VÍZVÁLASZTÓ MONDATOK, GYÓGYÍTÓ IGÉK – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Vagy nem tudjátok, testvéreim, pedig a törvényt ismerőkhöz szólok, hogy a törvény addig uralkodik az emberen, amíg él? Például a férjes asszony is, amíg él a férje, hozzá van kötve a törvény szerint, de ha meghal a férje, akkor felszabadul a törvény hatálya alól, amely a férjéhez kötötte. Amíg tehát él a férje, házasságtörőnek mondják, ha más férfié lesz, de ha meghal a férje, megszabadul e törvénytől, és már nem házasságtörő, ha másé lesz. Ugyanígy ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, hogy másé legyetek: azé, aki feltámadt a halottak közül, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek. Mert amíg test szerint éltünk, a bűnök törvény által szított szenvedélyei hatottak tagjainkban, hogy a halálnak teremjenek gyümölcsöt. Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy a Lélek új rendjében szolgálunk, nem pedig a törvény betűjének régi rendjében.” Római levél 7,1-6
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Kettészakadt országban élünk. Olyan mértékű ez a kettészakítottság, hogy bármelyik oldalon szinte lehetetlen olyat mondani, ami ne lenne sértő a másik oldal számára. Ebben a feszültségben éljük a mindennapjainkat. De jó is lenne az Isten Igéjében a válaszra rátalálni, hogy kinek van igaza? Ha lenne ilyen válasz és ez a válasz kimondható lenne, akkor ez az Ige egy nagy vízválasztó lenne, de semmi garancia arra nem volna, hogy az Ige mindenkinek a gyógyítója lenne. Ezért ilyen Ige a Bibliában nincsen, hogy az embereket ott választaná ketté, ahol Jézus ítéletében a juhok és a kecskék majd kettéválnak örök ítéletre és örök kárhozatra (Mt 24). Egyfelől mert ez a Jézus dolga, másfelől nem is ennek van itt az ideje. Mert az Isten Igéje gyógyítani szeretne. Mert még mindig kegyelmi idők járnak.
Amikor egyszer Jézus elé hurcoltak egy törvényszegő, házasságtörő asszonyt, hogy a mózesi törvények szerint agyonverjék, megkövezzék, akkor Jézus mondott egy Igét, mondott egy vízválasztó Igét, hogy aki közületek nem bűnös, az vesse az első követ és néhány pillanat múlva nem maradt ott egy sem a vádolók közül (Jn 8,1-11). Olyan sebességgel még nem hagyta el sokaság az Isten házát, mint ott és akkor. Ez volt Jézus korának, a kétezer évvel ezelőtti időnek az első és egyetlen bombariadója. Nem maradt ott az asszonyon kívül senki sem, csak Jézus és a becsületes igehallgatók, az élet Igéjére szomjazó gyülekezet. De, akik szemlesütve hazamentek, azoknak vádoló szívén a vád pecsétje ott maradt, és mélyre égett és hisszük, hogy gyógyított. És ezt a vízválasztó mondatot Jézus mondta és nem a tanítványai és nem az egyház, mert mi, mint tanítványok és mint egyház a jézusi szót már annyiszor lejárattuk a kétezer év alatt. Ezért ilyen vízválasztó szó a mi szánkon nincsen, nem is lehet, de van gyógyító Ige, amelyik nem a külső, hanem a belső szakadékot, az életünk valódi mélységét mutatja meg és önmagunkhoz segít odatalálni előbb. Mert ha önmagunkhoz oda nem találunk, akkor egymáshoz utat találni semmi esélyünk nincsen immár.
A római gyülekezet nem zsidó környezetben született, hanem a pogány világnak az akkori fővárosában, Rómában. A Jézusban hívők római közösségét, a gyülekezetet két jelentős tábor alkotta. A zsidókból lett hívők és a nem zsidókból, hanem más kultúrájú népekből lett hívők jártak ugyanabba a gyülekezetbe. Együtt imádkoztak, együtt olvasták a Szentírást, különösen a rendelkezésre álló Ószövetséget és a már meglévő, egy-két újszövetségi iratot, esetleg gyülekezeteknek szóló körleveleket. Ugyanabban a Jézusban hittek, ugyanaz a Jézus töltötte be szeretetével szívüket, ugyanaz a Szentlélek munkálkodott a gondolataikban, mégis: kérdések sora vetődött fel. Talán a legkiemelkedőbb ez volt: a pogányokból lett Jézus-hívőknek a mózesi törvényeket be kell-e tartani? Érvényes-e rájuk az Ószövetség, vagy sem? A zsidó kultúrában Jézus által megszólított hívők úgy gondolták, hogy igen, a nem zsidó kultúrában megszólított hívők úgy gondolták, hogy nem. Kinek van igaza? Mindenkinek a saját meggyőződése szent. És mindig az a baj ezzel a „szent meggyőződéssel”, hogy aki mást gondol, mint én, az nem szent. Nem jól látja, nem jól érti a dolgokat. És ez egészen addig el tud menni, hogy ha nálam az igazság van, akkor a másiknál a hazugság. Ha nálam a világosság, akkor a másiknál a sötétség. Ha engem az Isten vezet, a másikat a sátán. A római gyülekezetben ennyire talán még nem mérgesedett el a helyzet, de Pál apostol komoly veszélyt látott ebben az eltérő törvényértelmezésben, ezért a római levélben hosszan fejtegeti, hogy milyen legyen a jézusi ember viszonyulása a törvényhez. Nem mondhatta, hogy az mindenkire érvényes, mert akkor nem zsidó kultúrából érkezett gyülekezeti tagságot elveszítette volna. Azt sem mondhatta, hogy a törvény már nem érvényes, mert akkor a zsidókból lett keresztények fordultak volna szembe Pállal. De ez egy olyan kérdés, amiben nincs arany középút, amiben nincs kompromisszum, hogy mindenki engedjen egy kicsit, mert akkor az Isten igazsága sérül. De mi az Isten igazsága? Mi a gyógyító igazság? Mi az, ami a két tábort összebékíti? Mi az, ami segít ráébredni, hogy mi mégiscsak ugyanazon az egy kősziklán állunk és ha viaskodunk, akkor mindketten lezuhanunk róla, de ha egyetértésbe kerülünk, akkor mind megmaradunk?
Pál az ószövetségi népet a törvény szerint élő népnek nevezi. A zsidóság mindig úgy határozta meg önmagát, hogy ők az Isten törvénye szerint igyekeznek élni. Egy egész ószövetségi Szentírás, 39 szépen egybeszerkesztett bibliai könyv a megmondhatója annak, hogy ez mennyire sikerült, vagy mennyire nem sikerült. A mérleg inkább a „nem sikerült” felé billen el és a zsidó nép helyzetét csak súlyosbítja, hogy éppen az Isten nevében követték el a legtöbb törvényszegést. Pál apostol, mikor visszatekint az Ószövetség világára, akkor nagyon tapintatosan mondja el, hogy a zsidó nép a „törvény betűjének a régi rendje” szerint szolgált az Istennek. Mi volt ez a régi rend? A tiltás és a büntetéssel való fenyegetés. Aki pedig alázatos lélekkel igyekezett az Isten törvényének eleget tenni, mert ilyenek sokan voltak, az félelemből tartotta meg a parancsolatokat, mert a szeme előtt lebegett az Isten eljövendő ítélete. A törvény betűjének e régi rendje szerint sok becsületes gyermeke volt az Istennek az Ószövetség idején. A szívünk csendjében hála értük, a valódi szentekért. De mindig úgy volt, hogy akik leghangosabban fenyegettek az Isten ítéletével és ostorozták a nép bűneit, azok valami érthetetlen módon mégsem féltek, mert legbelül teljesen hitetlenek voltak és a vallást a hatalomgyakorlás és a haszonszerzés eszközének tekintették. Kivéve a Szentlélek tüzével átjárt igazlelkű prófétákat, mert nélkülük a zsidó nép teljesen elveszett volna. De a vallás vezetői szinte mind hamis próféták voltak, akik a vallást a hatalomgyakorlás és a haszonszerzés eszközének tekintették. Jézus kíméletlenül leleplezte őket. A „törvény betűjének régi rendje” nagyon beteges rend volt, mert egyfelől látszólagos rendet teremtett, másfelől sok elfojtást, sok színlelést és még több visszaélést eredményezett. Ezzel jellemzi Pál az ószövetség világát.
A nem zsidó kultúrából érkezetteknek pedig azt mondja az apostol, hogy ők az Isten törvénye helyett, a test törvényei szerint éltek. A test itt az ember természetét jelenti, vagyis a viszonyítási pont az ember és nem az Isten. Amit helyesnek ítél az ember, az helyes, amit helytelennek mond az helytelen. Az ember által alkotott törvény sem ördögtől való, mert az együttélés kereteit határozza meg a maga eszközeivel. A jóra bátorít és a rosszat tiltja. De, amit megtilt azt a figyelem középpontjába helyezi, mert a tiltást az emberi értelem a szabadság korlátozásának tartja, ezért fellázad ellene. Vagyis a tiltás megerősítés és általában a rosszban való megerősítés.
No mindkét tábor számára, mind a zsidó kultúrából, törvény világából érkező Jézus-hívők, mind pedig a pogány népek kultúrájából érkező Jézus-hívők számára egyetlen megoldás kínálkozik, ami a két tábort nem összeugrasztja, hanem kibékíti.
Ez pedig a teljes megváltás, és azon belül a személyes példaadás. A zsidóknak úgy jelenik meg Jézus, mint az igaz Isten, aki a törvényt maradéktalanul betartja és a pogányokból lett hívők pedig megláthatják Jézusban az igaz embert, aki az igazat, a jót, a szeretetből fakadót tökéletesen teljesíti.
Vagyis Jézus a törvény betűjének régi rendje és a pogány tiltások helyett a Lélek új rendjét állítja fel a személyes példaadásban. Erről a személyes példaadásról hadd tegyek bizonyságot, ahogy ennek valami régi-új oldalát értettem meg.
Jézus a bűneinket magára veszi és felviszi a keresztfára, de áldozatával egyedül marad, ha nem követjük Őt. Mit kezd ma a keresztény ember a Golgota Krisztusával? Életének legőszintébb pillanatában talán megsajnálja őt. Ha egy szinttel mélyebbre merészkedik a szívünk, akkor magunkat is megsiratjuk, hogy mégiscsak: ennyire elveszett vagyok, ha Isten Fiának nem csak szenvedni, hanem halállal lakolni is kellett értem? Az igazi bűnbánat itt kezdődik el, amikor nem egyszerűen csak sajnálkozom a gyarlóságomon, hanem bűneimhez arcok is társulnak, megbántottak, megsebzettek arca, de legvégső soron annak az arca is, akit helyettem vittek a vesztőhelyre, akinek kezébe-lábába a szöget én vertem. De merünk-e még tovább lépni, még mélyebbre szállni, és vállalni, hogy Vele halunk, de nemcsak a nagypénteki ájtatosságban, hanem a bűn csábításának a legvéresebb küzdelmében, a kísértések idején, mert ott van értelme, hogy a keresztre szegezem magamat én is, halálba adom, ami rosszra vinne! Legyen a kezem, vagy a lábam, legyen a szívem, vagy a szám, vagy a bennem elégtételt kívánó sebzett lélek is akár!?Tudom-e őket mind halálba adni Jézusért?
Személyes példát ad Jézus, hogy engedelmes a kereszthalálig, hogy a bennünk szüntelen verdeső madarat, a kóbor és hazátlan lelket, a nyughatatlan szívet a Lélek rendjébe helyezze, hogy egyszerre legyen szívdobbanásunk Ővele. Mert ha Vele halunk, akkor Vele élünk. Ez a Jézus ígérete, hogy én élek és ti is élni fogtok.
Jöhetünk mi azzal, hogy kinek van igaza. S várhatjuk feszült lélekkel, hogy valamit igazolásunkra mond az Úr, s hogy az ország egyik felét, kevesebbeknek a nagyobbik felét, többeknek a kisebbik felét a pokolra küldi. Ilyen szó nem hangzik, csak majd, ha jön a Vőlegény, s előtte hangzik az éjféli kiáltás. De addig még: mindig csak gyógyító Igét mond az Úr, hogy miközben a magad igazát keresed, a magad igaza helyett értékesebb kincset ad, hogy magadra rátalálsz. Mert a magad igazánál nagyobb kincs te vagy, aki bármit gondolsz a világról, egyet gondolt és meghalt érted az Isten Fia, hogy személyes példával tegye kívánatossá és Lelke erejével követhetővé az élet útját. A törvény betűjének régi rendjéből kivesz, s a Lélek új rendjébe állít.
Aki pedig a maga igaza helyett az Istennél magára rátalál, az előbb-utóbb a társára is rátalál, s meglátja, hogy bizony sokan vagyunk, akik az Ő nevében bízunk és szívünkből kívánjuk, hogy jöjjön el az Ő országa. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026. május 3.
