KEDVESEK A TE HAJLÉKAID – ÜNNEPI IGEHIRDETÉS
A Zsoltárok könyve 84. fejezete alapján:
„A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Kórah fiainak zsoltára. Mily kedvesek a te hajlékaid, ó, Seregek Ura! Sóvárog, sőt eleped a lelkem az Úr udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez. Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, királyom és Istenem! Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! (Szela.) Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol. Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával. Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon. Uram, Seregek Istene, hallgasd meg imádságomat! Figyelj rám, Jákób Istene! (Szela.) Istenünk, pajzsunk, nézz ránk, tekints fölkented személyére! Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer. Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni. Mert nap és pajzs az Úr, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek. Seregek Ura, boldog az az ember, aki benned bízik!”
Kedves Testvéreim! Szeretett Ünneplő Gyülekezet! Ugye vannak olyan helyek az életünkben, ahová azért megyünk vissza, mert jó ott lenni? Vannak olyan helyek, amelyekhez nemcsak emlékek kötnek bennünket, hanem valami belső vágy is: jó lenne újra ott lenni, újra átélni azt, amit egyszer ott már megtapasztaltunk.
A 84. zsoltár egy ilyen megtapasztalással bíró ember hangján szól hozzánk. Valaki megérezte, hogy milyen jó az Isten közelében lenni, milyen békesség van az Ő házában, milyen más az élet ott, ahol az ember nem egyedül hordozza az életét, hanem az élő Isten jelenlétében lehet. Az ilyen ember lelke visszavágyik.
„Mily kedvesek a te hajlékaid, Seregek Ura! Sóvárog, sőt eleped a lelkem az Úr udvarai után.”
Mintha ezt mondaná: Uram, én már tudom, milyen jó Nálad lenni. Megízleltem a Te közelségedet, és most már hiányzik, ha távol vagyok Tőled…
Talán ezért olyan kedves nekünk ez a zsoltár éppen új kenyér ünnepén. Mert ezen az ünnepen egyszerre gondolunk arra, amit Isten adott a földből, és arra, amit Isten ad az ember lelkének. Kenyeret az asztalra és békességet a szívbe. Mindennapi kenyeret és mennyei kenyeret. És amikor a prédikáció után megterített Úrasztala vár bennünket, akkor különösen is közel kerül hozzánk ennek a zsoltárnak a vallomása: jó az Isten házában lenni. Jó az Úr közelében lenni.
Mert az Úrasztala is ezt hirdeti: nem egy távoli Istent keresünk, akihez nekünk kell valahogy felkapaszkodnunk. Krisztusban Isten jött közel hozzánk. Ő terít asztalt a gyermekei számára. És mi azért mehetünk oda, mert Krisztusban van bocsánat, kegyelem és békesség.
A zsoltár felirata – ha észrevettük –, egy különös mondattal kezdődik: „A szőlőtaposók kezdetű ének dallamára.”
Nem tudjuk, milyen ének volt ez, azt sem, hogy milyen dallama volt. Ezért nem tudjuk elénekelni úgy, ahogyan annak idején énekelték. A szövege és a dallama egyformán elveszett az évszázadok során. De talán érdemes elgondolkodnunk azon, milyen ének lehetett a szőlőtaposók éneke…
Mert a szőlőtaposás nem volt könnyű munka. A szőlőszemeket préselik, tapossák, összetörik, hogy aztán kifolyjon belőlük a must. Valami összetörik, valami megsemmisül, és mégis ebből születik meg az, ami később örömöt ad.
Nem tudjuk, valóban erről szólt-e az a régi ének. De a kép nagyon beszédes. A lábprés alatt összetört szőlőből édes ital születik. A fájdalom és az öröm különös módon találkozik benne. A must, amelyből később a bor lesz, a Szentírás szerint „vidámítja az ember szívét”. És nekünk, keresztyéneknek az úrvacsora felől még mélyebbre mutat ez a kép: a kehely Krisztus vérére emlékeztet bennünket, arra a vérre, amely a mi megváltásunkért ontatott ki.
Milyen különös Isten munkája! Ami nyomás alatt van, abból Isten még tud édeset is fakasztani. A nehéz sors fája is teremhet édes gyümölcsöt. Az összetöretésből lehet alázat. A könnyekből lehet imádság. A veszteségből lehet Istenhez való közeledés. A próbákból lehet olyan hit, amelyet addig nem ismertünk.
Ezért talán nem véletlen, hogy ugyanez a zsoltár később ezt mondja:
„Boldogok, akik a te házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! Boldog az az ember, akinek te vagy az erőssége, aki a te utaidra gondol. Amikor átmennek a Siralom-völgyén, források völgyévé teszik azt.”
Siralom völgye – a könnyek, a szárazság, a nehézség helye – egyszer csak források völgyévé lesz. De nem azért, mert az ember maga olyan erős, hogy a pusztaságot édenkertté változtatja, hanem azért, mert Isten ott is jelen van.
És itt van előttünk a Kóráh fiainak különös története is.
A zsoltár felirata ezt mondja: „Kóráh fiainak zsoltára.”
Kóráh nevét és történetét ismerjük. Ő volt az, aki Mózes és Áron ellen lázadt, és az Isten ítélete alatt meghalt. Az ő története a lázadás története lett. De van egy rövid, szinte mellékesnek tűnő mondat a Mózes 4. könyvében: „Kóráh fiai azonban nem haltak meg.”
És ezek a fiak nem folytatták apjuk lázadását. Nem mondták: ha az apánkkal ez történt, akkor nekünk már nincs helyünk az Isten közelében. Ellenkezőleg: ott maradtak. Közöttük ott találjuk a templomi énekesek vezetőit. Akik az Isten házában énekeltek, szolgáltak, dicsőítették az Urat.
Micsoda evangélium ez! Nem kell mindent tovább vinnünk abból a teherből, amit előttünk hordozott a családunk, a múltunk, a történelmünk.
Le lehet zárni egy múltat. Le lehet tenni egy örökséget. Lehet azt mondani: ami Isten ellenében történt énelőttem, azt én nem akarom tovább vinni. Én az Urat akarom keresni. Én az Ő házában akarok maradni. Én az Ő útjain akarok járni.
Talán éppen ezért olyan fontos ez a mondat:
„Boldog az az ember, aki a te utaidra gondol.” De mikor tudunk Isten útjaira gondolni? Akkor, ha ismerjük Isten útjait. És honnan ismerjük? Egyedül az Ő Igéjéből. Nem abból, amit a világ mond Istenről. Nem abból, amit mi szeretnénk Istenről gondolni. Nem abból, amit egy-egy korszak vallásos érzése Istenre vetít. Hanem abból, amit Isten kijelentett nekünk az Ő Igéjében.
Ezért olyan fontos, hogy az egyház ne csak Istenről beszéljen, hanem hallgassa Isten Igéjét. Mert csak akkor tudunk az Ő útjaira gondolni, ha ismerjük az Ő útjait.
És ezen a ponton, ezen az ünnepen a mi magyar történelmünkre is érdemes egy pillantást vetnünk.
Új kenyér ünnepén István királyra is emlékezünk, arra az államalapításra, amely a magyarságot az európai kereszténység nyugati áramlatába bekapcsolta, és amelynek nyomán a kereszténység az állami berendezkedés meghatározó alapjává lett.
Hálásan tekinthetünk arra, hogy népünk történelmében lett helye a keresztyénségnek, lettek égig magasodó, erőt mutató templomaink, lettek súlyos harangjaink.
De szeretetteljes őszinteséggel azt is meg kell kérdeznünk: – ugyan milyen arca lehetett annak a kereszténységnek, amely a honfoglalás után még hétszáz évig, Károli Gáspár művéig, a magyar nyelvű Bibliáig nélkülözte a Szentírás ismeretét?
Vajon milyen arca volt annak a kereszténységnek, amely a történelem folyamán nem közvetlenül a Szentírásból és Jézus követéséből táplálkozott, hanem leginkább európai hatalmi harcok között formálódott?
Mert lehet keresztet hordozni úgy is, hogy közben nem Krisztust követjük.
Lehet vallásosnak lenni úgy is, hogy közben az ember nem jár Isten útján. Lehet egyházat építeni úgy is, hogy közben elfelejtjük, hogy az egyház Ura Jézus Krisztus.
Ezért az ünnep nemcsak emlékezésre hív, hanem megtérésre is. Nem azért, hogy ítélkezzünk a régiek fölött, hanem azért, hogy legalább megkérdezzük: mi milyen keresztyénséget adunk tovább? Olyat, amely hatalmat akar? Olyat, amely büszke önmagára? Vagy olyat, amely Jézus lábnyomát követi, ismeri az Igét, irgalmas, békességszerző, szolgáló és Krisztushoz ragaszkodó?
Mert Kóráh fiainak története azt üzeni: lehet újrakezdeni.
A múltat nem kell megtagadni, de nem kell minden hibáját örökségként továbbvinni sem. Lehet Isten jelenlétében új történetet kezdeni.
És milyen jó, hogy ez a zsoltár nem valami távoli, elérhetetlen boldogságot ígér nekünk, hanem ezt mondja: „Boldog, aki tebenned bízik.”
Mert lehet Siralom-völgy az életünkben, és mégis lehetnek benne források. Lehet szőlőtaposás az életünkben, és mégis lehet belőle édes gyümölcs. Lehetnek örökölt terhek, és lehet mégis új kezdet… Lehetnek könnyek, és lehet mégis reménység. Lehet kenyér, amelyet verejtékkel keresünk, és lehet mennyei kenyér, amelyet kegyelemből kapunk.
És ezért mondja a zsoltáros azt a mondatot, amely talán az egész zsoltár szívében ott dobog: „Mert jobb egy nap a te udvaraidban, mint ezer másutt.”
Egy nap Istennel többet ér, mint ezer nélküle. Egyetlen nap az Ő jelenlétében többet érhet, mint ezer nap, amelyben mindenünk megvolt, csak éppen Ő nem kellett. Mert lehet nagy házunk, és lehet benne üresség. Lehet gazdag asztalunk, és lehetünk lelkileg éhesek. Lehet sok kenyerünk, és lehetünk szegények. De ahol Isten jelen van, ott a kevés is többé válik.
Amikor körülálljuk majd az Úr asztalát, ne csak azt lássuk, hogy kenyér és pohár kerül elénk. Halljuk meg bennük Krisztus hívását: Jöjj, ha elfáradtál, ha a Siralom-völgyében jársz, ha sok minden van mögötted, amit szeretnél lezárni, ha a múltad terhei nyomnak. Jöjj, ha már megízlelted Isten közelségét, és újra szomjazol rá. Mert jó az Isten házában lenni, az Ő békességében lenni. Jó az Ő Igéjét hallgatni. Jó az Ő asztalánál megállni.
És éppen ez az új kenyér ünnepének egyik legfontosabb kérdése hozzánk: mi az, amire igazán éhes a lelkünk? Kenyérre? Biztonságra? Elismerésre? Sikerre? Hatalomra? Arra, hogy igazunk legyen? Vagy pedig végre és egyedül Istenre? Mert aki egyszer valóban megízlelte Isten közelségét, az tudja, hogy „egy nap az Ő udvaraiban többet ér ezer másutt.”
Kedves Testvéreim, legyen ez a mi vallomásunk is! Uram, lehet, hogy van szőlőtaposás az életemben, de Te édes gyümölcsöt is tudsz teremni belőle. Lehet, hogy volt Siralom-völgyem, de Te forrássá tudod változtatni.
Lehet, hogy örököltem terheket, de Te új utat tudsz adni. Lehet, hogy mögöttem van sok minden, amit nem tudok megváltoztatni, de előtted ott állhatok úgy, mint aki kegyelemből új életet áhít.
És amikor ma az Úrasztalához járulunk, akkor mondjuk ki a zsoltárossal együtt:
„Mily kedvesek a te hajlékaid, Seregek Ura!”
És amikor elmegyünk innen, ne csak azt vigyük magunkkal, hogy jó volt itt lenni, hanem azt is, hogy jó lesz Vele lenni a templom falain kívül is.
Mert nem az a boldog ember, akinek mindig könnyű az útja, hanem az, akinek Jézus az útja. Nem az a boldog ember, akinek nincs mitől félnie, hanem az, akinek Isten a pajzsa. Nem az a boldog ember, akinek mindenből sok van, hanem az, akinek Isten a megelégedés ajándékát adta. Mert „Jobb egy nap a te udvaraidban, mint ezer másutt.” Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2026. augusztus 23.
