JÉZUS ÉS A NAGYKORÚ GYERMEK – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
Olvasmány: „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok. Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában – ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért. A szomszédok pedig és azok, akik látták azelőtt, hogy koldus volt, így szóltak: Nem ő az, aki itt szokott ülni és koldulni? Egyesek azt mondták, hogy ő az, mások pedig azt, hogy nem, csak hasonlít hozzá. De ő kijelentette: Én vagyok az. Erre ezt kérdezték tőle: Akkor hogyan nyílt meg a szemed? Ő így válaszolt: Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, rákente a szemeimre, és azt mondta nekem: Menj a Siloámhoz, és mosakodj meg! Elmentem tehát, megmosakodtam, és most látok. Megkérdezték tőle: Hol van az az ember? Nem tudom – felelte.” (Jn 9, 1-12)
Alapige: „Ezt az embert, aki nemrég még vak volt, a farizeusok elé vezették. Az a nap pedig szombat volt, amelyen Jézus a sarat csinálta, és megnyitotta annak az embernek a szemét. A farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan jött meg a látása. Ő ezt mondta nekik: Sarat tett a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok. Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot. Mások így szóltak: Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket? És meghasonlás támadt köztük. Ezért ismét a vakhoz fordultak: Te mit mondasz róla? Hiszen a te szemedet nyitotta meg. Ő ezt felelte: Próféta. A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, és meg nem kérdezték tőlük: A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát? Szülei pedig így válaszoltak: Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és vakon született, de hogy most mi módon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg!” (Jn 9, 13-23)
Kedves Testvéreim! Kedves Ötödikes Lányok és Fiúk! Szeretett Gyülekezet! A család este későn ér haza, és a család kedves emléktárgya, görög nyaralásból hozott szép emléke, a nappaliban az álló padlóváza nincs a helyén, mert a padlón elterült és darabokra tört. Mindenki sajnálja, de legfőképp az anya, aki nagy becsben tartotta, hetente szépen letörölte, ilyenkor dolga végeztével pár percre mellé ült és emlékezett arra a régi nyárra… De nincs többé a váza, csak darabokban, mint a törékeny családi béke. Futótűzként terjed végig a házon, a négytagú családon az egyik szülő kiáltása, hogy ki a tettes és ki a hibás? Otthonról délután nem egyszerre mentek el, előbb a gyerekek, ketten kétfelé, aztán a szülők is, de mindenki rohant. S valahogy úgy esett, hogy mindenkinek eszébe jutott még valami, amit elfelejtett, s amiért a házba visszalépett. De este mindenki makacsul állította, hogy távozásakor a váza még épségben állott, sőt pompázó szépséggel, mintha mondta volna, hogy „amíg távol vagytok a házra vigyázok”. Így hát mindenki ártatlan volt és a tettes ismeretlen. Semmilyen négylábú nem tartozott a családhoz, hogy most ártatlan szemekkel vétlenségét bizonygatta volna. Sem ablak nem maradt nyitva, hogy legalább a huzat, mint ismeretlen elkövető gyanúba fogható lenne, földrengésnek semmi nyoma, a falak továbbra is repedés nélküliek és szótlanok. Ki a hibás? Ki a tettes? Ismerős helyzet, amelyre nincsen csak természetfeletti magyarázat. De a váza mégsem magától tört el és valakiben ott feszül a bűntudat, valaki titkot őriz és ugyanezt a valakit a titok magába zárja. Pedig nem a váza pótolhatatlansága a tét, hanem hogy eltört egy hitvány cserépedény, és magasabb lett tőle a fal. Mert nem lehet csak úgy egyszerűen bevallani. A gyermeknek azért, mert gyermek és a rosszakat megbüntetik. A felnőttnek azért, mert nem akar gyengének látszani. Mert csak a gyenge hibázik. Egy család, ahol a tagok, a kicsik és a hatalmasok nem tudnak egymással mit kezdeni. Az élettel való hasonlóság pusztán a véletlen műve…
De fedezzünk fel egy másik családot. Itt nem kettő, csak egy gyermek kerül a látóterünkbe, félig felnőtt már, maga keresi a kenyerét. Ha ugyan kenyérkeresetnek lehet nevezni, hogy ez az ifjú azzal tölti napjait, hogy koldul. A szülei nem tudtak vele mit kezdeni. Iskolába nem járt, munkavégzésre, s majdnem az életre is alkalmatlan, vakon született. Nem volt orvos, aki meggyógyítsa.
Ki a hibás? Miattad van! Nem, temiattad! Ez a gyermek, miközben felnőtt talán nagyon sokat hallotta a szüleit veszekedni. Éjt nappallá téve azon mehetett a vita, hogy a gyermek betegségéről, vakságáról melyik szülő tehet. Az egyik talán sokat ivott, a másik „csak” cigarettázott, vagy gyógyszereket szedett, vagy ki tudja mi volt. Te vagy a hibás! Ez a mondat volt az, ami a reggelek és esték csendjét rendre megzavarta. Csoda, hogy nem mentek szét, nem váltak el. Intézetbe nem adhatták, mert olyan nem volt. Kéregető koldussá tették, hogy legalább a napi betevőjét keresse meg. Álmatlan éjszakáin akár még az is megfordult a fejében, talán ő a hibás, hogy vakon született.
Ezek után nyissuk ki végre a lelkünk ablakát, hogy kiszellőzzön fejünkből egy nyomasztó családi légkör fáradt levegője. Arra jön az áldott orvos és persze áldatlan gondolkodású tanítványai, akik megkérdezik, és ha van tapintatlanságnak és van az érzéketlenségnek magasiskolája akkor ez az: Mester! Ki vétkezett? Ez, vagy a szülei, hogy vakon született? Ez az ifjú ember ezt a kérdést sokadszorra hallja már. Lehet, hogy a szomszédok is gyakran a szemére vetették. Templomtéren, vagy ahol koldult, arra naponta elmenő járókelőktől is, kegyes zsidóktól is hallotta. Ki vétkezett? Ez, vagy a szülei?
Az egyetlen mentsvára csak, hogy a drága Megváltó Jézus végre nem hátra néz, hanem előre tekint. Olyat tesz Jézus, amit e vak koldus nem tud. Előre nézni. Mert az életében visszafelé, már szemek nélkül is lát. Mert a gyötrő és kínzó kérdések hívó szavára minden eszébe jut, a lelkéből minden felszakad.
De Jézus előre néz: – Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.
Talán nincsen a fülének kedvesebb szó, mint hogy valaki felmenti, feloldozza őt és a szüleit, akiket soha nem gondolt rossznak vagy gonosznak. Akiken soha nem kérte számon a saját nyomorúságos életét. Akikre soha nem haragudott, még ha veszekedtek is rajta, vagy felette, vagy miatta. De jó volt most meghallani, hogy valaki, akinek erre hatalma van, mindenkit és minden alól feloldoz. Minden teher, ami e családra nehezült, e pillanatban apró darabokra hullt, mint a görög állóváza a képzelt család, képzeletbeli nappalijában.
A szíve átmelegszik, majd az arcán érez valami hűvöset. Az áldó szavak gazdája sárral keni meg szemeit, majd szól, hogy menj és mosakodj meg a Siloám tavában.
A mi barátunk pedig lelkében megérezve, hogy gyógyulásának útja ez, elmegy és megmártózik, megmosakszik engedelmesen. Ó, de sokszor szerette volna már, használhatatlan szemeiből kimosni a szürke homályt, s hányszor álmodhatott a teremtett szépséggel, amit mi az álmainkban csukott szemekkel is látunk, de mindhiába. Maradt a hideg sötét. Most azonban előre vitte fürge lába, s kifinomult belső tájékozódása a járt úton, az ismert ösvényen, hogy a Siloámnál, a víztükör fölé hajolva, vagy egészen elmerülve átélje az új teremtést. Mert a föld porából lett az ember, s mikor a sarat lemosta, megjött a szemének soha nem látott világa és boldogan tért vissza az új világba, mint aki éles eszével egy szempillantás alatt fogta fel gyógyítója szavainak értelmét. Azért volt mindez, hogy nyilvánvaló legyen benne az Isten dolga. Ott és akkor, abban a tömegben Jézus után ő lett a legélesebb szemű ember, aki maga körül egy furcsa világot látott. Aki semmiért nem adta volna látó szemének képességeit és aki egyszerre a szívével is körülnézett. Egyszerre örült és egyszerre szánta ezt a világot, ahová végre megszületett, vagy inkább újjászületett.
Örömében csak kevesen osztoztak. A máskor sorsa felől érzéketlenül kérdezők most másféle kérdésekkel jönnek. S megint, mintha hibás lenne, de most azért, hogy lát. Mintha látása is bűn volna. A szülei pedig oly félénkek, olyan visszafogottak, mintha bűnük volna, hogy ez a csoda megtörténhetett. Az esze jól vág, a következtetést hamar levonja. Aki meggyógyította, a próféta, ahogy először nevezi, e körben nem kívánatos. Pedig jó ember lehet, mert a szeme világát visszaadta. Barátunk egy bolond világba érkezett, mikor végre szétnyílt előtte a nagyszínpad függönye és meglátta a sok álságos életet.
Gyógyítójának, Jézusnak a szemére vetik, hogy éppen szombaton esett a csoda, hogy a nyugalom napján nem lett volna szabad a sötétség foglyát szabadon bocsátania. De hát nagyon úgy látszik, hogy itt mindenki a sötétség foglya, mert annak, hogy esélyt kapott egy ifjú élet, hogy szükségtelenné vált a koldustarisznya, hogy ő is hasznos és értékes tagja lehet egy közösségnek; örülni kellene. Talán rossz világba érkezett? Szüleinek először látott kedves arca olyan sápadt, hogy akkor most mi lesz?! Ajándékba kapták fiuk boldogságát, de elveszítik a közösséget, mert a zsidók kivetik maguk közül azt, akinek Jézushoz van bármi köze? Nemsokára ő is idegen lesz a világban, ahová épp csak megérkezett… Mikor megjön a szeme világa, sok felnőttet lát maga körül, de közülük egyik sem elég bátor. Még szülei is ezt mondják, mert nem mernek a védelmére kelni, őt kérdezzétek, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. A mi új barátunk, akinek még kimondható neve sincsen, úgy vonul be a történelembe, mint aki előttünk is példa szeretne lenni, hogy Jézus egy vállalható barát. Jézus egy olyan valaki, akit lehet és érdemes követni. Jézust megismerve, a szívünkbe fogadva el lehet érni azt, amire a szíve mélyén minden gyermek vágyik és minden gyermek-lelkű felnőtt vágyik: a nagykorúságot. Mert akkor válik igazán nagykorúvá az ember, amikor az Isten gyermekei között tudhatja magát, amikor Isten gyermekeként, Jézus megszólítottjaként tekint önmagára. Istenünk adja meg Jézus által mindannyiunknak a nagykorúságot, hogy felismerve istengyermeki voltunkat, elhiggyük végre: Atyánknak semmi sem lehetetlen és mindennel, ami rossz, vagy ami fáj, neki magasztos célja, van. Bárhova születtél és bármit hozol, vagy viszel, mind azért van, hogy az Isten dolgai rajtad és általad nyilvánvalókká legyenek. Legyél te az élő példa: a sötétségből ki lehet jönni a fényre, a kétségek közül el lehet jutni a belső békére, betegségből a gyógyulásra, hiányokból a boldog tapasztalásra, hogy drága Megváltónk még a törött cserépedényt is összeragasztja és aranynál értékesebb tartalommal, a hit, remény és szeretet ajándékaival tölti meg. Neki legyen ezért dicsőség! Soli Deo Gloria! Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026-02-08.
