JOBBAT KÉSZÍTETT NEKED AZ ÚR – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
János evangéliuma 4. részének 27-42. versei alapján:
Olvasmány: „Ekkor megérkeztek a tanítványai, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele? Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus? Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá. Közben kérték őt a tanítványai: Mester, egyél! Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok.A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni? Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be. Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: Megmondott nekem mindent, amit tettem. Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig. Az ő szavának sokkal többen hittek, az asszonynak pedig meg is mondták: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.”
Alapige: „Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus?” (28-29.)
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Van egy nagyon valóságos élettapasztalatunk, ami arról szól, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna. Nem olyan lett a karácsonyi bejgli, nem úgy alakult az ünnep, vagy más lett az év zárása, mint ahogy szerettük volna. Ennél már csak az a lehangolóbb, amikor semmi nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Nagyon messzire tud eljutni az ember, amikor teret enged ezeknek a gondolatoknak, el egészen odáig, hogy az egész életem nem úgy sikerült, ahogy szeretettem volna.
A Szentlélek Isten siet most a segítségünkre, szeretetében száguld hozzánk a felhőkön át, hogy beférkőzzön a szívünkbe és a gondolatainkba, hogy ne tovább a csüggedés és ne tovább a kétségbeesés, mert ahelyett, ami nem sikerült, vagy nem úgy sikerült, jobbat készített az Úr.
A mi életünkben a hűtőszekrény ajtaján kapott helyet az alábbi négysoros költemény, a szerzőjét úgyis kitaláljátok: MIKOR VALAMI NEM SIKERÜL / ÉS SZORONGAT ÉRTE A BÁNAT BELÜL / GONDOLJ ARRA ÉS OSZLIK A BÚ: / JOBBAT KÉSZÍTETT NEKED AZ ÚR. (Füle Lajos.)
Ahelyett, ami nem sikerül, jobbat készített az Úr.
Van egy csodálatos történet előttünk, ami arról szól, hogy semmi nem úgy sikerült, ahogy ezt egyesek előre eltervezték, hanem teljesen másképp, de Isten mégis jót hozott ki belőle. A samáriai asszony történetét János evangéliuma negyedik részéből otthoni csendességben érdemes végigolvasni. Most csak olyan távirati stílusban, vázlatosan mondom a történetet, de úgy, hogy nagyítóval is a hibát, a hiányokat keresem benne, mert éppen ez a cél. Találjuk meg együtt, hogy mi az, ami nem úgy alakul, és ha ez mind egyszerre szakadna rá az emberre, bizony összeomolhatna az élet. De nem ez történik, hanem helyette újjáépül valami.
Jézus és tanítványai úton vannak Galileába, Samárián kell átmenniük, egyik részük se kívánja Samáriát, a vegyes lakosságú területet, ahol félpogány, kevert lakosság él, és a zsidókkal kölcsönös az egymás iránti szeretetlenség. De Jézus kerüli a kerülő utakat, csak az egyenest ismeri; Ő bizony átvezényli övéit Samárián, mert a félzsidó, meg egészen zsidó, és félpogány, meg egészen pogány embert is meg akarja menteni. Így jutnak el Sikár városának közelébe, és megpihennek az ősi forrásnál, a Jákób kútjánál. Tanítványai elmennek a városba, hogy valami ennivalót vegyenek, míg Jézust a kútnál hagyják egyedül. Az idő délfelé jár és a rekkenő hőségben arra jön egy asszony, hogy edényével vizet merítsen és hazavigye övéinek. Nem úgy sikerült az élete, ahogy szerette volna. A Jézussal való párbeszédből kiderül, hogy valami belső nyugtalanságot, valami szakadéknyi mély hiányt visz tovább, öt házassága sem sikerült, a hatodik kapcsolatában már csak „összeköltözős” volt, de nem szűnt a fájdalom, és nem változott semmi. Csak délidőben mert a kútra menni, mert kerülte az emberek társaságát. A kútnál ott talál egy ismeretlen zsidó férfit, aki tőle inni kért, de inkább kérdezett és tette ezt olyan szeretettel, mint még soha senki azelőtt. A vízmerítésből beszélgetés lett, mert ez sem úgy sikerült, mint előre eltervezte. A kútnál is mélyebbre sikerült vinni a beszélgetés fonalát, pedig dehogy akart ő csevegni, ráadásul egy férfival főleg nem, abból volt elég, az az egy is sok már, aki otthon várja, s tán még utána jön, ha túl soká időzik. És főleg nem akart samáriai létére zsidóval szóba elegyedni, hiszen úgy nevelték, hogy a szomszédokat utálni kell, azok is utálnak minket, állítólag nem is emberek.
Nem úgy sikerült, nem lett a vízmerítésből semmi, a cserépkorsó üresen maradt, az ember otthon szomjan maradt, de még Jézus is szomjas maradt, mert bár inni kért, így indította a beszélgetést, de erre valahogy nem került sor. Pedig az idő délfelé járt, rekkenő hőség volt, az innivaló Jézusnál rég elfogyott, ezért pihentek meg a kútnál. Az ember szomjan nem bírja sokáig, éhesen sokkal tovább dolgozik még a szervezet és felhasználja tartalékjait, de víz nélkül nincs élet, vagy mégis? Mi lehet az, ami ezt a legelemibb vágyat, a kínzó szomjúságérzetet képes felülírni? A válasz csak az lehet, hogy víz után kiáltó sejtek fejfájásig űző dörömbölésénél is hangosabb lehet a lélek szomjúsága és az élő víznek, az éltető víznek, a belülről fakadó vízforrásnak édes csobogása, amiből merítve ott érzi magát az árva lélek, ahova mindig vágyott, hogy megértsék, szeressék és elfogadják. Jézus pedig ezt az élő vizet kínálta, s ahogy mondta az asszonynak, szavából áradt a fény és a melegség: ha ismernéd az Isten ajándékát, te kérted volna őt és adott volna neked élő vizet. – Uram add nekem ez a vizet!
Nem úgy sikerült, ahogy elindult, mert sem nem merített, sem haza nem tért, még az üresen maradt cserépkorsót is a kútnál felejtette, mert a szíve megtelt azzal, amiből egy csepp is, mint jégcsapról csurranó víz, amit régen láttunk, hej, de jó lett volna oltani a lángot, hogy el ne égjen egészen a földi pokol tüzében, de most: nem csak jégolvadás van, hanem a lelkében egyszerre tavasz lesz és boldog kikelet. A városba ment, levetkőzve szégyent és elfelejtve minden rosszat, hogy szétkürtölje: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus?
Mindenki szomjas maradt és mégis: mindenki megelégült. Az asszony is, mert a lelkében forrás fakadt, Jézus is, mert adhatott, mert a belőle túlcsorduló szeretet folyama medret talált magának kívűl. Ó, bárcsak most is medret találna benned, hogy örömödben itt felejtenél valamit, talán a bút vagy azt a sokat, ami nem sikerült, vagy nem úgy sikerült.
Az asszony elmegy, elfut, a tanítványok a beszerzett ennivalóval megérkeznek és kínálják Jézust, aki nem kér és olyan szokatlan most a Mester. Mert nem kér. Nem éhes. Mintha ebédet főzne a háziasszony és a család nem kér belőle, mert a nasi elvette a gyermekek étvágyát, és más meg nincs, vagy nincs otthon, aki vele asztalhoz ülne. Pedig a szíve-lelke belefőtt a finom ételekbe. Nagyon nem úgy sikerült ez a visszatérés, ahogy tanítványai elképzelték, akik a betevő falatért magukat az utált terület, a gyűlölt Samária közeli városába eltuszkolták, ott nemkívánatos emberekkel szóba álltak, azoktól vásároltak, de hát az éhség nagy úr! Útközben talán a maguk baját már enyhítették, de vittek Jézusnak is bőséggel, s most a Mester nem éhes? Talán bizony hozott neki valaki enni? Vagy elvette eszét a hőség? Van más magyarázat arra, hogy az ember nem a természetes vágyak szerint cselekszik? Van valami, ami – mint a víznél láttuk – képes felülírni az elemi ösztönt?
Van-e jobb, mint üresség után a teltségérzet? Van-e fenségesebb, mint éhséget csillapítva, tele gyomorral, egy finom itallal, kávéval a kábulatban elmerülni és élvezni, hogy milyen szép az élet? Akinek megadatik, adjon hálát érte. Aki adhat annak, akinek nincs, vagy kevés, az is köszönje, hogy adhat, mert van miből és van hozzá lelke.
De a teltségérzet, az éhség és szomjúság, és azoknak természetes, vagy sokszor már szertartásszerű csillapítása nem segít azon a belső szomjúságon, mikor az ember úgy érzi, hogy valami nem sikerült, vagy nem úgy sikerült. Mert a teltségérzet az nem ugyanaz, mint a teljesség érzete. Jézus abban a pillanatban, ott a kútnál úgy érezte, hogy teljes az élete. Annak akaratát cselekedte, aki küldte őt. Egy halálosan szomjas, halál szakadékának szélén járó asszonynak segített az élet forrására rátalálni. A földi pokol tüzéből húzta ki valakinek az életét. A szeretet folyója kiáradt és egy eltikkadt szív beszűkült erein át utat talált magának, hogy legyen élet ott, ahol sosem volt, majd kiáradt sokakra, akik később ezt mondták neki: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.
Hát ne lenne boldog a világ Megváltója, amikor fényözön áradt a sötétségben élőkre? A teljességérzet ajándékát kínálja Jézus, hogy ma, amikor a terített asztalhoz ülsz és hálát adsz az ételért, akkor jusson eszedbe, hogy több az élet, hogy a felséges ízek csak egy-két órára feledtetik, ami nem, vagy nem úgy sikerült, de jobbat készített neked az Úr. Kívánom, hogy mikor Igéjét a szívedre veszed, akkor adja neked az Úr az Ő teljességét, hogy a próbatételek között meglásd, akit máskor nem vettél volna észre. A fájdalmak között a feléd szálló szónak olyan ereje legyen, hogy azt gyógyszerré tehesse az Isten. Az Ige pedig legyen biztos menedék, mert elmúlhat ég és föld, de beszédei nem múlnak el. Ha megígérte, hogy áldást készít, úgy lesz.
Itt, vagy túl ez életen, de szava biztos, hogy teljesül és ne add fel soha a reményt, hogy ha benne bízol, akkor szíved vágya még ebben az életben valóra válik. Miként a samáriai asszonynak a cserépkorsót, addigi élete üres edényét, bizony nekünk is jó lenne azt a néhány dolgot az Úr házában felejteni, ami akadályoz abban, hogy az igazi jóra vágyakozzon a szívünk.
Mert ha valami nem sikerül és szorongat érte a bánat belül, akkor gondolj arra és oszlik a bú: jobbat készített neked az Úr. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-01-04.
