ISTEN GYERMEKEI VAGYUNK – VASÁRNAPI ISTENTISZTELET
„Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” Római levél 8, 14-17
Kedves Családtagok! Szeretett Gyülekezet! Kedves Másodikosok! Nemsokára, az ünnepi műsorban az édesanyátokat fogjátok megszólítani és talán könnyekre fakasztani. Ezért a családi egyensúly fenntartása érdekében a következő percekben előbb az édesapátokra gondoljatok. Hogyan szólítjátok meg az édesapátokat? Apa, apuci, apuka, édesapa, apukám… Mindannyiótoknak megvan a maga kis külön bejáratú megszólítása, amivel a leghamarabb utat találtok az édesapátok szívéhez.
Képzeljétek csak el, hogy Jézusnak is volt egy ilyen külön bejáratú szava, amivel az édesapját megszólította. Hogy ez pontosan mi volt, azt nem tudjuk, mert Jézus gyermekkoráról nagyon keveset árul el a Biblia. Egyetlen történetet ismerünk, amelyben a 12 éves, gyermek Jézus a templomban felejti magát és mikor nagy nehezen végre megtalálják, akkor szüleinek csak annyit mond, nem értve meglepetésüket, hogy neki az Atya dolgaival kell foglalkozni (Mk 2. rész). Vagyis, a 12 éves Jézusnak az életében az ácsmester édesapa személye mögött már egy másik tekintély, egy nála sokkal fontosabb személy is megjelenik, a mennyei Atya. Nem meglepetés ez, hiszen így nevelték. 12 éves korára semminek nem került úgy a bűvöletébe, mint a mennyei Atyának és az Isten dolgai iránti érdeklődése egy bizonyos helyzetben nagyobb vonzással hatott rá, mint hogy a jól nevelt gyermek az ünnepi alkalom után a templomot szüleivel és rokonaival együtt hagyja el. Ma így mondanánk, hogy a 12 éves Jézus ottfelejtette magát a templomban, beszippantotta, mágnesként vonzotta a képzeletét, hogy az ősi irattekercsek furcsa betűi között vajon mi lehet? Olyan ismeretlen világ foglya lett a gyermek Jézus képzelete, amelyről, ha szülei meséltek máskor, akkor a felnőtteken is érezte a varázslatot. Látta az anyukája tekintetét felderülni és az édesapja összeráncolt homlokát kisimulni, amikor a mobiltelefon közös, családi simogatása helyett a mennyei Atya naponta beszédtéma lett. Hát hogyne vonzotta volna a templomi bölcsek sok izgalmas története, mert végre értelmet nyert a szüleinek a sok és feledhetetlen lelkesedése, és jó volt ez az ifjúkori felismerés, hogy körülötte minden felnőtt ember valódi lelkesedésének egyedüli forrása az Isten.
Aztán most egy jó nagyot ugrunk a Jézus élettörténetében, kicsivel több mint húsz évet, mert a Biblia erről hallgat és már a 33 éves Jézus személye van a középen. Jézus a legnehezebb helyzetben van, gonosz emberek közelednek felé, szívük a legrosszabb szándékkal van tele és arra készülnek, hogy keresztre feszítik az Isten Fiát, és ezt Jézus érzi, előre tudja és imádkozik és megszólítja a mennyei Atyát. De nem úgy, ahogy az imádságban Istent megszólítani szokás, nem ahogy mi szoktuk mondani, hogy Mi Atyánk… hanem ott, a Gecsemáné kertben valódi félelmek és fenyegető árnyak között Jézusnak az a szó jut eszébe, ahogy kisgyermekként a saját édesapját szólította: apuci segíts! Az „Abbá” a Jézus anyanyelvén ezt a bensőséges jelentést hordozza, hogy édes apukám! Egyetlen egyszer van csak leírva a négy evangélium egyikében, Márk evangéliuma 14. részében, hogy Jézus így szólítja meg a mennyei Atyát: Abbá! Ez pedig arról győz meg minket, hogy a kis Jézus egykor nagyon szerethette azt az ácsmestert, aki az ő édesanyját feleségül vette. Jézus és az apukája között egy rendíthetetlen bizalmi kapcsolat létezett. Talán maga is meglepődött az Úr Jézus, hogy félelmei, szorongásai között ez a szó úgy feljött a mélyből, gyermekkora emlékeiből, hogy apukám, édes apukám! Mintha édesapja után kiáltana a megriadt gyermek, úgy kiáltott fel az égre a felnőtt Jézus a kereszthalála előtt…
De vajon kitaláljátok-e, hogy miért tudott a kis Jézus annyira bízni az édesapjában, hogy még felnőttként is ez a bizalmi szó, ez a külön bejáratú megszólítás az eszébe jutott? Ki lehetett ez a József, a názáreti ács, aki gyermekének mindig a biztonság és a menedék volt? Mi volt az ő erejének a forrása? Minden kétséget kizáróan csak az Isten. A kis Jézus már gyermekként megtanulta, hogy apjának Isten a menedéke, ezért az én apukám a világon a legmegbízhatóbb ember. Azért megbízható, mert ő is bízik egy nálánál nagyobb erőben.
Egyszer egy édesapa utazott a debreceni villamoson, ahol nagy zsúfoltság volt és senki nem adta át a helyét. Ölében egy hároméves fiúcska volt, aki minden erejével az édesapjába kapaszkodott, s mikor a villamos egy váratlan helyzetben fékezni kényszerült, szinte mindenki elesett az álló utasok közül. De az édesapa a felső kapaszkodóba fogódzott és erős karja megóvta őt az eleséstől. A kisfiú ott tanulta meg, hogy csak legfelül érdemes megkapaszkodni, és ez nagy tanulság, hogy az egyetlen, nálunk magasabb kapaszkodó az Isten. Aki Istenben bízik, az gyermekének a rendíthetetlen biztonság érzését adja át. Aki pedig felnőttként maga is bizonytalan, akinek nem sikerült úrrá lenni saját félelmein és szorongásain, az gyermeke lelkébe ugyanezt ülteti át.
A minden hívők atyja, Ábrahám egyszer a gyermekét kellett, hogy felvezesse egy magas hegyre, hogy ott a hegy tetején kiállja az élete legsúlyosabb próbatételét. Mert Isten elkérte tőle a gyermekét. Ábrahám a fiát vezette, de Ábrahámot ki vezette, Ábrahám kezét ki fogta, hogy egyetlen gyermeke, Izsák ne egy remegő szívű édesapa reszkető kezét fogja? – Hova megyünk apám? – A hegyre megyünk fiam, hogy áldozzunk a menny Istenének. – Minden más itt van, a tűz is a rőzse is, de hol az áldozati bárány apám? – Majd az Isten gondoskodik a bárányról fiam! És ezt a mondatot nem lehetett csak úgy kimondani, hogy majd beéri vele a kérdező gyermek. Ezt a mondatot csak teljes hittel lehetett kimondani, hogy majd az Isten gondoskodik! Ábrahám szíve nem remegett, mert hitt, és a keze sem remegett, mert hitt, és az Izsák szíve is megnyugodott, mert ha apa jól van, akkor én is jól vagyok!
Vajon, kedves édesapák, át tudtuk-e adni gyermekeinknek ezt az életre szóló, az életre felbátorító lelki védőoltást, hogy apa jól van, mert apa abban a fennvalóban bízik sziklaszilárd hittel és apa annak a mindennél feljebb valónak a kezébe tette le az életét és a családja életét?
Vagy helyette mást adtuk, talán azt, hogy apa is fél, szorong, s mivel fél, ezért ideges és kiabál és iszik és cigarettázik, és nagyobb biztonság, ha nincs itthon, mint ha itthon van?
De jó, hogy amíg élünk nem késő megtalálni ezt a felső kapaszkodót, hogy a Jézus-kősziklára állok, és ha ott biztosan állok, akkor a közelemben mindenki biztonságban van és elég csak kimondani a nevem és máris ott vagyok.
Izsák megnyugvása apjának nyugalmából táplálkozott. A tanítványok hite azon a nagyon nehéz éjszakán Jézus hitéből táplálkozott, hogy jóllehet nagyon nagy baj jön, nagyon sűrű fekete felleg közelít, de a Mester bízik, ezért mi is bízunk.
S legvégül Pál apostol ezt az igét, ezt a szót, hogy Abbá, Jézus Krisztustól tanulta meg. És arról beszél az apostol, hogy Isten az Ő Lelkét kiönti a szívünkbe és ennek a Léleknek az erejével tudjuk mi is az Istent az apukánknak szólítani. Mert nem mindenkinek adatik meg egy olyan édesapa, amilyen Jézusnak adatott. De mindenki megtanulhatja Jézustól, hogy Isten az igazi, a legigazibb apuka, aki a mi édesapánknak is és nekünk is olyan biztonságot ad, amilyet csak az Isten tud adni. Miközben mi, másodikosok megtanuljunk ezt gyermeki szívvel elhinni és ha kell, akkor mindig kimondani, az a reménységünk, hogy az apukánk is hallja, és ha meghallja, akkor megtanulja, hogy Isten az igazi apuka, az apukák apukája, a bizalom és a biztonság, a felnőtt magabiztosság egyedüli forrása. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026. május 10.
