FALAK HELYETT HIDAKAT ÉPÍTÜNK
IGEHIRDETÉS PRESBITEREK VASÁRNAPJÁN
„Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által.” Efézus 2,11-21
Kedves Testvérek! Szeretett Gyülekezet! Ma van a presbiterek vasárnapja. Értük adunk hálát, rájuk gondolunk ezen az istentiszteleten. Isten áldja meg a presbitereket! Isten áldja meg a gyülekezet őrállóit, akikre felülről, a legfelső szintről, a mennyei Atya szintjéről, de a gyülekezet tagjai által is megerősítve az bízatott, hogy legyenek hat éven keresztül a közösség lelki és anyagi életének bibliai fogalommal élve, sáfárai, vagyis jó gazdái. Legyenek elköteleződve a gyülekezet értékeinek védelmére, és ezt ne írhassa felül semmi; sem egyéni érdek, sem felsőbb egyházi utasítás, mert a gyülekezet egy szent közösség, a gyülekezet az egyház. Ha nincs gyülekezet, akkor megszűnik az egyház, mert minden, ami a gyülekezet szintje fölött van, legyen az egyházmegyei, egyházkerületi, vagy legfelső egyházi, tehát zsinati szint, eredetileg mind azt szolgálják – tudjuk meg az Apostolok cselekedetei könyvéből –, hogy a gyülekezeteknek jó dolga legyen, békessége legyen és növekedése legyen. Nem véletlen az, hogy Jézus Krisztus a Jelenések könyvében a gyülekezeteket szólítja meg, és az sem kizárható, hogy a végítéletkor Jézus a gyülekezeteket fogja mérlegre tenni, a szeretet és az igazságosság mérlegére tenni és a gyülekezetek fölé növekedett hatalmi szerkezetet pedig, mindegy melyik felekezetnek hívják, ha nem a gyülekezet javát szolgálták, hanem magukat építették, akkor kiveti az Úr a külső sötétségre, ahol lesz – Jézus Igéje szerint – sírás és fogcsikorgatás (Mt 8,12).
A presbiteri hatéves időszak harmadik évében járunk, a Szentlélek Isten teszi most mérlegre az életünket és a szolgálatunkat, hogy hozzátettünk-e valamit a közösség életéhez, akárcsak a jelenlétünkkel is. Erről a helyről szeretném megköszönni a presbitereknek a szolgálatuk minimumát, ha a templomba járásban, a szent idő odaszánásában, a hetedik nap megszentelésében tudtak jó példával elől járni a közösség és saját családjuk, rokonaik, barátaik és ismerőseik előtt. Köszönet azoknak is, akik egy-egy vasárnapi igehirdetést, vagy gyülekezeti programot a saját közösségi oldalukon meg tudtak osztani, nem szégyellve, hogy milyen elveket vallanak, vagy milyen közösséghez tartoznak. Ez is a bizonyságtétel egy módja, 21. századi módja, és ahhoz képest, hogy valaki a facebookon kíván a saját gyermekének boldog születésnapot, szinte kirakatba téve azt, ami lehet, hogy a hétköznapokban nem is létezik; nos ehhez képest igazán áldás lehet, ha valakit úgy ér el egy igei üzenet, hogy a te személyes közvetítésedben látta és hallotta. Azért kell erről beszélni, mert hála Istennek mára a legidősebbek nagy része is megtanulta a közösségi oldalak használatát, és olyan időket élünk, amikor az emberek a lelki táplálékot a világhálón keresik. Miért ne lehetnénk a világhálón is hitvalló, keresztyén emberek? Ezért nem mindegy, hogy mire teszünk like-ot, mit osztunk meg; mert nem méltó hozzánk a babonás hiedelmeken alapuló, pénzvarázsló, jó szerencsét hozó és egyéb vallást és varázslást összekeverő balgaságok reklámozása. De méltó a visszafogottság, a szerénység; az is ember, akinek nincs facebook oldala, az az ember is él, akit a világhálón nem jegyeznek, de az is ember, aki használja a legmodernebb technika vívmányait; ám ha használja, akkor legyen hasznára azoknak, akikkel virtuális kapcsolatot is ápol. De mégis: a legnagyobb érték, hogy egymással valóságosan is találkozunk az Isten házában, hogy egymás szemébe nézhetünk, hogy ebbe most nem szól bele világjárvány, vagy bármi más.
Pál efézusi gyülekezethez írt levelének mára rendelt szakasza arra hív minket, hogy emlékezzetek. Emlékezzetek arra, hogy egykor pogányok voltatok. Nem tudom, hogy mi játszódhat le a lelkünkben, mikor arra kellene emlékeznünk, hogy pogányok voltunk? Voltunk-e valaha pogányok, vagy keresztyénnek születtünk? Vagy akkor lettünk keresztyének, amikor megkereszteltek bennünket? Valóban úgy van-e, ahogy nagyszüleink gondolták, hogy meg kellene keresztelni ezt a gyermeket, hogy mégse maradjon pogány? Attól lettünk keresztyének, hogy megkereszteltek bennünket? Izgalmas kérdések. Pál apostol az ószövetség világában szocializálódott. Kisgyermekként az apja ölében – mert a hitbeli nevelés az első években a zsidó apák feladata volt – azt tanulta, hogy a világ zsidókból és nem zsidókból áll. Kettészakadt világban nőtt fel. Aztán felnőtt korában találkozott Jézussal és azt a feloldhatatlan ellentétet, ami a Pál életét is meghatározta, egy dolog mégis feloldotta. Az a durva és kirekesztő világszemlélet, amilyenné a hatalom a hatalmon levőket, a zsidó vallási vezetőket formálta, mert ez így van, mióta világ a világ, hogy a hatalom az embert elrontja; nos az a durva és kirekesztő zsidó gondolkodás egyszer úgy odacsapott, hogy halálos ütése az Istent is eltalálta. Az Istent is eltalálta, aki Jézusban az útjába állt, és így szokott lenni ez is, mióta világ a világ, hogy fanatikus hitéért még az Istenen is átgázol az ember. De ekkor történt egy váratlan fordulat, hogy ezt a főbűnt, ezt a megbocsáthatatlan, az Úrra mért halálos csapást Jézus felvitte testében a keresztfára és így mondja Pál: Jézus magában az ellenségeskedést lebontotta. Jézus volt az első és az egyetlen, aki zsidó létére nem falat épített, hanem hidat a két nemzetség, a zsidó és a nem zsidó között, és kereszthalálával azt érte el, hogy többé nincs különbség a két nemzetség között, mert mindenki vétkezett, pogány is, zsidó is, mert a kivégzők pogányok voltak, a halálát kívánók zsidók, de mindenki elengedésben, bocsánatban, új életben részesül, aki elhiszi, hogy ez történt a kereszten. Mindenki, aki elhiszi, hogy a falak elvesztették létjogosultságukat és csak a hidaknak van értelme, és csak a hidaknak van jövője, az kegyelmet, bocsánatot, új életet és örök életet nyer.
Így adta a Lélek értenem, és így adom tovább a kereszt evangéliumát, hogy csak az a keresztyén ember, az a Jézusban újjászületett ember, aki hidakat épít és nem falakat, mert aki falakat épít az fél, de a megváltó szeretet kiűzi a félelmet, mert tudjuk, hogy a falakat Jézus a kereszten lebontotta egyszer, s mindenkorra. Ma úgy mondják, ha valaki túllép minden határon, hogy elment egészen a falig. Egyszer, az egyik evangéliumi történetben Jézust le akarták taszítani a szakadékba, de Ő átment közöttük, nem hagyta, hogy ezt tegyék vele, mert még nem jött el az ideje (Lk 4,29-30).
De mikor eljött az ideje, akkor hagyta, hogy letaszítsák a kárhozat mélységébe, ezért mondjuk a Hiszekegyben, hogy „szálla alá poklokra”. Alászállt, hogy lebontsa a falakat ott az univerzum legmélyebb pontján, ahol sátán és az ő angyalai mindig falakat építenek. És akik falakat építenek és emberi kapcsolatok közé és közösségek tagjai közé, és közösségek közé éket vernek és bomlást támasztanak, azok mind a sátán eszközei. Isten áldja meg a presbitereket, hogy mindig hidakat építsenek falak helyett, hogy legelőször is önmagukban Istennél lelki békére leljenek, hogy Jézus megváltó munkája által új emberek legyenek, hogy aztán maguk is azon munkálkodjanak, hogy ami szétszakadt összekössék, az elveszettet megkeressék.
Legalább harminc éve hordozom magamban azt az emléket, hogy egyszer a legelső gyülekezetünkben a Lélek indítására megkérdeztem az egyik idős presbitert, aki Krisztusban nemcsak apám, de bőven a nagyapám is lehetett volna, mit gondol az örök életről, van-e neki örök élete? A kérdésemet mély felháborodás követte, hogy hiszen negyven esztendeje presbiter vagyok, nekem ne lenne? Ez számomra ott és akkor azt jelentette, ha az Isten nem számítaná be, hogy én Ővele kegyet gyakoroltam, mert ezt a sok nyűggel járó presbiteri tisztséget fél életemen át elvállaltam, akkor én az Istent a síron túl is kárhoztatnám, mert én tettem neki szívességet és nem Ő énnekem. Akkor és ott nem volt bátorságom azt mondani, hogy Béla bácsi, több alázat kellene.
Pál azt írja a gyülekezetnek, hogy mint élő kövek, részei vagyunk egy épületnek, élő tagjai vagyunk egy lelki közösségnek, és olyan jó, ha azok vagyunk, de nem mi tartjuk az épületet, mert a zárókő Jézus. A gyönyörű gótikus boltíveket a gigantikus méretű katedrálisokban évszázadok óta a zárókő tartja. A zárókövet helyezték el utoljára, a falban minden kő fontos, de mindennek a zárókő, a szegletkő ad tartást és értelmet, aki nem más, mint Jézus. Ha Jézus nem lenne, nem volna egyház, nem volna megváltás, nem volna esély az új életre, és minden gondolat csak egy szép elképzelés lenne arról, hogy lehetne ezt a világot megmenteni. Ma sokan úgy gondolják, hogy az összefogás, és az egység menti meg a világot. Sokan úgy hiszik, hogy amikor mindenféle erők egyesülnek, katonai erő, politikai erő és egyházi hatalom, akkor eljön a világbéke, de nem így lesz, mondja a Jelenések könyve, mert az egyesített erők mindig az Isten helyére akarnak ülni.
A megmaradás egyetlen esélye, hogy a zárókő alá tagozódunk be, aki Jézus, benne legyünk egyek, ezt hívják lelki testvériségnek; és azzal az alázattal tegyük ezt, hogy nem mi tartjuk Őt, hanem Ő, a kő tart minket, és csak az olyan összefogásnak és egységnek van értelme, amelyiknek Jézus az alapja és Jézus a záróköve, és a közös szándék nem a hatalom és az ellenőrzés gyakorlása, hanem az evangélium hirdetése, az elesettek felemelése, a betegek gyógyítása, a keresők megszólítása és az új életet nyertek támogatása.
Isten Szentlelke formáljon minket olyan közösséggé, amelyik nem falakat épít, hanem hidakat emel a szakadékon át. Mert sok mélység van és sok szakadék Isten és az ember, de még sokkal több ember és ember között. Legyen hát csendes megállásunk, őszinte magunkba szállásunk Jézus előtt, aki nekünk bátorságot ad a biztonságos bezárkózásból a kockázatos hídépítéshez, mert a szeretet mindig kockázattal jár, de a teljes és boldog élet lehetőségét kínálja, míg a falak rejtekében csak boldogtalanság lakik. A pogányok, akiknek nincsen hitük és reményük, ma is azt kérdezik, hogy lehetnénk biztonságban, a keresztyének pedig utat keresnek egymás szívéhez. Ez a szándék formál bennünket valódi gyülekezetté, olyanná, amelyben örömét leli az Úr. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026. június 14.
