jön egy még vakítóbb fényesség: az élő Jézus. Az élő Jézus pedig minden benne hívőt igazol. Minden üldözöttet, minden mártírt ártatlan áldozattá tesz. Hogy a kezéhez Saul-Pálnak mennyi ártatlan vér tapad, ezt csak ő tudja. Az a világ dől össze benne, aminek magasan iskolázott és vadul elszánt képviselője volt, de ott, a damaszkuszi úton nem az ítélettel, hanem a kegyelemmel találkozik.
Olyan jó lenne előbb a kegyelemmel találkozni. Előbb a kegyelmes Jézussal találkozni. Az áldott orvossal, aki itt van és meg tud gyógyítani. Aki, ha meggyógyít, akkor téged is gyógyítóvá tesz. Ha csak körülnézünk, akkor mennyi a nyomorúság körülöttünk. Családban, közösségekben, az egész magyar társadalomban. Mennyi a nyomorúság és még tetézzük a bajt. Harcolunk és a levegőt vagdossuk, meg egyre többet egymást is, de azt mondja Lélek és szeretném, ha a szívedbe írná az Úr: hogy nem harcosok kellenek, hanem gyógyítók. És azok a gyógyítók, akik meggyógyultak, vagy a gyógyulás útjára léptek. De jó lenne, ha felismernéd ezt a kegyelmet…
Pál befogadta a kegyelmet és Pálban a többiek felismerték a Lélek munkáját. Ezért volt bátorságuk őt Jézus nevében kiküldeni és ezért volt áldás a világmisszión, amit végzett. Ezért nyertek áldást a galácziában élő kelta őslakosok, akik egy nagyon mélyen bennük élő gazdag szellemi örökséggel rendelkeztek, a szellemi világból annyi érintést kaptak. Akik talán maguk sem tudták, hogy az őseiktől átvett hagyományok, noha régiek, de nem mind a lélek békességét és a szív gyógyulását szolgálják, hanem vannak közöttük tanult, és átvett rossz válaszok is az élet különböző kihívásaira, az élet és a halál örök, nagy kérdéseire. Ilyen volt a halottakkal kapcsolatos sötét és zavaros elgondolásuk is. Mert ha nincs az emberi szívben letisztult kép eltávozott szeretteink felől, akikről – így mondja a Biblia – nyugszanak a föld porában, időnélküliségben várva a test feltámadását, akkor kerülőutakon próbáljuk rendezni a hozzájuk viszonyulásunkat. A kelták úgy hitték, hogy október utolsó napján, ami a nyár végét és a tél kezdetét jelentette, nos ezen az éjszakán a fény a sötétség határa annyira elvékonyodik, hogy a holtak lelkei visszatérnek a földre. Ettől való félelmükben őrtüzeket gyújtottak és jelmezbe öltözve igyekeztek elűzni a rossz szellemeket. Kelta örökség a Halloween ünnep, amit az európai keresztyénség – talán már akkor is a lelki erőtlensége miatt – képtelen volt megszüntetni, felszámolni, pedig amit a félelem szül az nem egészséges, és ami a félelmet, szorongást nem oldja fel, csak egy másik félelemmel helyettesíti, az nem az Isten munkája, hanem a sötétség keserű gyümölcse.
Csak a teljes szeretet – így mondja Isten Igéje – a teljes szeretet űzi ki a félelmet. Ez a teljes szeretet pedig Jézusban inkarnálódott, vagyis öltött testet. A galácziában élő kelták megtérésük során szabadulást nyertek generációk óta hordozott félelmeikből. Mindazok, akik a szívükbe fogadták Jézust, vagyis felismerték a kegyelmet. De az európai keresztyénség, a kötelezővé tett és nem a szív döntése szerinti, ún. birodalmi vallás soha nem bírt el a pogány szokásokkal, hanem egyszerűen csak „megkeresztelte” őket. Így keveredett össze a sötétség és a világosság. A „minden halottak napjából” így lett a 8. században minden szentek napja és a félelmet ébresztő, Bibliától idegen gondolkodástól a keresztyénség nem határolódott el. Pedig az élet számos tapasztalata mutatja, hogy nem kell minden örökséget elfogadni. Azért kap az új generáció az elődeinél nagyobb világosságot, hogy legyen bátorsága a világosságban járni. És nem attól igazi a világosság, hogy kitalálunk valami újat, hanem ha van bátorságunk arra hallgatni, aki azt mondta, hogy én vagyok a világ világossága. Nem az ősök hitéhez kell visszatérni, hanem ahhoz, akiben az ősök hittek, ha hittek. Ha hitük nem emberek tanításain, hanem Isten erején nyugodott. Azt a kegyelmet szabad felismernünk, ami a világnak Jézusban adatott. A teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert Jézus valódi sebekkel mutatta be értünk hozott, engesztelő áldozatát. Mert az egyetlen volt, aki nem csak barátaiért halt, hanem az életét adta minden emberért. Ezért az Ő szeretete gyógyítja meg az emberileg helyrehozhatatlan mulasztásokat, az Ő szeretete tölti be a pótolhatatlan hiányokat, szeretete teszi járhatóvá a járhatatlan utakat. De jó lenne felismerni ezt a kegyelmet, befogadni ezt a kegyelmet, megélni ezt a kegyelmet, hogy Isten kegyelméből, egyik pillanatról a másikra gyógyulófélben levők és azonnal gyógyítók legyünk. Mert ez a kegyelem. Aki a gyógyulás útjára lép, azonnal gyógyító lesz. Ez adhat igazi egységet a református egység vasárnapján is. A mai világnak nem harcosok, hanem gyógyítók kellenek. Mert – amiképpen Isten Igéje mondja – a teremtett világ sóvárogva várja az Isten gyermekeinek megjelenését. A Messiás már kétezer éve eljött, most pedig te vagy az, akire vár a te világod, hogy abban fényhordozó legyél és áldást hozó. Ámen.
Mátészalka, 2025. május 25.
Becsei Miklós
