BIZTOS ÉS ERŐS HORGONY – BŰNBÁNATI IGEHIRDETÉS
Zsidókhoz írt levél 6,13-20
Szeretett Testvéreim! Van valami különös abban, amikor egy ember ígéretet tesz. Mert az ígéret mindig előre mutat. Amikor valaki azt mondja: „Megteszem”, akkor még nincs a kezünkben az, amit ígért. Még várni kell. És éppen ezért az ígéret mindig próbára teszi a bizalmunkat.
Talán ezért is olyan nehéz nekünk hinni Isten ígéreteiben. Mert mi azt szeretnénk, ha Isten mindent azonnal megmutatna. Ha az ígéret és a beteljesedés között nem lenne várakozás. Ha nem kellene hinni akkor is, amikor még nem látunk.
A Zsidókhoz írt levél hatodik részében azonban egy olyan emberre irányul a figyelmünk, aki hosszú időn keresztül éppen ebben a hitben élt: Ábrahámra. Azt mondja róla az Ige: „Mert amikor Isten ígéretet tett Ábrahámnak, mivel nem volt nála nagyobb, akire esküdhetett volna, önmagára esküdött, és ezt mondta: Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak téged.”
Isten ígéretet tett. És aztán Ábrahámnak várnia kellett.
Ez talán az egyik legnehezebb része a hitünknek: amikor Isten már szólt, de még nem látjuk, amit mondott. Amikor Isten már megígérte, de még várni kell. Amikor az embernek nincs más kapaszkodója, mint maga az Isten szava. Ábrahám történetében azonban nem egyszerűen arról van szó, hogy Isten mondott egy szép ígéretet. Isten szövetséget kötött Ábrahámmal. És ha ezt meg akarjuk érteni, vissza kell mennünk egészen az 1Mózes 15. részéhez.
Ábrahám ott áll Isten előtt, és tulajdonképpen azt kérdezi: Uram, hogyan lehetek biztos abban, hogy amit mondasz, az valóban meg fog történni?
És Isten azt mondja neki: „Hozz nekem egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves kost, egy gerlicét és egy galambot.”
Ábrahám pedig fogta ezeket az állatokat, kettévágta őket, és egymással szemben helyezte el a darabokat. El tudjuk képzelni ennek a jelenetnek a súlyát. Ez nem egy szép, meghitt vallásos jelenet. Vér van ott. Kettévágott állatok. Halál. Csend. És Ábrahám vár.
Az ókori világban ugyanis a szövetségkötésnek volt egy ilyen, számunkra meghökkentő formája. A szövetséget kötő felek áthaladtak a kettévágott állatok között, mintegy azt mondva: „Legyen velem is úgy, mint ezekkel az állatokkal, ha megszegem ezt a szövetséget.”
Ez volt a szövetség komolysága. És aztán elérkezünk az 1Mózes 15 egyik legmegrendítőbb pillanatához.
Ábrahám nem megy át a kettévágott állatok között. Isten megy át.
„Amikor lement a nap, és sűrű sötétség lett, íme, egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya ment át a húsdarabok között.”
Isten jelenléte halad át a kettévágott állatok között.
És ez azt jelenti: Isten magára veszi a szövetség terhét.
Nem Ábrahám mondja: „Uram, én majd mindenáron hűséges leszek hozzád.” Nem Ábrahám tesz valami nagy fogadalmat Isten előtt. Isten kötelezi el magát Ábrahám mellett. Mintha ezt mondaná: Ábrahám, nem a te tökéletességed lesz ennek a szövetségnek az alapja. Nem az, hogy te soha nem fogsz elbukni. Nem az, hogy te mindig erős leszel. Én vagyok a te szövetségesed. Én vagyok az, aki megtartalak.
És milyen különös: Isten úgy köt szövetséget az emberrel, hogy közben tulajdonképpen önmagát kötelezi el.
Ezért olyan fontos, amit a Zsidókhoz írt levél mond: Isten „esküvel is megerősítette” ígéretét. Azért tette ezt, „hogy két változhatatlan ténnyel, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erős bátorítást kapjunk mi, akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet.”
Figyeljük meg: Isten tudja, hogy nekünk szükségünk van megerősítésre. Nem azért esküszik, mert Isten szava önmagában nem lenne elég. Istennek nincs szüksége arra, hogy az ember még jobban elhiggye, amit mond. Nekünk van szükségünk erre.
Isten ismeri a mi szívünket. Tudja, milyen könnyen elfáradunk a várakozásban. Tudja, milyen könnyen mondjuk egy nehéz időszakban: Talán mégsem lesz úgy, ahogy Isten mondta. Tudja, milyen könnyen elbizonytalanodunk, amikor a körülmények egészen mást mutatnak.
Ezért Isten nemcsak ígéretet ad, hanem megesküszik önmagára.
És itt érkezünk el a mai igénk egyik legszebb mondatához:
„Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya.”
Micsoda kép ez! A hajó a vízen van. Fújhat a szél, jöhetnek a hullámok, elsötétülhet az ég. A hajó mozoghat, hánykolódhat, emelkedhet és süllyedhet – de van valami, amihez oda van kötve. A horgony.
A keresztyén ember reménysége nem azt jelenti, hogy az élete mindig nyugodt lesz. Nem azt jelenti, hogy nem jön vihar. Nem azt jelenti, hogy nem lesznek betegségek, veszteségek, könnyek, bizonytalanságok és kérdések. A reménység azt jelenti: van hová lehorgonyozni az életünket.
És a mi horgonyunk nem önmagunkban van.
Nem abban, hogy milyen erős a hitünk. Nem abban, hogy milyen szépen tudunk imádkozni. Nem abban, hogy mennyire tudjuk összeszedni magunkat. Nem is abban, hogy vajon mindig hűségesek tudunk-e maradni Istenhez.
Hanem abban, hogy Isten hűséges marad hozzánk.
És most már érthetjük, miért olyan fontos, hogy a Zsidókhoz írt levél Ábrahámtól tovább vezet bennünket egészen Jézus Krisztusig.
Mert az Ábrahámnak adott szövetség még előre mutatott.
Az a füstölgő kemence és az a tüzes fáklya, amely áthaladt a kettévágott állatok között, előre mutatott arra a még nagyobb titokra, amely Krisztusban lett nyilvánvalóvá.
Mert Krisztusban Isten nem egyszerűen egy újabb ígéretet adott.
Krisztusban Isten örök szövetséget kötött velünk.
És milyen különös, hogy a szövetség jele itt is a halálhoz kapcsolódik. Ábrahámnál ott vannak a kettévágott állatok. Az Ószövetségben a vér és az áldozat kíséri a szövetség gondolatát. És aztán egyszer csak eljön Krisztus, aki nem másnak a vérét viszi, hanem önmagát adja értünk.
Ő az, aki bemegy „a kárpiton belül”, ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja. Ő az előfutárunk. Ő az, aki előttünk ment be Isten jelenlétébe.
Ezért Krisztusban már nem csak azt mondjuk: Isten majd megteszi, amit megígért.Hanem azt mondjuk: Isten megtette.
Krisztus eljött. Krisztus meghalt. Krisztus feltámadt. Krisztus bement a mennyei szentélybe, és most is él értünk.
Ezért van reménységünk. És ezért különösen szép, hogy miközben most még csak közeledünk a vasárnapi új kenyérért való hálaadásunkhoz, már ma este is megszólalhat bennünk ennek az egésznek a mélyebb üzenete.
Az új kenyérért való hálaadás nem egyszerűen arról szól majd, hogy örülünk annak, hogy Isten adott termést, adott kenyeret, adott mindennapi táplálékot.
Persze ezért is hálát adunk. De a kenyér mögött megláthatjuk a Szövetségest. Azt az Istent, aki nem hagyta magára Ábrahámot.
Azt az Istent, aki nem hagyta magára az ő népét. Azt az Istent, aki nem hagyott magunkra bennünket sem.
És talán vasárnap, amikor majd az úrvacsorai asztalhoz is odalépünk, még világosabban megérthetjük: nemcsak a földi kenyérért adunk hálát, hanem azért a Krisztusért is, aki azt mondta: „Én vagyok az élet kenyere.”
Mert az új kenyér elfogy. A búza egyszer csak kenyér lesz, a kenyér elfogy, és újra szükségünk lesz rá.
De Krisztus nem fogy el. Az ő kegyelme nem fogy el. Az ő szövetsége nem jár le. Az ő ígérete nem változik meg.
Ezért mondja az Ige: „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya.”
Szeretett Testvéreim, lehet, hogy ma este valaki úgy érzi, hánykolódik az életének tengerén. Lehet, hogy valaki sok mindent nem ért. Lehet, hogy valaki már régóta vár valamire, amiről azt hitte, Isten hamarabb megadja. Lehet, hogy valaki elfáradt a várakozásban.
A mai este üzenete nem az, hogy szedd össze magad, és próbálj még erősebben hinni.
Hanem ez: Nézz arra az Istenre, aki esküvel erősítette meg az ígéretét!
Arra az Istenre, aki Ábrahám idejében átment a kettévágott állatok között.
Arra az Istenre, aki Krisztusban önmagát adta értünk.
Arra az Istenre, aki örök szövetséget kötött velünk. És ha minden más bizonytalanná válik is, ez maradjon biztos: Isten nem változik meg.
A hajó mozoghat. A tenger hullámozhat. A szél erősödhet. De a horgony tart.
Mert a reménységünk horgonya nem önmagunkba kapaszkodik, hanem Krisztusba kapaszkodik, aki már előttünk ott van az Atya színe előtt. Ezért lehet hálás szívvel várni az új kenyeret.
És ezért lehet hálás szívvel az úrvacsorai asztalhoz is közeledni. Mert a kenyér azt hirdeti: Isten ma is gondoskodik rólunk. A pohár és az úrvacsora pedig azt hirdeti: Isten Krisztusban örök szövetséget kötött velünk. Ez legyen ma este a szívünkben: „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya.” Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026. augusztus 19.
