MEGIGAZÍTÓ KEGYELEM – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében. Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezenkívül még dicsekszünk is Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most részesültünk a megbékélésben.” Róma 5, 1-11
Kedves Negyedikesek, Kedves Szülők és Családtagok! Szeretett Gyülekezet! Bár nagyon sokfélék vagyunk, egyvalami egészen biztos, hogy közös bennünk. Csak a mai reggelen is, mióta felébredtünk, néhány dolgot magunk körül megigazítottunk. A rendesebb negyedikesek megigazították az ágyukat, mikor kikeltek belőle. Néhányan talán a szobájukban is raktak egy kis rendet. Jött a fürdőszoba, egy reggeli zuhany, tükör előtti igazítások, a lányok kicsit többet időztek a tükör előtt, hogy rendben legyen a frizura, de a legtöbbet inkább a szülők igazítottak körülöttünk, vagy rajtunk. A gyermekkorunk felbecsülhetetlenül nagy ajándéka, hogy van még, aki megigazít. Van, aki mos ránk és takarít utánunk és mindent elkészít, hogy nekünk csak fel kelljen venni a tiszta inget, és elfogyasztani a kész reggelit. A felnőttek azért vannak, hogy mindent megigazítsanak, hogy helyre tegyenek, hogy ezzel a megigazító szándékkal folyton az agyunkra menjenek, de ha nem lennének, akkor az életre magunktól képtelenek volnánk. Még akkor is, ha mi gyerekek folyton igazgatunk-rendezgetünk abban a világban, ahol harcosok és hősök gazdái vagyunk. Karaktereket alkotunk, tulajdonságokkal felruházunk, velük harcolunk, ha elesnek lábra állítjuk őket, ha egy életet elveszítenek, akkor gond nélkül elővesszük a következő életüket. A kijelző túloldalán mi nagy túlélők vagyunk, de az élet innenső oldalán a cipőfűző bekötésével néha gondban vagyunk. De jó, hogy van, aki a nap 24 órájában megigazítja körülöttünk a világot. Az összes negyedikes nevében köszönöm a szülőknek, hogy fáradhatatlanul igazítják körülöttük a világot, méghozzá azt a valódi világot, ahol a fűnek illata van és amivel nagyon sokan elveszítették a kapcsolatot.
De ki igazítja meg a felnőtteket? Két legfőbb visszajelzőnk a fürdőszobai tükör és a másik ember. Hatásukra magunk igazítjuk meg magunkat, de nem túl lelkesen. Pedig mindig van rajtunk is valami igazítani való és az attól is függ, hogy éppen hova megyünk. Isten házába lépve kívül hagyjuk a rágógumit, a szánkat is csendre igazítjuk, mert úgy érezzük, hogy van egy hely, ahol mégsem minden megengedhető. Vannak még helyek a világban, bár nagyon kevés, ahol a hely méltósága az embert a saját méltóságára emlékezteti, hogy azért mégsem ösztönlények vagyunk. De jó, hogy ennek a régi háznak a gazdája valamit szeretne igazítani rajtunk az Ő nagy szeretetéből. Mert kicsoda igazíthatja meg a felnőtteket, ha nekik már nincs igényük magukat megigazítani?
Mert inkább szeretnénk megigazítani egymást, szeretnénk helyre tenni egymást, erre nagy igényünk van. Szeretnénk megigazítani a gyermekeinket és kicsit, néha túlzásokba is esve, de ezek mögött ott rejtőzik a szándék, hogy magunkat nem szeretnénk megigazítani. Mert nekünk van egy igazságunk, van egy meggyőződésünk, van egy lemásolt vagy kialakított szokásunk és abból nem engedünk, ám akármilyen kényelmetlen, Jézus az evangéliumban mégis mást tanít: csak ha a magad szeméből a gerendát kivetted, csak akkor vedd ki a másikéból a szálkát (Lk 6,41-42).
Ahogy mi igazgatjuk magunkat, abból vesznek példát a gyermekeink. Ha felszínesek vagyunk, akkor ők is felszínesek lesznek. Ha rendezetlenül hagyjuk a fekhelyünket, akkor ők is ezt teszik. Ha belső békétlenségünk mutatkozik meg indulatos szavainkon és tetteinken, akkor részükről elutasítással találkozunk.
Ha magunktól nem várjuk el az igényességet, de tőlük igen, akkor igazságérzetük ellenünk fordul és a szemükben hiteltelenné válunk. Nemzedékek között a szakadék egyre csak mélyül, ha nem teszünk valamit, hogy a dolgok megváltozzanak.
Mindig magunkkal van dolgunk legelőször. De hogy is kezdjünk bele? Minket ki tudna úgy megigazítani, hogy végre belső békétlenségünk tűnne el az ünnepi ruházat, a vasalt ing, a szép nyakkendő, a csipkés blúz, az igényes frizura és a fájdalom barázdáit eltakaró smink alól? Hogy lehetne, hogy a belső béke átragyogna és a kevesebb is elég lenne, és a természet színeváltozását nem eltakarni, hanem büszkén megmutatni kellene? Mert megdolgoztam a ráncaimért, miként a szántóvető a barázdákért! Mert az enyémek ők!
Hogyan is tűnhetne el a belső békétlenségünk, hogy válthatná fel a bánatot a derű? Erre mindenkinek van lehetősége, legfeljebb nem tud róla. De mielőtt a nagy jóhírt dióhéjban elmondanám, elmondom a kis jóhírt, mert része a nagynak, sőt előszobája annak.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy édesanya, aki úgy érezte, hogy nem elég jó. Az életén sok terhet cipelt át, amit nehéz gyermekkorából hozott és úgy érezte, hogy nem elég jó, mint ember, nem elég jó, mint nő, mint feleség és nem elég jó, mint édesanya. Az egyik este a gyermeke az ölébe ült és érezve anyjának szakadéknyi belső hiányérzetét, csak annyit mondott, hogy anya én így szeretlek! Van-e ennél értékesebb szó és gyógyítóbb üzenet, hogy én így szeretlek?! Amilyen vagy, én így szeretlek! Ezt kellene elmondani egymásnak, hogy az elfogadás és elfogadottság érzésében felragyogjon az a nagyon rég elfeledett, de sejtjeinkben hordozott tapasztalat, hogy az Isten is így szeret. Semmi nem mozdít meg bennünk mélyebb gondolatot, de az elfogadás kifejezése, kimondása, mint amikor a föld legmélyén időnként elmozdulnak a kőzetlemezek és felül a domborzat megváltozik, a hegy a tengerbe esik és az óceánok mélye felülemelkedik, ugyanígy változást indít el a szó, hogy szeretlek, elfogadlak, így szeretlek és így fogadlak el. Az elfogadottság érzése pedig egyszerre jó és egyszerre válik kényelmetlenné, mint a kinőtt ruha, mert nem maradhatok ilyen, szeretnék jobb lenni, szeretném jobbá tenni a világot és jobbá tenni a te világodat. Az elutasítás a lezárt sír kősziklája, de az elfogadás elhengeríti a követ és az élet változása, a jónak és a fénynek a születése bekövetkezik. A kis jóhír, hogy amikor el és befogadjuk egymást, amikor a magunk lelkébe engedjük a másik lelkét, akkor szűnni kezd az ősnyugtalanság, mert nem vagyunk többé egyedül. A nagy jóhír pedig, hogy az Isten így szeret.
Pál apostol azt írja a Római levélben, hogy Jézus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Abban mutatta meg az Úr az embervilág iránti szeretetét, hogy Fiát feláldozta minden emberért. Igaz, hogy kétezer éve történt, de a kereszthalál örökérvényűsége azt jelenti, hogy ez nem csak a múltban történt, hanem a mában is megtörténik. Vagyis amikor Isten jelenlétébe kerül az életünk, akkor minket az Atya átölel a szeretetével. Akkor is átölel, ha mi ezt a kezet félelemmel, vagy undorral, vagy sok keserű tapasztalattal letaszítanánk magunkról. Akkor is átölel, ha felismert bűneinkért, vagy mulasztásainkért a megbánásnak semmi jelét nem mutatnánk, és lenne ezer magyarázatunk, hogy mit miért teszünk és hogy feltétlenül nekünk van igazunk. Szeretném, ha megengednénk magunknak egy képzeletbeli megtapasztalást, hogy a mennyei Atya most az ölébe ültet, ahogy tette egykor az édesapánk, vagy az édesanyánk, vagy ha nincs ilyen emlék, akkor küzdjünk meg érte, hogy most megtörténik. Nos, az ölébe ültet a mennyei Atya, szabadon bekuckózunk az Isten ölébe azon a helyen, ami nekünk a legkedvesebb, a természet lágy ölén, vagy a belső szoba csendességében és nincs semmi dolgunk, és nincs számonkérés és semmi kérdés, csak annyi a feladat, hogy meghalljuk, amit mond a mennyei Atyánk: ahogy vagy, így szeretlek. Ha senki által nem vagy szerethető, ha felégetted magad körül a világot, ha leromboltál minden hidat, ha egy szív sem volna már, amiben otthon lennél, akkor is szeretlek. Annyira szeretlek, hogy a halálba mentem érted, hogy téged a tűzből, amiben égsz és egy ilyen áldatlan élet végén majd égni fogsz, téged ebből kiragadjalak. Ebből a tűzből én kiragadlak, mert megváltottalak, véremen magamnak megvettelek, az enyém vagy. Az enyém vagy, hogy legyél végre igazán a magadé és legyél a másoké is. Én vagyok a te Istened, aki megigazítalak. De nem csak az inggallérodat, nem csak a sminkedet vagy a szempilládat, hanem igazzá teszlek. A szememben igaz ember vagy. Úgy nézek rád, mintha a Fiamara, Jézusra néznék, rajta keresztül látlak, igaznak látlak és érzem, hogy eltűnik belőled a hiányérzet, porrá lesz az örök magány, mert én veled vagyok – így szól az Úr.
Én igaznak látlak téged és érzem a szívedben a vágyat, hogy olyan jó lenne felnőni ehhez a jósághoz. Látom, hogy megigazítod magadat, megigazítod a gondolataidat, a beszédedet és megigazított a tetteidet és látom, hogy a környezetedben te leszel az igazodási pont. Nem is annyira te, hanem inkább a te Istened és Jézusod.
Annyi mindent megigazítanál magad körül. Annyi mindenről gondoltad, hogy ha más lenne, te is más lennél. Annyi mindenkiről elgondoltad már, hogy ha nem lenne, vagy nem kellene látnod, boldogabb lennél, és egyszer csak megigazít téged az Isten és minden a helyére kerül benned és körülötted. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026. április 26.
