AKIK HAJÓKON TENGERRE SZÁLLTAK – ADVENT 4. VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Vannak, akik hajókon a tengerre szálltak, munkájukat a nagy vizeken végezték. Ezek látták az Úr tetteit, csodáit a mélységes tengeren.” Zsolt. 107.
Vasárnapi igehirdetés az Apostolok Cselekedetei könyve 27. részének 27-44. versei alapján: „Tizennegyedik napja sodródtunk az Adrián, amikor éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt, és húsz öl mélységet mértek. Amikor pedig kissé továbbmentek, és ismét lebocsátották, tizenöt ölet mértek. De mivel féltek, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot. Ekkor azonban a hajósok meg akartak szökni a hajóról. Le akarták ereszteni a mentőcsónakot a tengerre, azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni. Pál így szólt a századoshoz és a katonákhoz: Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg. A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár. Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek. Így szólt: Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről.E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón. Amikor megvirradt, nem tudták, milyen szárazföldhöz értek, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. Mikor azonban egy földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől szakadozni kezdett. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön. De a százados meg akarta menteni Pált, ezért visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután pedig a többiek, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan kimenekültek a szárazföldre.”
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Isten hozott mindenkit a hajóban!
A Szentlélek kegyelméből együtt utazhatunk ma Pállal, és mindazokkal, akikről a felolvasott ige tájékoztat minket. Lukács elbeszélése szerint 276 lélek utazik a hajón. Tekintsünk úgy rájuk, hogy ők a korábbi felszállók, mi pedig most melléjük ültünk. Két hete már, hogy ez a közel 300 ember sodródik a Földközi-tengeren. A hajó Rómába tart, az akkori világ szellemi középpontjába, hogy az egyiptomi gabonát eljuttassa a Birodalomba. Ezen a hajón utaznak a keresztyén foglyok is, hogy a római császár cirkuszában látványossággá legyenek, amikor hitükért vadállatok elé vetik őket. Ezen a hajón ott van az egész akkori világ kicsiben. Ott van mindaz, amire Rómának szüksége van, amit a régi rómaiak két szóban így fejeztek ki: kenyér és cirkusz! Ott van a kenyérgabona, és ott vannak a keresztyén foglyok, mint későbbi cirkuszi látványosságok. Ahogy mi is ott üldögélünk ezen a hajón, és egészen átadjuk magunkat az évszázadok ringatásának, arra gondolhatunk, hogy a világ kétezer év óta alig változott. Ott, a hajón ülve, Jézus szavai juthatnak eszünkbe, amikor azt mondta, hogy emberek, több az élet, mint a kenyér. S tegyük bátran hozzá, hogy: több az élet, mint a cirkusz; mert a kenyér elfogy, s a cirkuszi előadás egyszer véget ér. Több az élet – s az a csodálatos, hogy ezt Jézus a Pálék hajóján is elmondta, mert mindig elmondja, amikor hagyják szóhoz jutni Őt…
Két hete már, hogy éjt nappallá téve küzd mindenki a megmaradásért. A víz közepén hánykolódik egy hatalmas hajó, amely Földközi-tenger rettenetes szelével, a bórával szemben csak egy kicsiny kis dióhéjnak bizonyul. A nagy bizonytalanságban kétszer is kitör a pánik. Először a hajósok akarnak megszökni, másodízben a katonák veszítik el a fejüket, és meg akarják ölni a foglyokat, nehogy megszökjenek. Egy embernek azonban természetfeletti nyugalma van, mert átlát a sűrű viharfelhőkön. Pál apostolhoz szól a mindenség Ura, és elmondja neki éjszakai látomásban, hogy: Ne félj Pál, mert nem vész el egyetlen lélek sem, csak a hajó. S ezért a mi Pálunk nem fél, hanem amikor kell, akkor bátran az élre áll, és azt mondja: „… közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről.” S miközben ezeket mondja, arra biztatja a hajó utasait, hogy egyenek végre, mert ez is a megmaradásukat szolgálja. S ekkor következik el az a pillanat, amelyről úgy érezzük, hogy a történetben maga Jézus Krisztus is megszólal. Nem is akárhogyan. Szavak nélkül jut szóhoz, nyilvánul meg a történésekben Jézus Krisztus. Ugyanis Pál veszi a kenyeret, hálát ad Istennek mindnyájuk szeme láttára, majd megtöri és enni kezd. Erre a többiek is mind nekibátorodnak, és esznek. Kicsoda tagadhatná, hogy abban a pillanatban a Szentlélek-erők csodálatosan munkálkodni kezdenek? Halálfélelemből, létbizonytalanságból, időnként eluralkodó pánikhangulatból kivirágzik a béke, és olyan, mintha a hajó teljes utazóközönsége egy meghitten úrvacsorázó közösséggé alakulna át.
Úrvacsora ez, vagyis Kálvin Jánossal szólva titokzatos egyesülés Jézus Krisztussal, még akkor is, ha nincs külön kenyér és bor, mert a bor szimbólumát most a Lélek hordozza. Hiszen a Lélek a derű, az erő és a szeretet lelke. A Lélek teszi az Úrvacsorát bűnbocsánattá, találkozássá, egybeolvadássá, szent örömmé. Ha nem kap teret a Szentlélek, ha nem nyitjuk ki előtte az ajtót, akkor csak kenyeret és cirkuszt hordoz a hajó, még az egyház hajója is. Mi meg azt hittük, hogy Úrvacsoráztunk. Ezért van az, hogy felvettük az Úrvacsorát, és semmi nem változott. Semmi nem változik, ha mi nem akarunk változni.
A hajón úrvacsoráznak és szabadon munkálkodik a Lélek együtt a kenyérrel.
Aztán nemcsak Jézus alakját fedezhetjük fel a kenyeret megtörő, és imádkozó Pálban, hanem felsejlik, hogy az a hajó, az a süllyedő hajó nem más, mint maga az egyház. Első hallásra nem kell ettől megrettenni, s azt gondolni, hogy én most az egyházról valami lehangoló képet szeretnék festeni. Csak a tisztánlátásért, a biztos helyzetfelismerésért mondom el, hogy ma az egyház hajója egy süllyedő hajó, éppen úgy, mint Pálék hajója a Földközi-tengeren. Hiszen olyan, mintha valójában mind egy hajón utaznánk. Ott van rajta mindenféle ember. Katonák, vagyis őrizők, hajósok, vagyis szakemberek, egyszerű utazók, aztán foglyok, közöttük keresztyén foglyok és köztörvényesek. Egy másik nézőpontból szemlélve hívők és hitetlenek, vagyis a szívük és a fejük, vagy éppen a hasuk által vezérelt emberek együtt utaznak. Ráismerünk benne az egyházra, amelyet ma úgy hívunk, hogy népegyház és hitvalló egyház keveréke?
Süllyedő hajó az egyház, és ezt azért mondom el, hogy aki még nem eszmélt föl, az is felébredjen. Aki még nem tért meg, az is megtérjen. A hajó már nem sokáig bírja. Mi is történt a Pálék hajójával? Orra a földbe fúródott, és a hajó farát elkezdték deszkánként széttépni a hullámok. Mert a hajó az egyensúlyát vesztette el. Mit is mondott az Úr Pálnak azon az éjjelen? Egy lélek sem vész el, csak a hajó.
A hajó már nem sokáig bírja. Az az illúzió már rég a múlté, hogy a hajó megtart, a templom monumentális épülete megtart minket. Ha nyitott szemmel járunk a világban, akkor észrevesszük, hogy új kapcsolatok szövődnek az élő Istennel, amelyek nem a félelemre, nem is a hagyományra, hanem a belé vetett mélységes bizalomra épülnek. Már semmi sem a régi, mert a változás elkezdődött. Amikor olyan időket élünk, hogy az Úristen megrázza körülöttünk a földet és minden megremeg, csak egyetlen kőszikla áll, csak az Istenhez ragaszkodás, csak az Ő jelenlétének keresése ad nyugalmat, akkor ahol helye van, ott kisarjad a hit és kinyílik a bizalom virága.
Az Istenbe vetett mélységes bizalomból fog kinőni, az önmagunkhoz való helyes viszonyulásunk, és ebből fog kisarjadni az egymáshoz, és a világhoz való új kapcsolatunk. Egy lélek sem vész el, csak a hajó.
Egy lélek sem vész el, csak a hajó. Vajon mi a fontosabb neked? A hajó, vagy a lelked? A körülmények, a külső keretek, vagy te magad? Isten nem a hajóra, hanem az életünkre vállalt garanciát. A hajó elvész, de a lélek megmarad, és ami a legfontosabb, az most következik.
A hajó úgy süllyed el, hogy partot ér. Szegény kicsinyhitű hajósok és katonák! A hajó partot ér! Azért egy sziget mellett elsüllyedni messze nem ugyanaz, mint a tenger közepén. Csodálatos az isteni gondviselés! Ahol Pálék hajója elsüllyed, ott négyszáz négyzetkilométeren belül nincs más szárazföld, csak Málta szigete. De Málta szigete ott van. A hajó utasainak csak annyi a dolga, hogy kiússzanak a szigetre és máris szilárd talaj van a lábuk alatt.
Ezt a képet én prófétai képnek látom, mert az egyház hajójával is ez történik: elsüllyed, de partközelben süllyed el. Vagyis: olyan korszak következik most az egyház életében, amikor nem hajózni fogunk, vége lesz a ringatózásnak, hanem talaj lesz a lábunk alatt. Vándorló nép leszünk újra, mint egykor őseink a pusztában. Közülünk mindenkinek talaj lesz a lába alatt, és egymás kezét fogva megyünk tovább az úton, és közben még az Isten is társul szegődik, és majd ráismerünk. Ráismerünk végre, amikor a mellettünk haladó másik ember megtöri a kenyerét és nekünk adja, vagy mi odaadjuk a magunk kenyerét, és odaadjuk a lelkünket egymásnak. Isten áldjon meg minket ezen az új, és élő úton, amelyik minden bizonytalanság közepette az Isten jelenlétébe segít bennünket. Oda, ahol elmondhatjuk a zsoltárossal: „Hajlék az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak”. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2025-12-21.
