NEVETÉS KÖZBEN IS FÁJHAT A SZÍV – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
János evangéliuma 7. részének 1-10.versei és a Példabeszédek könyve 14, 13-14. versei alapján:
Olvasmány: „Jézus ezután Galileát járta. Nem akart ugyanis Júdeában maradni, mivel a zsidók meg akarták ölni. Közel volt a zsidók ünnepe, a lombsátrak ünnepe. Testvérei ekkor ezt mondták neki: Menj el innen, és eredj Júdeába, hadd lássák a tanítványaid is a tetteidet, amelyeket cselekszel! Mert senki sem cselekszik titokban, ha ismertségre törekszik. Ha ilyeneket cselekszel, tedd ismertté magadat a világ előtt! Mert a testvérei sem hittek benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én arról tanúskodom, hogy a cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el. Ezeket mondta nekik, és ott maradt Galileában. Miután azonban elindultak testvérei az ünnepre, akkor ő is felment, nem nyíltan, hanem titokban.” (1-10)
Alapige: „Nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat. A romlott szívű azt kapja, amit megérdemel, meg a jó ember is tettei gyümölcsét.” (Péld 14, 13-14)
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Nevetés közben is fájhat a szív. Kevés olyan ember él a földön, akinek ne lett volna még a bölcs Salamon királyéhoz hasonló élettapasztalata. Mert a nagy király nem véletlenül írta le a Példabeszédek könyvében: Nevetés közben is fájhat a szív. Erről szeretnék ma bizonyságot tenni az Isten Lelkét hívva segítségül, hogy Ő vezesse gondolatainkat és egyáltalán nem kívánok lehangoló lenni, hanem szív szerint vágyom arra, hogy az Ige és a Lélek által az Úr az életünk lehangolódott hangszerét a kezébe vegye és felhangolja, vagyis felnyissa a szemünket a valódi öröm forrására.
Én hiszem, hogy a Megváltó Jézus szívén keresztül vezet az út ahhoz a kegyelmi állapothoz, hogy amikor nevetünk, akkor az ne szívfájdalmat takarjon, hanem az öröm forrása belülről fakadjon.
Jeruzsálemben nagy ünnepre készülnek. Egy olyan hét köszönt be az aratás végeztével, amit úgy hívnak, hogy a lombsátrak ünnepe. Ahogy az ünnep nevében is benne van, a zsidók lombsátrakat készítenek, főként faágakból és egy egész héten át élettel töltik meg ezeket a sátrakat. A pusztai vándorlás idejére emlékeztetik magukat és erre tanítják a következő nemzedékeket, hogy bizony volt egy nehéz időszak, amely negyven évig tartott, amikor is az Úr kiszabadítva népét Egyiptomból, vezette őket az új haza felé a pusztaságon át. A vándorlás során a sátrak szolgáltak menedékül, de valójában sem a naptól, sem a széltől, sem az esőtől, sem a természet erejétől, sem ellenség kezétől nem tudtak megvédeni, mert az Úr volt a menedék. Ő adott biztonságot. Az összekulcsolt, vagy égre emelt kéz imádságából nyert békesség által lehetett a fejet nyugodt álomra hajtani. Azért e sátrakhoz képest földbe mélyen alapozott, vasbeton szerkezeten nyugvó házainkat manapság éjjel is látó kamerák figyelik, biztonsági rendszerek védik, mégis nagyon sokan álmatlanságban szenvedünk.
Mert az Úr a menedék, amikor az élet törékeny, a földi élet sátor élet, a vihar ereje feltépi és minket könnyedén magával sodorhat. A lombsátor ünnep tele volt vidámsággal és nevetéssel. A zsidó hagyományban úgy élt a lombsátrak ünnepe, hogy „aki nem látta ezt az örömöt, az nem látott még igazi örömöt”. Ez az ünnep megpróbálta elfeledtetni a mulandóságot, és ha megkeresnénk ebben a mai világban ennek az ünnepnek az istentelen utánzatát, akkor ez valami olyan érzés lenne, hogy együnk-igyunk, mert holnap úgyis meghalunk! De, akik lombsátor ünnepet ültek, azért ettek és ittak, mert az ingatag hajlékokban egy héten át, naponta újra gondolták: nem a mi kezünkben van az élet, nem mi irányítunk, akár élünk és akár halunk, az Úréi vagyunk!
János evangéliuma a mai szakaszban egy ilyen ünnep előkészületét tárja elénk. Jézus kereszthalála előtt mintegy félévvel járunk az időben. A Mester éppen otthon van a családi hajlékban, ahol felnőtt. Féltestvérei is ott vannak vele. Tele vannak feszültséggel, mint az egy családban szokás ünnep előtt. Megtette-e mindenki a dolgát? Bevásárlás, takarítás, sütés-főzés, vendégvárás. Megvan-e minden? Ki lesz otthon, ki dolgozik, sikerült-e elcserélni a beosztást? Mennyi kérdés!? Ez van ma, de akkor se volt másképp, mert a levegő felizzik Jeruzsálem körül. Felkelés készül, szélsőségesek most akarják megdönteni a rendszert, mert elég volt Rómából, elég volt a zsarnokságból! Pilátus közművesítésre készül, a Siloám forrásának vizét akarja a városba ismét becsatornázni, a régi vezetéket kijavítani, de nem bírja el a város költségvetése, ezért a templom pénzéhez nyúl. A sok elégedetlenség népfelkeléssé, szervezett lázadássá dagad, a felkelők egyszerre három helyen akarják megdönteni a regnáló hatalmat, de Pilátus rajtaüt a felkelőkön és vér folyik a Siloám tavánál, az áldozat bemutatását színlelők között a templomban, és a templomközeli katonai erődítmény előtt is. Hát így kezdődik a lombsátrak ünnepe! Örömünnepnek tervezték, talán egy gyorsan kivívható nemzeti függetlenség ábrándjával, de ennek éppen az ellenkezője történt. A hatalom visszavágott és kíméletlenül. Lombsátor ünnep, amely a törékeny élet isteni védelméről akart szólni, mint annyi éven át a korábbiakban, de ehelyett az áldozatok vérével együtt folyt a templom oltárára a legyilkoltak vére, hogy többé senki ne lázadjon Róma ellen. Egy ünnep, amelyen sokak szíve fáj, mert sok családnak lett vesztesége a megtorlás miatt.
Nem kétséges, hogy Jézus testvérei előre tudták mi készül. És nekik nagyon elegük volt már Jézus idegesítő nyugalmából és szinte úgy tolnák maguk előtt, hogy végre cselekedjen és messiási hatalmával álljon élére a felkelésnek. Ezt ugyan nem hozzák szóba, de durvaságukból ez a pattanásig feszülő indulat érezhető: Menj el innen, és eredj Júdeába, hadd lássák a tanítványaid is a tetteidet, amelyeket cselekszel! Mert senki sem cselekszik titokban, ha ismertségre törekszik. Ha ilyeneket cselekszel, tedd ismertté magadat a világ előtt!
Az én időm még nincs itt – feleli a mi drága Megváltónk, hogy végre békén hagyják azok, akik, noha vér szerinti testvérei, de most a sátán eszközei. Családtagjai pedig nélküle mennek fel az ünnepre, de egy kis késéssel – és már értjük a késedelem okát – Jézus is elment Jeruzsálembe.
Nevetés közben is fájhat a szív. S ha valakinek a szíve fáj, akkor Ő Jézus, aki együtt érez az ünnepen legyilkoltakkal, akiknek kegyetlen halálát nem hagyja szó nélkül és azt mondja, hogy ők nem voltak bűnösebbek, mint mások (Lk 13). De ha meg nem tértek – mondja Jézus –, akkor mind így vesztek el.
Mert nagyon fáj a Jézus szíve mindazokért, akik bár külsőségeiben megélik az ünnepet és a lombsátrak rejtekében esznek és isznak, mert holnap úgyis meghalnak, és egy téves isten-képzetért, egy hamis messiás-álomért egymást, vagy magukat is feláldoznák, de egyáltalán nem akarják megvívni a legmagasztosabb küzdelmet, a legnemesebb harcot, melyben az ember a saját lázadó természete ellen fordul és önmagát kívánja legyőzni és önző énjét meghaladni. Mert egyedül ott épül az Isten Országa, ahol rossz szokások és kínzó szenvedélyek bilincse lehullik, ahol az emberek nem kínozzák, hanem szeretik és segítik egymást.
Jézus ezen a lombsátor ünnepen nem hozta el Izraelnek a hőn áhított nemzeti függetlenséget, mert erre a zsidó nép még nem volt készen. Ehhez még egyszer kellett volna megszületnie…
Mindig és minden szabadságvágy csak akkor teljesül, ha belül megérik rá az ember, hogy szabadságát a jó cselekvésére fordítsa. Nem kényszerből, hanem személyes döntés eredményeként. Jónak lenni jó – de csak az tudja elmondani és a Lélek erejével megcselekedni, aki életében megtapasztalta az Úr jóságát. Minden szívfájdalomra gyógyszer, hogy az Úr kezében van az életem és az Úr javamra dönti el ügyemet.
Bizony jövel Uram Jézus és jöjjön el a Te országod – ezek mind olyan kérések, amiket nem lehet kierőszakolni, és nem lehet kiharcolni, csak személyes életünkben lehet megtapasztalni, ha még egyszer születünk, ha mindent elölről kezdünk, vagy ha azt nem lehet, akkor ezután mindent a kősziklára, Krisztusra építünk. Még a sátor életünket is, hogy elmondhassuk a zsoltáríróval együtt: „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, 2az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” ( Zsoltárok 91, 2)
Több zsoltár, több ige, több szeretet, bizalom és kevesebb szívfájdalom. Isten adja és tegyünk érte, hogy így legyen!
Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-01-25.
