JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD – ADVENTI ÜZENET MÁTÉSZALKA LAKÓINAK
A második adventi gyertya, a remény gyertyája meggyújtásakor…
„… Megkegyelmeztél, Uram, országodnak, jóra fordítottad Jákób sorsát. Megbocsátottad néped bűnét, elengedted minden vétkét… Elfojtottad felindulásodat, megfékezted izzó haragodat.
Fordulj felénk, szabadító Istenünk, ne haragudj ránk többé! Örökké akarsz haragudni ránk? Nemzedékről-nemzedékre tart haragod? Nem akarsz új életet adni nekünk, és örömöt szerezni népednek? Mutasd meg, Uram, hogy szeretsz minket, és adj nekünk szabadulást!
Hadd halljam meg, mit hirdet az Úristen! Bizony, békességet hirdet népének, híveinek, hogy ne legyenek újra oktalanok. Mert közel van a szabadulás az istenfélőkhöz, hogy dicsősége lakozzék földünkön. Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást. Hűség sarjad a földből, és igazság tekint le a mennyből. Az Úr is megad minden jót, földünk is meghozza termését. Igazság jár előtte, az készít utat lépteinek.” Zsoltárok 85, 1-14 (válogatott versek)
Kedves Testvéreim! Ünnepváró Közösség! Kedves Gyerekek! Elképzelem a magam előtt a szent családot, előbb a kisdedet, aki az édesanyjának, Máriának a karjaiban pihen, aztán Józsefet, aki a nehéz körülmények között, a nagy bizonytalanságban, biztos védelmezőként van jelen. Már Egyiptomban vannak, mert oda menekültek Heródes király gyilkos haragja elől. József menedéket készít az egyiptomi sásból, hogy megóvja gyermekét a naptól és a széltől, az anya énekel és imádkozik. Kezében egy régi könyv, egy korabeli kopott szélű pergamen, imádságok gyűjteménye az. Mindig ott van, a mindennapoknak olyan szereplője, mint az étel, vagy vízzel telt cserépkorsó, vagy mint egy tükör, mibe az ember folyton belenéz. Elképzelem a kisdedet, aki nyíló értelemmel csodálja, hogy akár ő van az anyja ölében, akár e könyvecske, az anyja mindig, úgy átlényegül, mintha valami varázslat venné körül. Aztán telnek a hónapok és ölében nyugszik a gyermek, de végre a könyv is ott lehet, mert a kisded megtanulta már, hogy vigyázni kell a könyvre. Nem szabad megenni, bár megkóstolta, mint minden jóravaló kisgyerek.
Elképzelem a kisdedet, akinek nyiladozó értelme azt is tudja már, hogy az anyja valahányszor kezébe veszi a könyvecskét, a szálláshelyet öröm tölti be, mert Mária énekel és Mária imádkozik. Már a gyermek is vágyik a könyv után és hamar megtanulja, hogy abban imádságok vannak, százötven darab, énekelhető ima. Ahogy az évek telnek egymás után, örömhír jön a szülőföldről, hogy haza lehet térni, mert meghalt Heródes, a gyermekgyilkos és kis család az ősök földjén lehet megint.
Semmi nem marad Egyiptomból, csak a sás illata, meg azokból néhány lepréselt darab, könyvjelző gyanánt, a kedves zsoltárok között. Az imakönyv túlélte a nagy zarándoklatot. Az idő és a sors megviselte a nemzedékeken át gondosan őrzött és továbbadott darabot. Mire 12 éves lett a kis Jézus, kívülről tudta mind. Nemzedékek hosszú láncolatában Ő volt az első, aki könyv nélkül is tudta a könyvet. A százötven imádságot, s mikor a főpapok előtt állt meg a templomban egyszer az ottfelejtett Jézus, akit ma hatodikosként ismernénk, szavaiból áradt a bölcsesség, százötven zsoltáros szava, megszámlálhatatlan történet kelt életre a költészet nyelvén.
Elképzelem a mi drága Megváltónkat, mikor nem anyja igazgatja már botladozó lépteit, hisz lába megtanult a palesztinai utcák veszélyében járni; nos elképzelem, hogy szívében ott muzsikál a 150 zsoltár dallama az édesanyja feledhetetlen hangján és a szívében béke van. Elképzelem a mi drága Megváltónkat, hogy viszik a vesztőhelyre és körüle asszonyok jajonganak, de szívében él a zsoltár szava. És látom Őt a kereszten, mikor lelkében szenved a közelben ólálkodó halál farkasától és megint fülébe cseng az ősi zsoltár az anyja hangján és még a sáskunyhó zizegése is, lágyan muzsikál alá: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” Mert a zsoltárok között van olyan is, ami szenvedni, sírni tanít.
Aztán megint látom magam előtt a jászolban fekvő, síró kisdedet, ha ma születne, azt mondanák rá világ hatalmasai: nem mi szültük, nem mi hagytuk ott!
De mi feszítettük keresztfára! És mi hagytuk ott vérbe fúlva, megátkozva, azóta százszor és ezerszer megtagadva, elárulva, a nevében egymást is torkon ragadva, szentséges nevére ezer évek alatt tengernyi szégyent hozva. Így lett a kereszténység nem Jézus, hanem a kereszt vallása. Hódítók a zászlójukra írták, alkotmányba rögzítették, keresztet és kínokat igen, de Jézust még nyomokban sem tartalmazott e furcsa vallás.
Advent van és Jézus érkezik. Gyermekek a kisdedet várják, mifelénk az Uraknak Ura és a Királyok Királya közelít.
Gyermekkora imádságoskönyvéből most a 85. zsoltárt küldte el, hogy elcsendesedjünk felette. A zsoltár egy konkrét történelmi helyzetben született. Azt mondja, fogságot szenvedett népnek nem volt elég a fogság! Alig, hogy a babiloni igát levette róluk az Úr, saját bálványaik fogságba estek. Kínzó szenvedélyek terhe alatt tengették napjaikat, amikor a szabadságnak is örvendezhettek volna.
De az Úrhoz kiáltottak és Szabadítót ígért. Erről szól a 85. zsoltár. Béke lesz a földön, béke lesz az országban, ha – így szól a régi zsoltár: szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást. Lehet, hogy az égben fenn is van egy adventi koszorú és gyertyáit máshogy hívják, mint a római típusú kereszténység gyertyáit? Szeretet, hűség, igazság és béke? De ez már egy másik történet…
Ma viszont megköszönjük az Úrnak, hogy a remény lángja is loboghat. Szívemből kívánom, hogy jöjjön el az Ő Országa, szeretetének uralkodása, ahol semmivé lesz az ember alantas terve és kibontakozik a magasztos, örökkévaló isteni terv, amely magához öleli életünket és meggyógyítja beteg nemzetünket. Jöjjön el az Ő Országa! Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2025. december 7.
